Ha lenne Magyarországon kompetens kormányzat, itt tartaná az írói hagyatékokat, de az biztos, hogy az írói hagyatékoknak most jobb külföldön

A friss irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai László írói hagyatékát (dokumentumokat, videó- és hanganyagokat, fényképeket) a bécsi Osztrák Nemzeti Könyvtárnak adományozta – mármint nem az elismerést követően idén októberben, hanem már 2024. márciusában. Az, hogy ez a hír csak a Nobel-díj bejelentése után kapott nagyobb figyelmet, jól mutatja a magyar állam hagyatékokhoz való hozzáállását. A döntés vegyes fogadtatásra lelt, egyes szakértők szerint észszerű választás, mások szerint ez a nemzetközi elismerést bizonyítja, míg sokan a magyar kultúra súlyos veszteségét látják benne. Döntéshozói oldalról viszont nem kommentálták a hírt, még azután sem, hogy több politikus, köztük Orbán Viktor miniszterelnök is gratulált az írónak a Nobel-díjhoz még októberben.

Krasznahorkain kívül számos, nemzetközileg is elismert író hagyatéka költözött el Magyarországról az elmúlt évtizedekben, köztük a szintén irodalmi Nobel-díjas Kertész Imréé, valamint Konrád Györgyé és Esterházy Péteré is. Utóbbi három íróé a Berlini Művészeti Akadémián (Akademie der Künste [AdK]) lelt otthonra, ahol az intézmény archívumának (jelenleg) egyetlen magyar munkatársa, Madácsi-Laube Katalin segíti azok feldolgozását és kutathatóvá tételét. A szakember tavaly decemberben beszélt arról egy, a Budapesti Goethe Intézet támogatásával rendezett eseményen, hogy Magyarországon egyszerűen nincs megfelelő intézményi háttér ahhoz, hogy a hagyatékok megfelelően tárolhatóak legyenek: ezért sem véletlen, hogy több író vagy családjuk dönt úgy, hogy inkább olyan külföldi lehetőségek után néz, amely megfelelőbb, kiszámíthatóbb feltételeket képes biztosítani.

Erre utalt Esterházy Marcell, Esterházy Péter fia is 2020-ban, a Magyar Narancsnak adott interjúban, mondván, a döntésben a fő szempontot az játszotta, a hagyaték stabil intézményi környezetbe kerüljön, bár hozzátette, nem álltak sorban az intézmények, és az itthoni lehetőségek ebbe a feltételbe nem fértek bele. (Az évek során nem az Esterházy család volt az egyetlen, amely úgy érezte, nincs érdeklődés a hagyatékok Magyarországon tartása iránt, erről beszélt Kertész Imre 2014-ben a Hungarian Literature Online magazinnak adott interjúban és Nádas Péter is, mikor 2022-ben az AdK-n megnyílt a róla elnevezett archívum, bár utóbbi írónak később több anyaga a Petőfi Irodalmi Múzeumba került.) Az Esterházy hagyaték esetében Prőhle Gergely, a PIM részéről még az intézmény igazgatójaként érdeklődött a hagyaték iránt, de közbeszólt a leköszönése 2018-ban, az író fia szerint pedig utána több megkeresés nem érkezett a múzeum részéről, noha a politikai környezet miatt az igazgató személyétől függetlenül is jó eséllyel Berlinbe került volna a hagyaték. Esterházy Marcell még ugyanebben az interjúban kiemelte, hogy az egyik, a hagyaték megőrzésére egyáltalán alkalmas hazai helyszín, a PIM politikai elkötelezettsége zavaróvá vált Demeter Szilárd vezetése alatt, ahogyan történt az a Kertész Imre hagyaték egy részének gondozására 2017-ben, Schmidt Mária által vezetett Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány működtetésével létrejött Kertész Intézet esetében is.

