Krasznahorkai László kapta a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat – jelentette be csütörtök délután Mats Malm, a Svéd Akadémia főtitkára. A hivatalos indoklás szerint a magyar író a lenyűgöző, látnoki prózájáért részesült az elismerésben, amelyik az apokaliptikus terror közepette világít rá a művészet jelentőségére.
Krasznahorkai László, a Sátántangó (1993), a Háború és háború (1999) és a Báró Wenckheim hazatér (2016) szerzője 1954. január 5-én született Gyulán. 2023 decemberében a Friderikusz Sándornak adott interjújában mesélte, hogy Franz Kafka műve, A kastély miatt lett író – „egy büdös szót nem értettem belőle, és ma sem értek” – anélkül valószínűleg a zene felé fordult volna. Eredetileg egyetlen könyvet akart írni – az lett a Sátántangó –, és Tarr Bélát teszi felelőssé azért, hogy folytatta, mert a könyvéből készült film forgatókönyve miatt a Sátántangót újra el kellett olvasnia, és észrevette, hogy mekkora kudarc lett belőle.
Krasznahorkai Lászlót évek óta az irodalmi Nobel-díj egyik fő várományosának tartották. Ő maga erről nincs túl hízelgő véleménnyel, azt, hogy fogadni is lehet rá, az angol fogadóirodák létezésének tulajdonítja, aminek semmi köze ahhoz, ami a Svéd Akadémián történik – mondta. – A külföldi könyveim honoráriumából egy idő óta meg tudok élni. Valahol éppen elhagytam a puritán életmódot – válaszolta arra a kérdésre, hogy szüksége lenne-e a Nobel-díjat kísérő pénzjutalomra. 2015-ben az életművéért már megkapta a Nemzetközi Man Booker-díjat.
Egy korszak fel nem kent krónikása – Krasznahorkai László életművérőlSteve Sem-Sandberg a Nobel-bizottság tagja méltatásában emlékeztetett, hogy a 2025-ös irodalmi Nobel-díj kitüntetettje, Krasznahorkai László, 1954-ben született Magyarország délkeleti részén, Gyulán. Egy magyar vidék peremén elhelyezkedő település adja első nagyregénye, a Sátántangó helyszínét is – ez a mű hozta meg számára az áttörést, amikor 1985-ben megjelent. A regény egy elhagyott kollektív gazdaság lepusztult lakóit ábrázolja, már ebben a debütáló műben megmutatkozik a sötét világlátás, amely egyedülálló nyelvi energiával társul. Az apokaliptikus téma tovább erősödik második nagyregényében, Az ellenállás melankóliájában. Ebben a dráma egy kisvárosban játszódik, ahol baljós jelek tűnnek fel mindenütt – például amikor egy kísérteties cirkusz érkezik, fő attrakcióként egy hatalmas bálna tetemével. Ez a titokzatos, fenyegető látványosság szélsőséges erőket szabadít el, erőszakot és pusztítást hozva magával. Mesterien ábrázolja a rend és a káosz közötti brutális harcot, lidérces jelenetekkel és groteszk figurákkal.
Későbbi műveiben – például a Háború és háború és a Báró Wenckheim hazatér című regényben – továbbfejleszti zenei ihletésű, monumentális epikus stílusát, amely a közép-európai abszurd, sötét, burleszk hagyományhoz kapcsolódik Franz Kafkától Thomas Bernhardig.
Hosszan gördülő, súlyos mondatai, sodró szintaxisa írói védjeggyé vált, ugyanakkor regényeiben kezdettől jelen van a könnyedség és a lírai szépség is. A kétezres évek elején tett kínai és japán utazásai mély hatást gyakoroltak rá, s ezáltal művészete túlnyúlt a közép-európai kontextuson.
Művészetét egy illúzióktól teljesen nélküli látásmód hatja át – olyan tekintet, amely átlát a társadalmi rend törékenységén, miközben megingathatatlanul hisz a művészet erejében. Ez a kettősség – a kíméletlen valóságlátás és az alkotásba vetett hit – az, ami miatt a Svéd Akadémia őt választotta az idei irodalmi Nobel-díj kitüntetettjének. Regényeit gyakran nevezik apokaliptikusnak, ami – bármilyen furcsán hangzik – talán még inkább a mai kor írójává teszi őt, mint 1985-ben volt.
Mats Malm elmondta, sikerült telefonon elérnem Krasznahorkai Lászlót,
jelenleg nem Budapesten tartózkodik, hanem Frankfurtban egy magánúton, de megígérte, hogy decemberben elmegy Stockholmba.
Közlése szerint már elkezdtek egyeztetni néhány gyakorlati kérdésről is, de ezekről még korai részleteket mondani.
„Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál” – 2020-ban a görög Literature magazin az év legfontosabbjának nyilvánította a Sátántangónak ezt a mondatát.
A legutóbbi magyar író, aki irodalmi Nobel-díjat kapott, Kertész Imre volt 2002-ben.
2024-ben a világhírű dél-koreai írónő, Han Kang kapta az irodalmi Nobel-díjat.
Börtöncellákban sem hallgatnak a múzsákHíd a csend és sikoly közöttFeltárni a fájdalmainkat – Az irodalmi Nobel-díjas Han Kang portréja