Lengyel László (L.L.): „Bizony, Rieux, nagyon kimerítő pestisesnek lenni. De még kimerítőbb, ha el akarjuk kerülni. Ezért van az, hogy mindenkin kiütközik a fáradtság, hiszen mindenki úgy érzi már, hogy kicsit magában hordja a pestist. És ezért van az is, hogy egyesek, akik szabadulni akarnak tőle, olyan szörnyen fáradtak, hogy már csak a halál szabadíthatja meg őket” – írja Camus a Pestisben.
Ha jól értelmezem, te évek óta írod és mondod, hogy a világ megromlása nem külső, kívülről jött valami, hanem a romlás belső, és belőlünk származik, a barbárok nem a kapuk előtt állnak, hanem a barbárok mi vagyunk, hogy Állatvanbent, ahogy könyvedben írtad, olyan vadállat, amely ki szeretne, akar, tud belőlünk törni, hogy mindent elpusztítson. Sőt, nem barbárok vagy vadállatok hordája, kisebb s nagyobb közösségek hordozzák a világ megrontásának, szétzúzásának veszélyét, hanem minden egyes emberben ott rejtőzik a barbár, a vadállat, magunkat kell visszatartanunk, nemcsak másokat. A világjárvány vagy az általánossá váló környezeti katasztrófa felerősítette benned ezt a katasztrófa-tudatot, rémlátást, vagy ma másként látod, mint korábban?
Krasznahorkai László (K.L.): Bennem nem erősítette fel, annyi is éppen elég lesz, amennyi megvolt, azt már be tudom osztani a hátralévő napokra, de ami sokkal nagyobb baj, hogy másokban sem megerősödni nem látom, hogy bármiféle katasztrófa-tudat meglegyintette volna őket, sőt, még azt sem, hogy volna bármilyen tudatuk arról, miféle világban élnek. Eddig se volt, csak hogy most más a helyzet. Most már lehetne. Hogy a világ globális értelemben már együtt mozdul, azaz hogy már a lepkeszárnyú lokális is végigfut a Föld rémisztően bonyolult idegpályáján, s bármikor okozhat bárkire nézve bármiféle intenzitású veszélyt, már nem kérdés, nem vonható kétségbe. De az ember túl kicsinek érzi magát, egy globális katasztrófát pedig túl nagynak, a kettő szerinte összemérhetetlen, a legjobb hát, ha nincs tudomásunk róla, mi folyik itt. Megijedünk, ha történik a közelünkben, főleg ha velünk, valami szerencsétlenség, egy rövid ideig mintha meg is rezzenne bennünk ilyenkor, hogy ez túlmutat rajtunk, rövid ideig mintha meg is nyílna közvetlenül előttünk egy korábban fel sem tételezett mélységű s nem ránk méretezett szakadék, de aztán az egészet a “normális” élethez való kétségbeesett visszatérésünk hirtelen be is temeti: mi aztán nem láttunk semmit, miért te láttál valamit, Mariskám drága?!, nahát! – mert erre képtelenek vagyunk, állandóan rettegni, hogy jön és elpusztít minket, így élni nem vagyunk képesek, ami tökéletesen érthető, csak az nem, hogy a szakadék látványa miért nem hoz működésbe bennünk ösztönöket, hogy tegyünk valamit, hogy készüljünk fel, hogy akadályozzuk meg, amit lehet. Mert az lehetetlen, hogy a drága Mariskának az ura tudná, hogy nincs is esélyünk, nem tudja, és nem is akarja tudni, sőt, ostoba gőgjében még büszke is rá, hogy nem. Pedig csak arra van esélyünk, hogy higgyünk az esélyben, ehhez megvan a szükséges ösztön bennünk. Aztán összegömbölyödve, egymáshoz bújva fagyunk meg, vagy száradunk ki a borzasztó hőségben, miután már nincs értelme senkinek elvágni a nyakát egy korty vízért. Persze ez már csak a kevesek története lesz, hisz előbb még elpusztítja az emberiség nagy részét az USA-Kína-Orosz-tengely.
