Krasznahorkai László Nobel-díjáról sokan hallottak, de a felmérésben megkérdezett magyarok több mint fele Kertész Imrét már nem tudta megnevezni

A megkérdezettek csaknem háromnegyede hallott arról, hogy Krasznahorkai László kapta idén az irodalmi Nobel-díjat – derült ki a Publicus Intézetnek a Népszava részére készített reprezentatív felméréséből.

A közvéleménykutató intézet kérdéseire adott válaszokból – meglepő módon – az is kiviláglik, hogy a pártpreferenciák még egy ilyen, a magyar kultúrát és a magyarság egészét érintő nemzeti üggyel kapcsolatban is relevánsak, hiszen a magukat ellenzéki szimpatizánsnak vallók 84 százaléka volt birtokában az információnak, míg a kormánypárti szavazóknál az arány ennél 16-tal kedvesebb, azaz 68 százalék.

Ebben a kérdésben érdemi szempontnak bizonyult az iskolai végzettség: a diplomások 83, legfeljebb 8 általánost végzettek 67 százaléka tudta a hírt, amit október 10-én hozott nyilvánosságra a Svéd Akadémia.

Bár azt gondolnánk, a legrangosabb kitüntetést nem feledjük, úgy tűnik, a dicsőség mindössze két évtized alatt homályba vész. A felmérés legkevésbé örvendetes tanulsága ugyanis az, hogy a megkérdezettek több mint fele – 54 százaléka – nem tudott más Nobel-díjas magyar írót megnevezni, és

Ebben a kérdésben érdemi a különbség mutatkozik a lakóhelyek között: míg a társasházban lakók 60, a panelben élők mindössze 28 százaléka válaszolt helyesen.

Ha ezek után valaki vitatná a Nobel-díj marketingerejét, mégis érdemes a felméréssel érvelni: a budapesti válaszadók 4, a megyeszékhelyen élők 2 százaléka a hír hallatán vett elő Krasznahorkai-kötetet. Az azonban ezzel együtt is tagadhatatlan, hogy a felmérésben részt vevők 95 százaléka nem olvasta a friss magyar Nobel-díjas író egyetlen művét sem. Meglepetésünkre

ebben a kérdésben a korosztályok között mutatkozik mérhető különbség: a 60 év fölöttiek háromnegyede, a 18-29 év közötti korosztály 64 százaléka tartja lényegesnek.

A legnagyobb differencia kormánypárti és ellenzéki szavazók között a kultúrpolitikát közvetlenül érintő problémafelvetésben mutatkozik meg. Azaz abban a kérdésben vélekednek eltérően, hogy van-e hordereje annak, hogy több magyar író külföldön – Németországban, Ausztriában – helyezte el írói hagyatékát. Erről a Fidesz híveinek nem egészen fele – 49 százalék –, míg az ellenzékiek túlnyomó többsége – 83 százalék – gondolja, hogy van jelentősége. És másképp vélekednek nők és férfiak is: míg előbbiek 63, utóbbiak 72 százaléka tartja fontosnak ezt a döntést.

Öt évvel ezelőtt heves vita zajlott arról, hogy Kertész Imre Sorstalanság című műve nem került be a Nemzeti Alaptantervbe, a Nobel-díjas mű azonban a 11.-12. évfolyam kerettantervének végül is része lett. A konfliktus oldalágán a közbeszéd az irodalomoktatásból hiányzó kortárs művekről is szólt. Most a Publicus Intézet felvetésére az összes megkérdezett jelentős többsége, csaknem négyötöde – 79 százalék – véli úgy, hogy a kortárs magyar irodalom nem jelenik meg megfelelő hangsúllyal a közoktatásban. Ugyanakkor ebben a témában érdemi a különbség kormánypártiak és ellenzékiek között, míg előbbiek 34, utóbbiak mindössze 13 százaléka elégedett ezzel kapcsolatban a hazai közoktatással. 

„Az író nem ezért ír”

A felmérés eredményeiről, kulturális tőkéről, a kortárs irodalom háttérbe szorulásáról Orbán Jolán irodalomtörténészt kérdeztük.

A felmérést nézve azt gondolom, az eredmény inkább szól a díjnak, mint Krasznahorkainak: hiszen ugyan kevesen olvassák a műveit, mégis a többség egyértelműen azt gondolja, nagy dolog, hogy Nobel-díjat nyert.

Ez több szempontból is elgondolkodtató, de az igazság az, hogy viszonylag kevesen olvasnak szépirodalmat. Az emberek sokat és gyorsan olvasnak manapság, mondhatnám azt is, hogy inkább pörgetnek, de a szépirodalom olvasása azt is jelenti, hogy időt fordítunk rá, belemerülünk. Az a tapasztalatom viszont, hogy erre többen viszonylag kevés időt szakítanak, populáris irodalmat, sikerkönyveket fogyasztanak. Ebben mindannyiunk felelőssége benne van, mert az olvasás kultúráját nekünk kell képviselünk. Maryanne Wolf amerikai pszichológus és pedagógus írt róla a Reader, come home vagyis Olvasó, gyere haza című könyvében, hogy nem olvasásra születtünk – na most ebben az a jó hír, hogy meg tudunk tanulni. Az olvasás megtanulása, főleg az értelmezés, egyáltalán a készség elsajátítása időigényes. Erről nem kellene lemondani. Épp azért megdöbbentő, hogy a gyerekek számára az az irány most, hogy inkább rövidprózát olvassanak, csak kicsi szöveget merjünk bevinni az órára, mert hát úgyse olvasnak. Szerintem ezzel leszoktatjuk az olvasásról a diákokat. Viszont a Nobel-díj az irodalomban, meg minden egyéb tudományágban az év kiemelkedő jelensége, minden országban, erre egy emberként reagál a társadalom, pláne, hogy másodszor kapunk irodalmi díjat.

