film;Berlinale;interjú;

A szülők szerepében Julia Jentsch és Felix Kramer, háttal a főszereplőt, Mariellét alakító Laeni Geiseler

Nem tudunk a másikról semmit

Elcsattan egy irdatlan nagy saller, innentől kezdve a tinilány látja és hallja, mit mondanak és tesznek a szülei – és ennek komoly következményei lesznek. A Marielle mindent tud író-rendezője, Frédéric Hambalek a Berlinálén tartott világpremier után adott exkluzív interjút a Népszavának.

Honnan jött az ötlet, hogy a szülői szerep társadalmi komolyságát lebontsa?

Pár évvel ezelőtt történt, amikor egy barátomnak volt egy beépített kamerával ellátott babaőrzője, és megmutatta nekem az alvó gyermekét. Azt gondoltam, ez valahogy nem helyes, és elképzeltem, mi történne, ha megváltoztatnánk ezt a dinamikát, és a gyerekek láthatnák a szüleiket. Manapság természetesen már megszokott dolog, hogy távolról nézzük a gyerekeinket, mert erre a szülőknek sokkal több technológia áll rendelkezésre. Amikor elkezdtem írni a forgatókönyvet, még nem volt gyerekem, most pedig már kettő is van. A filmek elkészítése sok időt vesz igénybe, mindemellett egyre jobban belemélyültem a szülői szerepbe, így a film is inkább a szülők perspektívája felé fejlődött. Egyre érdekesebbnek találtam azt, hogy nekik kell ezzel megbirkózniuk, és a feladathoz hogyan fognak majd felnőni.

Ha jól értem, ahogy szülő lett, átírta az egész sztorit? Miben látta ezután másképp a világot?

Igen, teljesen átírtam. Egyre több és mélyebb rétegek alakultak ki, a „magasröptű koncepció” mögött elkezdtem szülőként aggódni. Borzasztó kérdések gyötörtek. Vajon a gyerekeim szeretni fognak-e, amikor felnőnek? Hogyan fognak rám nézni? Kisgyerekként isteneknek látod a szüleidet, akik mindent tudnak a világról. Aztán felnősz, és rájössz, ők is nagyon küszködnek az életben, és valójában semmire sincsenek meg a válaszaik. Szülőként te magad is tanácsokat adsz a gyerekeidnek, ám amit javasolsz, azokat te magad sem tudod megfogadni. Ne egyél édességet, ne legyél dühös, oszd meg a dolgaidat! A szülői gyengeségeinket akartam leleplezni.

A közösségi platformok jelentősen befolyásolják életünket: a filmbéli szülők is egyféle technikai átverésnek gondolják a lányuk gondolatolvasó képességét.

Számomra az volt érdekes, hogy minden új dolog megjelenésével, amik által egy kicsit jobban feladjuk a magánéletünket, hogyan változtatjuk meg a viselkedésünket. Pár évvel ezelőtt vettem észre magamon, hogy megváltozott a viselkedésem, és az is, ahogyan az embereket érzékelem, amikor egy nagyon népszerű üzenetküldő alkalmazás bevezette, hogy kék pipa jelezze, ha valaki elolvasta az üzenetet. Miért nem válaszol az, aki elolvasta az üzenetemet? Egy hasonló esetben hirtelen rosszindulatú gondolataim támadtak, és le kellett tiltanom egy embert. Ezek apró dolgok, mégis nagy különbséget jelentenek. Például az már nem tartható, hogy nem mondod meg, hol vagy. Ha van egy olyan szeretted, aki nem bízik meg benned, mindig mondhatja: „Nos, oszd meg a tartózkodási helyedet. Vedd fel ezt a videóhívást, hadd lássam, hogy merre jársz.” Nem lehet leülni úgy húsz percre egy parkban, hogy azt el lehessen titkolni – pedig lehet, csak egy kis magányra, nyugalomra vágysz.

A felnőttek a filmben pedig egyfolytában hazudnak egymásnak – gondolom, ezt nagyon élvezték a színészek.

Mondtam nekik, ez érdekes kihívás lehet számukra, mert olyan személyeket kell alakítaniuk, akik megfigyelés alatt állnak. Aki talán szeretne valamit mondani, de aztán eszébe jut, ezt mégsem teheti meg. A nézők apró részletekben fedezhetik fel ezt. „Most gondolkodni fog, vagy csak belemegy? Vagy mennyit gondolkodik, amikor reagálnia kell?”

Mikor döntötte el, hogy az egész történetet komédiára hangolja?