L.L.: Nemrég olvastam Adam Garfinkle cikkét, a Dystopia vs. Dystopia-t, amely még Trump utolsó hónapjaiban íródott, de aligha vesztette el érdekességét nyitó kérdése: „Have we Americans lost our minds?" (Mi, amerikaiak, elvesztettük az eszünket?). Az elmúlt évtizedben körülnézve a világban, feltehető volt a kérdés: vajon a világ elvesztette az eszét? Az értelmiség, bárhol a világon, amely ezt a kérdést legelőször, mindenki előtt fölteszi magának, Garfinkle szerint egyben Orwell 1984-ének és Huxley Szép új világának dilemmáit is maga elé idézi: „Amitől Orwell félt, hogy betiltják a könyveket. Amitől Huxley félt, hogy nincs értelme könyveket betiltani, mert úgyse olvassa azokat senki. Orwell félt, hogy megfosztanak minket az információktól. Huxley viszont attól tartott, hogy túl sokat zúdítanak ránk, s ezzel passzivitásra és önzésre szorítanak. Orwell félt, hogy elrejtik előlünk az igazságot. Huxley attól félt, hogy az igazság belefullad a lényegtelen dolgok tengerébe. Orwell félt, hogy foglyul ejtik a kultúránkat. Huxley attól tartott, hogy a triviális kultúra kora jön el.” Vajon a mai Kína, töpreng el Garfinkle szomorúan, nem valósította-e meg Orwell rémálmát? S a mai Amerika, nem olyan-e, mint amit Huxley leírt 1931-ben a Szép új világban? És a mai Európa – kérdem tőled én?
K.L.: Európa már elhasználta önmagát. De a mai Kína, a mai USA és a mai Orosz birodalom még egyáltalán nem mutatta meg, mit tud istenigazából a pusztításban. Még előttük van, hogy megtegyék, amitől korábban féltünk, csak most már meg is fogják tenni. A valódi fegyvereknek, a valódi háborúzásnak az évtizedei jönnek. Olyan ez, mint a nevezetes színházi mondat, azaz hogy ha egy fegyver ott van egy színpadon, az el is fog sülni. Mégis mit gondolunk mi itt Európában: az atomarzenálok, a szuperszonikus fegyverek, a cyberháború eszközei, a robothadviselés, az elképesztő mennyiségű pénz, amit hadseregek fejlesztésére évente költenek, hogy ez mind csupán valami játék?! Ami valahogy csak ott marad majd a bunkerekben meg a kilövőállomásokon, mert a végén úgyis megegyeznek?! Viccel itt valaki velünk. A nagy háború bármikor és bármilyen ürügy miatt kitörhet, és ki is fog törni. Ez elkerülhetetlen. Kérded, hogy na, de Európa? Ölbe tett kézzel fogja ezt nézni?! Mégis mi a fenét tehetne? Az európai demokrácia nem akar már hódítani. Már kihódította magát néhány évszázadon keresztül - csúfos történet. Emiatt most már nincs a pályán. Márpedig, aki nem először támad, hanem úgynevezett “védekezésre” óhajt berendezkedni, az be sem nevezhet a futamra. Itt Európában mi már nem rémálmokkal dolgozunk. Ó, Orwell! Ó, Huxley! Ó, Ortega y Gasset! Ó, a régi iskola!! Nekünk már a valósággal van dolgunk, és az szörnyűbb, mint a rémálom. Kérdésed voltaképp az igazság eljövendő sorsára vonatkozik. Csakhogy már semmi értelme az igazságról tűnődni. A helyzet sokkal nyersebb, és véletlenszerűbben van alárendelve az elkerülhetetlennek.
L.L.: Vannak világok, ahová a vég előbb jön el, ahol kicsiben mintegy kipróbálásra kerül a végjáték. Az 1930-as években a diktatúra és a demokrácia élet-halál harcának laboratóriuma a spanyol polgárháború volt. A 2010-es években Magyarország: hogyan rombolj le egy jogállami demokráciát és hozz létre egy tekintélyuralmi rendszert? Hogyan rabolj el egy országot Európa közepén? A harmincas években az írók világában világos volt, hogy meg kell írni figyelmeztetésül Spanyolországot. Így André Malraux megírta A remény, Ernest Hemingway az Akiért a harang szól, Arthur Koestler a Párbeszéd a halállal, George Orwell a Hódolat Katalóniának című művét.