„Mondhatnám azt, amit múzeumigazgatói körökben titokban mondogatnak, hogy a halott szerző vagy alkotó a jó hagyatékozó“ – ezt már Demeter Szilárd mondta 2023-ban egy Indexnek adott interjúban. A PIM akkori igazgatójaként a hagyatékok elhelyezésének és kezelésének nehézségeire utalt ezzel, hangsúlyozva, hogy az intézményben dolgozó, az ország legjobb muzeológusainak munkája miatt véleménye szerint jobb helyre nem is kerülhetne a hagyaték, mint a múzeumba. “Általában ideológiai, politikai vagy egyéb becsípődések okán visznek máshová hagyatékokat. Esterházyé így került ki Németországba” – tette hozzá. Demeter elmondása szerint akkoriban már azon dolgoztak, hogy az intézmények között megtörténjen egy olyasféle együttműködés, amelynek segítségével a hagyatékok a lehető legjobban egységesíthetőek legyenek (akár csak digitális formában is) megkönnyítve többek között a kutatást. Arról, hogy ez milyen irányban halad, az utóbbi években nemigen esett szó.

Jobb nekik külföldön

Az eredmény szempontjából mindegy, milyenek voltak a körülmények, a tragédia az, hogy nincsenek az országban: Schein Gábor irodalomtörténészt kérdeztük a hagyatékok elvándorlásának hatásairól.

Kertész Imre, Konrád György, Esterházy Péter és részben Nádas Péter után Krasznahorkai László is külföldre költözteti a hagyatékát. Milyen hatása van ennek a magyar kultúrára?

A költözéshez minden esetben egyéni és egymásra ható döntések vezetnek, így nehéz ítéletet mondani. A mondott írók pedig amellett, hogy a magyar nemzeti kultúra kiemelkedő alkotói, az európai irodalomnak is meghatározó szereplői voltak, így nem csoda, hogy van érdeklődés a hagyatékuk iránt külföldön. (Konrád György pedig hosszú ideig töltötte be a Berlini Művészeti Akadémia [AdK] vezetői tisztét, így például az ő életműve a német kultúrának is része.) Krasznahorkai kivételével az összes szóba hozott író hagyatéka az AdK-n található, amely tagjainak eleve felajánlja a hagyatékok megőrzésének lehetőségét a saját jól felépített archívumában. Az említett írók tagok voltak, így ezzel élhettek. Szóval nyilvánvalóan részei az európai kultúrának, de számunkra – és mi ezt innen ítéljük meg alighanem – az egész életművük a magyar nemzeti kultúra nagy értéke. Az említett írók között van két Nobel-díjas. A magyar irodalom két Nobel-díjasa. Nincsen több. Továbbá Nádas Pétert is teljes joggal emlegették éveken keresztül az irodalmi Nobel esélyesei között. Így azt hangsúlyozni szeretném, ez a kérdés messze túl van mindenfajta ideológián, de annyit azért hozzá lehet tenni, hogy azok, akik kulturális nemzetépítésről beszélnek fellengzősen és döntési pozíciókban vannak, miközben ilyen kulturális értékek kerülnek ki az országhatáron túlra, azoknak azért ebben az esetben nyilván indokolt lenne önvizsgálatot tartaniuk és magyarázatot adniuk arra, hogy ez a kulturális vezetésük alatt hogyan történhetett meg.

Tényleg ennyire kétségbeejtőek itthon a feltételek?