Az eredményből látszik, a többség szerint egyértelműen háttérbe szorul a kortárs magyar irodalom oktatása az iskolában. Egyetemen mi a tapasztalata?

Magyar és külföldi diákoknak egyaránt tanítjuk a kortársakat – kiemelném, hogy utóbbi annak is köszönhető, hogy remek Krasznahorkai külföldi fordítása. Szirtes Györgyöt, a neves angol költőt például tavaly hívtuk meg egy konferenciára Pécsre, aki a Sátántangó és az Ellenállás melankóliájának angol fordítója is egyben. De ugyanígy mondhatnám ezt a franciáról, a németről, a kínairól is. Nálunk például több mint ötven kínai hallgató van és rendszeresen vezetek szakdolgozatokat Krasznahorkairól. Népszerű a hallgatók körében, a Szabadság, szerelem mellett Krasznahorkai a másik kedvenc.

Ez minek köszönhető?

Azt gondolom, van benne valami, ami itt és most nagyon sokakat megérint. De szerintem hatalmas szerepe van a filmeknek, a Tarr Béla által rendezett Sátántangónak és a Werckmeister harmóniáknak is. Emellett azoknak az operáknak, amelyeket az elmúlt években mutattak be, 2023-ban Budapesten Valuska címmel, amely Az ellenállás melankóliája alapján készült, amelyet aztán bemutattak Németországban is. Nagyon sokat jelentett, hogy Krasznahorkai szövegei ennyire népszerűek más művészeti ágakban is.

Egy írónak azért mégiscsak az a fontos, hogy mennyien olvassák a műveit. Az eredmény viszont sajnos nem ezt mutatja – szóval milyen kulturális tőkét jelent a díj az író számára?

Abból indulok ki, ahogy én gondolkodom a könyvről, az írásról – és ezt találom én a Krasznahorkaiban is: az, hogy megkap valaki egy díjat, az nyilván kötelezi, emberként neki az jólesik. Tehát biztos, hogy nagyon fontos az a tény, hogy megkapta, hiszen ez egy elismerése annak a munkának, amit végrehajtott, de az író nem ezért ír. Ilyen értelemben azt gondolom, hogy az írót ez abban motiválja, hogy tovább írjon és még jobb szövegeket írjon. Számára nem az a lényeges, hogy milyen díjat kap, hanem az, hogy milyen lesz a következő könyve. Meggyőződésem, hogy Krasznahorkai László is most a következő könyvén dolgozik, teljes gőzzel. Polcz Alaine-t idézve: az irodalmi szöveg időtlen, de mégis van ideje. Az időtlenség azt mutatja, hogy nem csak a mának szól: ez térben és időben világirodalmat, a múltat, a jelent és a jövőt is jelenti, az írás egy hihetetlen erő. Maximalista vagyok mindenben, de azt gondolom, ebben a kérdésben nem lehetünk idealisták. Az olvasás kultúrájában tudni kell, hogy szépirodalmat mindig is viszonylag kevesen olvastak. Én csak azt remélem, egyszer sokan fognak Krasznahorkait olvasni, többen ismerik majd – a díjnak ez a szerepe, és ezt Krasznahorkai is tudja.

A felmérés különbséget tett több kérdésben pártállás szerint is. A nagy írók esetében sem ritka itthon, a politika próbálja meg eldönteni, ki a jó és ki a rossz író. Úgy tűnik, Krasznahorkai efelett áll.

Úgy tapasztalom, a szépirodalom esetében ez így van, és én ennek végtelenül örülök. Azt gondolom, hogy nagyon sok felmérés és a média maga is egy kicsit fel is fújja ezeket a hovatartozással kapcsolatos kérdéseket, mert mi az irodalomhoz tartozunk, és az irodalmon felül gondoljunk el Krasznahorkait is. Az író belső meggyőződése, hogy bizonyos helyzetekben fel kell emelnie a szavát. Krasznahorkai reagál kérdésekre, helyzetekre, de a szépirodalmi szövegeinek minősége az, ami pártállástól függetlenül hat az emberekre. A díjban a többség azt is díjazza, hogy egy olyan írót olvas, vagy fog olvasni, aki világirodalom: nagyon fontos, hogy el kell fogadnunk, hogy világirodalom vagyunk. Tudja, van az a mese a tizenhárom hattyúval, abban az egyiknek mindig magyarázkodnia kell, miért nem tud átalakulni teljesen emberré. Mi átalakultunk azért, mert ilyen irodalmunk van. Azt gondolom, hogy ez a Nobel-díj, a korábbi, vagy akár azok, amelyeket megkaphattunk volna, vagy meg fogunk kapni, arról szólnak: a magyar irodalom világirodalom. És ez szenzációs, nagyon jó érzés.