Tudom én, hogy a magyar egyeduralom, hideg polgárháború kifinomultabb, nincs benne gyilkosság, vér, tömlöc, lincselés, csak az ember gazemberré, önárulóvá, gerinchajlítóvá, elbutulóvá válása, méltóságának és becsületének elvesztése, csak tömeges paranoia, félelem, hisztéria. De éppen a hatalomnak, az OV-2010 zsarnok-vírusnak e sajátos genetikája, behatolása valamennyi szervünkbe, illetve rendkívüli mutációs és világméretű terjedési képessége teszi érdekessé, hogy az íróknak miért kellene megírnia a mai zsarnokságok regényeit. S ahogy az orvosok szinte mindent tudnak a Covidról, csak éppen az egészről nem tudják, hogy mi, ugyanígy állunk az OV-2010-zel és mutánsaival szemben. Talán az olyan írók megbirkózhatnak az egésszel, mint Spiró György, aki Az Ikszekben, vagy Krasznahorkai László, aki a Sátántangóban megírták egy másik hatalom mikrofizikáját.
Márai írja 1944 májusában a naplójában: „Didergek a napfényben. Az emberekkel nincs mit beszélni. Mint ahogy részeggel vagy őrültekkel nem lehet vitatkozni: a magyar középosztály megőrült és berúgott a zsidókérdéstől. Az oroszok a Kőrösmezőnél, az angolok és amerikaiak Pest fölött, s ez a társadalom eszelősen és tajtékozva nem akar, nem tud másról beszélni, csak a zsidókról. Az ember, ez a járvány.”
K.L.: Az ember, ez a járvány, mondja tehát szépen Márai. Az ember, ez a sárkányfog-vetemény, mondja halhatatlanul Vörösmarty. Hm. A helyzet az, hogy az ember pánikban van. És ilyenkor a legbrutálisabb. Nem ismer se Istent, se embert. És tényleg nem. Nézd meg a tűzben égő istállóból menekülő lovakat. Ők sem ismerkedésre használják az időt, és hát, ők sem finomkodnak egymással a kifutó szűk kapuja előtt. Európában ez a jelenlegi Magyarország engem inkább egy amúgy tök jelentéktelen őrültekházára emlékeztet, ahonnan leléptek az orvosok, és a betegek azt játsszák, hogy ők az orvosok, és a betegek mentek el. Magyarországnak új fővárosa van. Ugocsa lett a főváros. És az ugocsaiak azt a világot építették fel maguknak, ami jobban emlékeztet egy homokozóra, mint egy országra. Úgy is fog összeomlani, mint amit homokból építettek fel. Ugyanakkor keserűen azt is mondom, hogy annyira nem vagyok elalélva attól, amit ezzel szembe tudunk állítani. Hisz volt esélyünk '89 után. Volt hatalmunk '89 után. De eljátszottuk. És erkölcsileg játszottuk el. Azt hitték sokan, nagyon sokan, hogy lehetett volna egy szép, értékek szem előtt tartásával elrendezett országunk. Én ugyan nem hittem benne 1989-ben sem, mert ugyanazokat az embereket és ugyanazokat az emberi tulajdonságokat láttam és tapasztaltam magam körül, akiket és amelyeket már ismertem 1989 előttről. És ugyanazokból az emberekből és ugyanazokból az emberi tulajdonságokból ugyan hogy is következhetett volna egy szép, tiszta észen és erkölcsökön alapuló rendszer?! Persze, nem is történt így. Semmit nem remélek. Csak a lovakra gondolj! Az istálló ég, összetorlódunk a szűk kapu előtt. Néhányan kijutunk. Ott meg a taposóaknák miatt sorra robbanunk fel. Itt egy bumm. Ott egy bumm. A taposóakna mindannyiunkkal végez. Pedig nem is nekünk helyezték el őket. Hisz szemben lángol az egész Erdő.