A hagyatékok esetében a megőrzésről, a kutathatóvá tételről, a kutatás feltételeinek biztosításáról és az elérhetőségről van szó. Ami a fizikai őrzést illeti, azokat a feltételeket kell figyelembe venni, amik hosszú távon biztosítják, hogy ezek a hagyatékok egyszerűen fizikailag megmaradjanak. A Berlini Művészeti Akadémián kiválóak a feltételek. Ilyen szempontból egy abszolút profi intézmény, sokkal jobb körülményekkel, mint Magyarországon mondjuk a Petőfi Irodalmi Múzeum, ahová nálunk kerülhettek volna a hagyatékok vagy ezen kívül az Országos Széchenyi Könyvtár, de ott sincsenek valami csodás állapotok, erről manapság is sokat lehet hallani. A Kertész Intézetben ilyen szempontból nem tudom, milyen feltételek vannak, de a szakmai háttér ott egyáltalán nincsen meg ehhez. Az igazság az, ha csak a fizikai megőrzés feltételeit nézzük, összességében megnyugtató ezeknek a hagyatékoknak a helyzete azzal, hogy külföldön vannak. A másik kérdés a feltárás: akkor válik egy hagyaték kutathatóvá, ha nagyon pontos jelzetek vannak arról, hogy a különböző fondokban mit találhatunk. Ehhez szakemberek kellenek, akik átnézik tételről tételre a hagyatékot, csoportosítják az adott archívum szisztémájának megfelelően. Ez elég nagy munka, és nagy szakértelmet igényel. A Berlini Művészeti Akadémián egyetlen olyan munkatárs van, aki tud magyarul és akit megbíztak a magyar hagyatékok feltárásával, kutathatóvá tételével. Ő Madácsi-Laube Katalin, aki egy kiváló szakember, de hát egyedül van ezekre az életművekre. Még így is az előzetes terveknek megfelelően halad, de ezek a tervek eleve nem egy gyors folyamatot irányoztak elő. Hozzáteszem, hogy egyébként Magyarországon sem megnyugtató sok esetben a helyzet: a PIM-nek több munkatársa van, de sokkal több írói hagyatékot is kell ilyen értelemben feltárnia és így vannak elmaradásai.

Hogyan befolyásolja ez a kutatást a magyar szakemberek esetében?

Ha a hagyatékokat valaki kutatni szeretné például szakdolgozathoz, doktori disszertációhoz, akkor ki kell utaznia Berlinbe, ott hosszabb időt el kell töltenie ahhoz, hogy naponta bejárjon az AdK-ra vagy Krasznahorkai esetében az Osztrák Nemzeti Könyvtárba. Ez pénzbe kerül és ebben a pillanatban nincsen semmiféle ösztöndíj erre – úgy tudom a nyitottság megvan rá, de tényleges lépések nem történtek annak érdekében, hogy ez meg is valósulhasson. Segítséget jelentene, ha digitális formában hozzáférhetőek lennének a hagyatékok, erről beszéltem az AdK egyik munkatársával több alkalommal is. De az intézmény nagyon határozottan elzárkózik ettől.

Miért?

Azt mondják, hogy így nem lenne garantálható a hagyatékok biztonsága: a letöltésekkel az illegális másolásokat kockáztatnák, amelyekkel romlana a hagyatékok minősége. Következésképpen az marad, amit mondtam, hogy oda kell utazni. Ez viszont probléma, ha ilyen akadályok vannak az elsődleges kulturális érdekek között. Ha lenne Magyarországon kompetens kulturális kormányzat, akkor nyilván az elsődleges feladatai közé tartozna, hogy ehhez pénzt, eszközöket biztosítson, ha már egyszer így alakult, hogy nem tudták Magyarországon tartani ezeket a hagyatékokat.

Eleve súlyos gond, ha több író úgy érzi, nem érdekli az országot a hagyatéka.

Ennek nagyon sok összetevője van, de azt hozzá kell tennem, hogy minden író és minden család pontosan tudja azt, hogy ha mégiscsak van olyan szubjektum, hogy ország, akkor annak az életideje sokkal hosszabb, mint azoknak a politikai életideje, akik most éppen vezetik az országot. Velük kell ugyan tárgyalni, ők tudnak ajánlatokat tenni, de nem ők a célközönség. Ezt mindenki pontosan tudja, és akkor innentől kezdve van az, hogy kívülállóként nem tudjuk pontosan, milyen lépések vezetnek az egyes esetekben a döntéshez. De az eredmény mindenesetre sokkal fontosabb: és az eredmény az, hogy ezek az életművek nincsenek itt. Ez pedig a jövőre nézve is tanulsággal szolgálhat: a felsorolt írók életműve megismételhetetlen, de lesznek még jelentős életművek, ezért már most infrastruktúrát kellene teremteni az országban tartásukhoz.