Amikor először láttam őket Avignonban beülni egy előadásra, nem hittem a szememnek. Fehér ruhájuk világított a sötét nézőtéren. Egy monumentális, nyolcórás előadás során egyszer egymás mellé kerültünk, és a szünetekben beszélgetni kezdtünk. A darab, amelyet az egyébként teológus végzettségű művész, Olivier Py írt és rendezett, nem kímélte az egyházat – a vallási szereplők brutálisan kompromittáló helyzetekben jelentek meg a színpadon. A testvérek erre csak ennyit mondtak: „Olivier Py nagyon jól látja – az Egyház sem mentes a belső konfliktusoktól.”
Azóta minden évben találkozom velük. Ahogy feltűnnek az utcán, az emberek megállítják őket, beszélgetésbe elegyednek velük, néha csak egy áldást kérnek. És Avignonban, ahol a fesztivál idején szinte mindenki jelmezben jár, gyakori a kérdés: „Igaziak vagytok?” Annyi a kosztümös szórólaposztó az utcán, hogy sokan nem hiszik el elsőre, valódi szerzetesekkel beszélnek.
Idén végre lehetőségem nyílt arra, hogy bepillantsak az avignoni közegükbe: abba a tetőtéri lakásba, ahol a fesztivál ideje alatt élnek, dolgoznak, imádkoznak. Az egyik délután ott ültem köztük – újságírók jöttek-mentek, egy televíziós stáb is forgatott, néhányan éppen előadásra indultak. Egy nagy kerekasztal mellett beszélgettünk Thomas testvérrel – világi nevén Thomas Carrique-kal.
Thomas testvér 26 évesen csatlakozott a domonkos rendhez, miután irodalmat, filozófiát és színháztudományt tanult, és már középiskolásként is színházi osztályba járt. A rendi hivatása nem szakította el ettől a szenvedélyétől – épp ellenkezőleg: teológiai tanulmányai mellett ma is aktívan jelen van a színházi világban. Második alkalommal vett részt az Avignoni Fesztiválon, amit annak köszönhet, hogy a közösségében is tudják róla: színház és hit, gondolkodás és művészet számára mindig összetartoztak.
A domonkosok sajátos szerepvállalása több évtizedes múltra tekint vissza. Avignon nem csupán fesztiválváros – évszázadokon át volt a keresztény világ egyik szellemi központja. A XIV. században hét pápa tette meg székhelyéül, és a város belső kerülete ma is őrzi emléküket. A templomok, kápolnák és kolostorok jelentős része a második világháború után kiürült, majd a fiatal művészgeneráció új jelentéssel töltötte meg őket: próbatermekké, színházi helyszínekké alakultak. A fesztiválalapító Jean Vilar úgy vélte, hogy az Egyház nem maradhat kívül ezen a kulturális eseményen. A helyi egyházmegye papja, Robert Chave válaszolt a felhívásra – miséket kezdett szervezni a művészeknek, különleges liturgiákat tartott, ahol maga a szertartás is színházi formát öltött. Ezekből a gyökerekből sarjadt ki a „Hit és Kultúra Találkozók” elnevezésű programsorozat.
A domonkos rend 2006 óta van aktívan jelen a fesztiválon. Az első években a fiatal testvéreknek sem jegyük, sem állandó szállásuk nem volt. Szórólaposztásért cserébe szereztek belépőt az OFF-előadásokra, éjszakánként pedig a helyiek fogadták be őket. Ez persze nem idegen tőlük: a domonkosok hagyományosan koldulórendként működtek, amely a közösséggel való élő kapcsolatra épít.
2011-ben Romeo Castellucci Le concept du visage du fils de Dieu című előadása komoly vitákat váltott ki. A darabban megjelenő hatalmas Krisztus-arcot bélsárral szennyezték, amiért a katolikus integristák tüntetni kezdtek a színház előtt. Thierry Hubert dominikánus testvér közvetítőként lépett fel. Elmagyarázta, hogy nem gyalázatról van szó, hanem mély és fontos szellemi kérdésfelvetésről. Ez a kiállás megerősítette a testvérek helyét a fesztivál közegében – ettől az évtől kezdve hivatalos partnerként vannak jelen, és újfajta, reflexív megszólalásokkal kapcsolódnak a programokhoz.
