Azt hiszem, nekem Szilágyi Áron és Siklósi Gergely hozzáállása tükrözi leginkább azt, amit szeretek a sportban. Számomra mindketten győztesek, még ha előbbi már történelmet írt és háromszoros olimpiai bajnok, utóbbi pedig még csak lehet egy kis szerencsével. Az a magabiztos lazaság, mégis elképesztő koncentráltság és akarat, a képernyőn is átsugárzó erő (egy jedi mester is elbújhatna mellettük) emeli őket ezekbe a magasságokba, miközben öröm nézni minden mozdulatukat. Kevés sportoló mondhatja ezt el magáról. Darnyi és Egerszegi, vagy az Atom Antiként is emlegetett Kovács Antal. Ez az én szubjektív listám, szerencsére nagyon sok névvel lehetne még kiegészíteni a sort.
Értük is kellett izgulni persze, volt néhány szívinfarktushoz közeli helyzet és asszó, de valahogy mégis egyértelmű volt: ők uralják ma a pástot. Nekem már csak ők valók. Korábban jobban bírtam az éles helyzeteket, mára viszont olyan lettem, mint a nagyapám, aki azonnal kiment a szobából, ha a magyarok vesztésre álltak. Nem bírta nézni. Én meg nevettem rajta, és kötélidegekkel szurkoltam ki, hogy megforduljon a meccs. Nos, ebből a kötélből ma már cérna lett, így aztán a Bazadzével vívott elődöntőben néha úgy mentem ki a kertbe megnézni a paradicsomokat, mintha sose lett volna fontosabb dolgom. És bizony Siklósi döntőjét is javarészt a tövek mellett töltöttem, mert a pattogós, ruganyos francia miatt majdhogynem elátkoztam magamban Franciaországot, és még az sem segített, hogy megpróbáltam felidézni magamban Provence levendulával borított lankáit.
Dusinak viszont Szilágyi aranya volt az első olimpiai elsősége. Emlékszem, az enyém egy évvel fiatalabban, nyolcévesen ért. 1980-at írtunk, és apám nézte a nappaliban a fekete-fehér tévén a súlyemelést. A szomszédból is lejött a gyerekkori barátom, Uwe és kórusban – apám útmutatásait követve – ordítottuk vagy azt, hogy: „Ne emeld fel!”, vagy azt, hogy: „Most emeld fel!”. Így löktük, taszigáltuk előre Baczakó Pétert az aranyéremig. Semmit nem tudtunk még a politikáról, a csonka olimpiáról. Egyszerűen mámorító volt a győzelem, a sportriporter felemelt hangja, az eufória és persze a himnusz a legvégén. Négy év múlva már többet tudtunk meg a politikáról, legalábbis annyiban, hogy mi, magyarok nem vettünk részt a Los Angeles-i játékokon. Addig sem volt szimpatikus, amit a politikáról sejtettem, de azt, hogy a sportot is át tudja írni, el tudja venni a szurkolás örömét, nem gondoltam volna. Ez a mi szemünkben addig érintetlen, „civil” területnek számított.
A pofon erejét csak fokozta, hogy a Kárpátok Géniuszának valamiért megengedték a szovjetek (vagy ő volt valamiért rendkívül merész), hogy „sztrájktörőként” Románia csapata bezzegországként részt vegyen. A szovjet blokkból egyedüliként. A merészség megtérült: az ország úszhatott a történelmi sikerben, hiszen 53 érmet, köztük 20 aranyat hozott haza az imperialistáktól. Azóta sem sikerült még csak a közelébe sem férkőzni ennek az eredménynek.
Ma már el tudom képzelni, hogy úgy kellett ez a siker az akkori diktatúrában, mint a falat kenyér. A nemzeti büszkeséggel egy ideig jól lehetett lakatni az amúgy korgó gyomrokat. Ahogy a Steaua is sokat tett azért, hogy ne az élelmiszerboltok kongó ürességéről, hanem a csodás BEK-győzelmekről beszéljen az utca futballszerető népe, vagyis a férfiak többsége. Máshol vezették le a rebellióhoz szükséges feszültséget. A szöuli játékokat viszont már teljes értékű szurkolóként néztem végig, apámnak csak néha-néha kellett elmagyaráznia ezt-azt, például az öttusa szabályait. Martinekék meg tettek róla, hogy egy életre meg is jegyezzem. Tizenegy aranyat (összesen 23 érmet) szereztünk és két hét alatt úgy éltünk a határ innenső oldalán, mintha Pesten követtük volna az eseményeket. Ma sem érzem ostobábbnak magunkat, holott már sokkal többet tudok a sport mesterséges és természetes mákonyáról, elüzletiesedéséről és a politikával való kokettálásáról. A dopping mítoszromboló erejéről nem is szólva.
Ma már úgy vagyok a sporttal, mint egy érett nővel, akit már láttam ágyban is, vécén is, részegen és kisminkelve. Tudok a csalfaságairól, illékony szerelméről, mégis hagyom, hogy elcsavarja a fejem. Dusi még az udvarlás szakaszában sem jár, egyelőre azt élvezi, hogy én mennyire élvezem. És próbál úgy drukkolni, ahogy én. A vívónemek közötti különbségeket már fújja, tudja, hogy melyikben lehet szúrni és vágni, és hol számít csak a törzs találati felületnek. És igen rá is ragadt már valami Szilágyi és Siklósi elegáns magabiztosságából. És főként az alázatból, ami nélkül nincs igazi siker, csak diadalnak tűnő agresszió, a másik minden áron való legyűrése. Ilyenkor az én érett nőm is huszonévesként, szépsége teljében ragyog. És igen, már vívtunk is a gyerekkel az előszoba szőnyegén állva az ujjunkat használva pengeként, de egyelőre őrült nagy csiklandozásba torkollt az asszó. Ezért ugyan még nem jár se himnusz, se csillogás, de még nem is fertőzte meg semmi. Egyelőre még a részvétel a fontos, ahogy azt Coubertin báró annak idején a XIX. század minden naivitásával elképzelte. És ebből (még) nem is engedünk.
