Egy korszak fel nem kent krónikása – Krasznahorkai László életművéről

A közkeletű vélekedés szerint lehetetlen megtippelni, hogy ki kapja az esedékes irodalmi Nobel-díjat. Az idei a kivétel: mindenki – a fogadóirodák bukmékereinek, a szakmai beavatottak műhelyeinek, a kulturális sajtó képviselőinek a köre egyaránt – Krasznahorkai László kitüntetését várta. Nincs tehát meglepetés, nem kell lázasan keresgélni az adatbázisokban.

Persze, ahhoz, hogy a papírforma ennyire üzembiztosan bejöjjön, sokféle körülmény együttállása kellett.

Mindenekelőtt az eddigi robusztus, új és magas esztétikai minőséget teremtő, összetéveszthetetlenül originális életmű, benne olyan emblematikussá vált alkotásokkal, mint a Sátántangó (1985), Az ellenállás melankóliája (1989), a Háború és háború (1999), a Seiobo járt odalent (2008), a Báró Wenckheim hazatér (2016) vagy a Herscht 07769 (2021).

Ez az impozáns katalógus természetesen szükséges, de nem elégséges feltétel a legmagasabb kitüntetés esetében. Elengedhetetlenül kell hozzá még a folyamatos nemzetközi jelenlét, a határokon, sőt, földrészeken átívelő ismertség és elismertség. Nos, Krasznahorkai László műveit eddig több mint harminc (!) nyelvre fordították, közöttük kínaira vagy japánra is. Megannyi érdemdús tolmácsolója közül talán külön megemlítendő George Szirtes és Heike Flemming: mindketten jelentősen hozzájárultak ugyanis a magyar író nemzetközi sikeréhez, az előbbi angol, az utóbbi pedig a német olvasók számára tette Krasznahorkai több regényét elérhetővé.

Szükségesek továbbá a rangos orgánumokban megjelent pozitív kritikák is. Hiány ezekből sincs, hosszasan lehetne sorolni azokat a világlapokat, melyekben – nem akárkik! – méltatták a szerző valamelyik regényét. A Sátántangót például igazi nagy sztár, az amerikai Susan Sontag dicsérte, sokat idézett fordulata szerint Krasznahorkai László az apokalipszis kortárs magyar mestere. A kitüntetés elnyerését mindenképp segítik a korábbi, nagy presztízsű érdemrendek. A magyar író e tekintetben is a világirodalom élvonalához tartozik, se szeri, se száma a rangosabbnál rangosabb elismeréseinek. Közülük itt és most csak az angol Man Booker-díjat (2015) és az amerikai Nemzeti Könyvdíjat (2019) emelhetjük ki.

Jelentősége lehetett végül annak is, hogy több regényéből is nem akármilyen film készült. A leghíresebb vitán felül a Sátántangóból Tarr Béla által forgatott eposzi formátumú alkotás lett, mely a maga hét és fél órás időtartama miatt sem nevezhető szokványosnak. „olyan volna ez, csak fordítva, mint a szovjet törpe (óriási)” – írta volt róla e bonmot-t annak idején Esterházy Péter. – Summa summarum: minden együtt állt tehát a Svéd Akadémia kedvező döntéséhez.

„Ahogy a gyulai népi mondás tartja: rosszul nézel ki, Krasznahorkai mondatba már ne kezdjél bele!” – Bödőcs Tibor régebbi híres paródiájának poénja egyfelől a hírnév kifejezője (kifigurázni csak nagyon ismert, igen karakteres személyiséget, alkotót érdemes), másfelől az író stílusának épp a leglátványosabb tulajdonságát ragadja meg. Azt, amivel valamennyi olvasó szinte azonnal szembesül: a szövegalakítás – mellbevágóan hagyományszegő – tagolatlansága, olykor egyenesen a fejezetek, bekezdések teljes hiánya. A Herscht 07769 esetében a 423 oldalas regény mindössze egyetlen mondatból áll. Az elbeszélés e meghatározó poétikai sajátossága természetesen messzire vezető világszemléleti tartalmakat közvetít, egyebek mellett a lényeg és a jelenség, a lényeg és a látszat közötti határok valóság- és műbeli viszonylagosságát, valamint a létezők folyamatszerűségét sugallja. Ezzel persze nem teszi könnyűvé a befogadást. De ez közvetlenül semmiképp sem érintheti az értékek, a minőség tartományát – mondjuk James Joyce híres Ulyssese sem egyszerű olvasmány.

Krasznahorkai László, miként ezt több ízben maga is említette, elitistának tartja magát, a magas kultúra feltétlen elkötelezettjének, aki jottányit sem enged a populáris igények csábításainak. Éppen ezért folyamatosan tudatosítja bennünk az esztétikai értékek veszendőségét, törékenységét, sorsukat olykor kifejezetten reménytelennek látja: – Egy olyan korszak fel nem kent krónikása vagyok, amelyből a magaskultúra már véglegesen eltűnt. Vannak még ilyen csoszogó öregek a sorban – köztük én is –, akik a kor számára nevetséges módon, SZTK-s botjaikkal hadonászva a levegőben még dühösen sípolnak arról, hogy volt egyszer ám egy magaskultúra, de a körülöttük állók oda se bagóznak, nem is értik, mit vernyog ez itt, miért tartja fel a sort a gyógyszertárban vagy a Tesco pénztára előtt – mondta egy interjúban. Londoni tudósítónk, R. Hahn Veronika elérte az angol fordítóját, George Szirtest, aki így méltatta: – Krasznahorkai László

Igazi vizionárius, aki egy kaotikus világ szakadékának szélén áll, ugyanakkor képes azt sötét humorral átitatni.

Miként Susan Sontag idézett definíciója is jelzi, Krasznahorkai László regényvilága rendkívül sötét, az Ember – a társadalmi/természeti környezetének – távlatait illetően mélységesen pesszimista. Hazai viszonyainkat illetően sem éppen derűlátó. Az év elején egy svéd lapban kifejtett éles politikai és társadalmi kritikája (a „demokrácia nagyon törékeny, hatalmas a jogfosztott, tanulatlan tömeg” mindenekelőtt figyelmeztetés. Éppúgy, mint a „Nekünk Mohács kell” (Ady) vagy az, hogy „Isten, küldd e helóta népre / Földed legszörnyűbb zsarnokát, / Hadd kapjon érdeme díjába’ / Kezére bilincset, nyakába / Jármot, hátára kancsukát!” (Petőfi).

Ez a nap mindannyiunk számára feltétlen örömünnep. Kertész Imre után ismét lett Nobel-díjas írónk. Ha van ok az önfeledt nemzeti – s igen, hazafias – büszkeségre, akkor ez mindenképp az. Ránk is fért már ez a méltó kiemelkedés a mindennapjainkból. Köszönet érte Krasznahorkai Lászlónak.