A lejourduseigneur.fr katolikus online portál rendszeresen közli írásaikat. Ezek a reflexiók – többek között Thierry Hubert, Charles Desjobert és Thomas testvér tollából – nem pusztán vallási kommentárok, hanem valódi színházi kritikák, mély teológiai érzékenységgel. Nem mentik fel automatikusan a vallási témákat érintő előadásokat, de nem is rekesztik ki őket – kérdeznek, keresnek, és elfogadják, hogy az Istenről való gondolkodásnak sokféle hangja lehet.
Angelica Liddell nagy port kavart tavalyi előadásáról így írtak: „Ne tévesszen meg az ikonok széttörése – Liddell Dämon-ja valóságos misztériumjáték. A középkori paraliturgikus színház nyomán halad, amelyet a 11. századtól a templomokban játszottak. Egy zsúfolásig telt találkozón a rendezőnő elmondta: apja halála, a haláltusa és az utolsó sóhaj döbbentette rá, hogy a test is templom.” Thomas testvér számára a művésznővel való találkozás egy álom beteljesülése volt. Liddell igen kritikus képet festett az egyházról –egy jelenetben például saját kezével elégít ki egy papi ruhás férfit. Thomas testvére recenziója szerint: „Ha valami ennyire személyes, az nem lehet puszta provokáció.”
Az idei fesztiválon két előadás különösen mély nyomot hagyott benne. Joris Lacoste Nexus de l’adoration című előadása egy képzelt vallás liturgiáját idézi meg, amelyben nem dogma, hanem a színpadi játék válik szentté. Popkórus, R’n’B-tánc, abszurd gesztusok és lírai pillanatok keverednek benne, hogy a világ legapróbb részleteit ünnepeljék – a bálnadaltól a Dragon Ball Z-ig. A Nexus a sokféleség liturgiája: minden tapasztalat számít, minden hang megszentelődik.
A másik emlékezetes találkozás egy guyanai előadáshoz fűződik, amely az OFF-programban szerepelt. A darab négy nő sorsán keresztül beszél a tengerentúli francia területek gyarmatosítási örökségéről, a nők elleni erőszakról és az anyaságban rejlő radikális erőről. A zárójelenetben – amikor a Földanya férfihangon szólal meg – maga a paradox gesztus sűríti össze a női lét és az istennői igazság kérdését: hit és lázadás válik egy gesztussá.
A rend idei fesztiváljelenléte nemcsak az előadásokon való részvételben mutatkozott meg. Thierry Hubert és Charles Desjobert testvérek meghívást kaptak a fesztivál fiataljai által szerkesztett Making Waves rádióműsorba. „A domonkos rend hivatalos neve: az igehirdetők rendje, ami azt jelenti, hogy szavakból élünk, a szóval dolgozunk, a szó hat át minket. Ezért is szeretünk vitatkozni. A rendet egy legenda szerint egy fogadóban hozta létre Szent Domonkos, ahol egész éjszaka vitatkozott valakivel, aki nem értett vele egyet” – mondta az egyik testvér.
A beszélgetés során a rend küldetéséről és a mai társadalmi kihívásokról is szó esett. Thierry Hubert szerint „együtt lenni” – akkor is, ha nem értünk egyet – az egyik legerősebb tapasztalat, amit Avignon kínál. „A mai társadalom sokszor azt sugallja, hogy ha nem értünk egyet, akkor nem is kell beszélnünk egymással. De Avignonban – a fesztivál 79 évvel ezelőtti alapítása óta – mégis újra és újra együtt vagyunk. Ez talán a kereszténység egyik legfontosabb üzenete is: a közösség öröme, még a különbözőségben is.”
A hit számukra nem magányos menedék, hanem közösségi tapasztalat: „Úgy érezzük, mindannyiunkban ott van valami, ami meg akar menekülni. De nem egyedül kell megmenekülnünk. Az ideológiák – politikaiak, vallásiak, gazdaságiak – rendre csődöt mondtak. Akkor hogyan tovább? Együtt kell újra megtanulnunk élni. A görög philoxénia szó – a vendégszeretet, a másik befogadása – az idegenségtől való félelem ellentéte. Ha ezt a szót komolyan vesszük, akkor valóban Isten képére formálódhatunk.”
És hogy mit keres egy szerzetes a színházban? Charles Desjobert így válaszolt: „A szavak ma sokszor elveszítik a mélységüket. Itt viszont – nézőként – nem a saját szavainkat halljuk, hanem egy másik igazság testesül meg előttünk. A színház szava újra elér hozzánk. Ez hatalmas erőforrás.”