Nem biztos, hogy könnyű ezt elhinni, de nem volt ez cél. Minden az egyensúlyról szól. Sokat gondolkodom az egyensúlyról. A kezdetekkor egyszerűen csak van egy ötletem a filmhez, és tudom, mi az, ami vicces lehet, de akár drámai is. Tehát először kell egy jó ötlet, ami minden szempontból megvizsgálható. Csak leírtam az összes ötletemet, és elkezdem felépíteni a narratívát. Aztán távolabbról nézve tudom megállapítani, hogy mi az, amiben egy kicsit túl messzire mentem, és akkor ennek alapján alakítom át a történetet, hogy meglegyen a balansz. A film világpremierjén, a Berlinalén nagyon meglepődtem, hogy a Marielle mindent tud-ot sokan tiszta komédiának tekintik Ott voltam a premiervetítésen, az emberek majd’ meghaltak a nevetéstől. Ez egyrészt nagyszerű, másrészt érdekes – de főleg meglepő. Én azt gondoltam, hogy írtam pár jelenetet, amelyekben van fekete humor, de csak akkor szembesültem azzal, hogy komédiás vagyok.

Azért nem mindenki szemében: a filmen ibseni hatást éreztem. Jól gondolom, direkt utal a norvég drámaíróra?

Nem ismeretelméleti értelemben. Nem álltam tudatos befolyás alatt a történet megírása alatt, az a saját megfigyeléseimből származik. Írás közben mindig megpróbálok nem gondolni filmekre, színdarabokra, drámaírókra, regényekre, csak hű akarok maradni ahhoz, amit érdekesnek, meghatónak találok. Ha volt is, a befolyás nem volt tudatos. Természetesen egy film készítése során ahhoz, hogy valami újat lehessen alkotni, érdemes látni, mások mit csinálnak. Persze tanultam az olyan emberektől, akik fantasztikus alapfeltevéssel dolgoznak, amivel továbbmennek a koncepciójuk mentén – ilyen például az ön által említett Ibsen is. Amit igazán szeretek: nézni, ahogy az emberek viselkednek. Az olyan filmeket és filmeseket szeretem, akik szintén megfigyelik az embereket.

Azt sugallja, a főszereplő, Marielle nem biztos, hogy csak a pofontól lett „mindent látó”, de igazából a filmben ezt a szálat nem bontja ki. Miért?

Számomra elengedhetetlen, hogy soha ne magyarázzam meg a rejtélyes dolgokat. Ez részben azért is van, mert az életben sok olyan dolog van, amit egyszerűen nem tudsz megmagyarázni magadnak, és amelyek rejtélyek maradnak. Úgy gondolom, egy filmnek valamilyen módon foglalkoznia kell ezzel, mert az igazán jó filmek az életet egy nagyon sűrű esztétikai élménnyé alakítják. Számomra tehát semmit sem szabad megmagyarázni. Amikor egy film mégis ezt teszi, mindig nagyon csalódott vagyok. Szóval ez a rejtély megmarad örökre. Amit elmondhatok: a történet elején inkább Marielle perspektíváját képviseltem. Aztán ahogy mondtam, apa lettem, és úgy gondoltam, nem, ne legyen ez csak az ő perspektívájából. Tedd őt fekete dobozzá a szülők számára, mert akkor a közönség ugyanabban a helyzetben van, mint a szülők, akik nem tudják, mi zajlik körülöttük. És ez a nagy probléma. Nem igazán tudod, mi van a gyerekeiddel, a szüleiddel, vagy más emberekkel. Nem tudhatod valójában, mit gondolnak, milyen tapasztalataik vannak. Ez sokszor őrületbe kerget minket. Ennek kifejezésére ez a homályban hagyás volt a módja.

Infó: Marilelle mindent tud. Bemutatja a Mozinet

Névjegy

Frédéric Hambalek 1986-ban született Karlsruhéban. A mainzi Johannes Gutenberg Egyetemen Film- és Amerikatanulmányokat hallgatott, tanulmányai alatt több rövidfilmet készített. Forgatókönyvíróként televíziós filmekben is dolgozik. Első egészestés mozifilmje, a 2020-as Modell Olimpia fesztiválokon is szerepelt. Második nagyjátékfilmje, a Marielle mindent tud a Berlinale 2025-ös versenyprogramjában mutatkozott be. Filmjeiben gyakran vizsgálja a családi dinamikákat, a szülői szerep összetettségét, az emberi kapcsolatok morális dilemmáit.

Egy gramm kokainról van szó.