Félévszázados barátság (a 80 éves Kenyeres Zoltán köszöntése)

Ötvenhatról Szigligeten

Integráció és irodalom

Irodalmunk hosszú évszázadok óta szolgálja a magyarságot, bátran állíthatom, hogy ebben a tekintetben a legfontosabb (ha nem a legfontosabb) közösségi intézmények közé tartozik. Különösen nehéz történelmi időkben van ez így, midőn a közhatalmi intézmények, a politikai rendszer nem képesek őszintén és hatékonyan vállalni ezt a közösségi küldetést és szolgálatot.

Pomogáts Béla: Kolozsvári tanulságok

Erdély és az erdélyi magyar városok az 1918–1920-as, az 1940-es és az 1944–1947-es nagy átalakulások után egy újabb „metamorphosis Transilvaniae” korszakát élték meg az elmúlt húsz évben, és ez a változás radikálisan átalakította az erdélyi városok magyarságának helyzetét, amely amúgy ennél is radikálisabban alakult át az ötvenes évek közepén, a beinduló etnopolitikai „gőzhenger” következtében, amely egy évtized leforgása alatt nagyjából felszámolta az erdélyi városok hagyományosan magyar és kisebb mértékben német etnikai karakterét.

Helyét kereső értelmiség

Az, hogy a magyar politikai kultúrának kettős hagyománya és kettős arca van, egyáltalán nem vadonatúj jelenség, és annak is megvan a története, ahogyan ez a két hagyományos politikai kultúra egymásra támad és egymástól radikálisan eltérő politikai nyelvhasználatot vezet be. Olyan elszánt radikalizmussal, hogy még a kölcsönös kommunikációnak se maradjanak jó esélyei.

Egyetemista szövetség 1956-ban

Az én nemzedékem számára 1956 volt a mindent meghatározó történelmi élmény és tapasztalat, azóta is mindent azoknak a lázas októberi és novemberi napoknak emlékeihez és eszményeihez mérünk. Nem 1920-at, nem 1938-at, nem 1945-öt, vagy 1947-et tekintjük a huszadik századi magyar történelem irányadó dátumának, amelyhez valamilyen módon, mondjuk, a politikai eszmények tekintetében vissza kellene térnünk, hanem 1956-ot, amikor a nemzet szinte egésze elutasította az idegen szuronyok hegyén hozott diktatúrát, s kivételes összeforrottságban világtörténelmet csinált.

Búcsú a forradalomtól

Történelmi szerepe volt a Magyar Írók Szövetségének az '56-os magyar forradalom kibontakozásában és hasonlóan meghatározó szerepet vállalt magára a forradalmi időszak lezárulásakor is. A forradalom ugyanis nem ért véget a november 4-i szovjet katonai beavatkozással. Még vagy két hónapnak kellett eltelnie addig, amikor meg kellett állapítanunk, hogy a magyar nép oly sok áldozattal és nem kevesebb dicsőséggel járó történelmi megmozdulása véget ért, és a Kádár János által vezetett kommunista kormányzat elérte a forradalmi Magyarország pacifikálását.

Elégiák a baloldalon

Vészi Endre munkáskörnyezetből, a kétkezi dolgozók közül érkezett az irodalomba, hosszú költői pályafutása során mindig súlyos szavakkal beszélt a sorstársai iránt érzett ragaszkodásáról. Tartalmas hűség volt az övé, számára nem puszta szólam, nem puszta retorikai fordulat volt a népi elkötelezettség és a munkásöntudat.

Az én ötvenhatom

Minden forradalomnak (az 1789-es francia forradalomtól a magyar 1848-as forradalomig és tovább) van egy „első napja”, amelyet mintegy szakrális magasságba emelt a nemzeti közösség emlékezete. A hatvan esztendeje kitört, azután két hét múlva idegen katonai túlerővel levert magyar forradalomnak is van egy ilyen (most már negyedszázad óta nemzeti ünnepként hivatalosan is számon tartott) emléknapja: október 23-a. Ez a nap az idők során március 15-e mellé emelkedett: nemcsak a szabadság és az egyenlőség, hanem a nemzeti függetlenség történelmi és közösségi szimbólumaként.

Ünnep előtt

Közeledünk az ötvenhatos magyar forradalom kitörésének hatvanadik évfordulójához. Vajon milyen lesz az ünneplés és ennek szellemisége? Lesz-e közösségformáló hatása, valóban a nemzet ünnepe lesz? Tapasztalatokról és kételyekről beszélek, szeretném, ha a bekövetkező események megcáfolnának.

Zsobokon – Esterházy Péter emlékével

Két kalotaszegi községben jártam a minap: Zsobokon és Sztánán. Még mielőtt elindultam a szinte egész napos útra, kaptam a hírt Esterházy Péter haláláról.

Még egyszer Nagy Imréről

Még június közepén: Nagy Imre vértanú halálának ötvennyolcadik évfordulóján megjelent egy írásom ebben a lapban, felidézve az ötvenhatos magyar forradalom kivégzett (inkább így mondanám: meggyilkolt) miniszterelnökének tragikus, egyszersmind gondolkodásra késztető emlékét. Nem hittem volna, hogy ez az írás kisebb vihart kavar – most erről a viharról szeretnék néhány szót szólni.

Nagy Imre öröksége

Vannak napok, amelyek igen mély nyomot, de így is mondhatnám: sebet hagynak emlékezetünkben és szívünkben. Ilyen napot jelent, remélem, nemcsak számomra, hanem a nemzet számára, Nagy Imre, az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc miniszterelnöke mártírhalálnak a napja: 1958. június 16-a.

Kolozsvári látogatás

Számomra Kolozsvárra megérkezni és egy jó hetet eltölteni a régi magyar gimnáziumok, a piaristák, a reformátusok, az unitáriusok kollégiumának könyvtáraiban, illetve az Erdélyi Pál (Erdélyi János, a nagyszerű 19. századi író és néprajzkutató fia) által alapított Egyetemi Könyvtárban mindenképpen felemelő élményt és gazdag tudományos tapasztalatot jelentett.

Kárpátalján József Attiláról

Kosztolányiról Szabadkán

Hosszú évek óta járok Szabadkára: Kosztolányi Dezső születésének évfordulóján, hogy szerepet vállaljak az ünnepi alkalommal rendezett kulturális összejöveteleken. Előadást tartok, ünnepi beszédet mondok, a költőnek a gimnázium épülete mellett elhelyezett szobormásánál leteszem a Magyar Írószövetség vagy az Anyanyelvi konferencia koszorúját – és persze találkozom szabadkai barátaimmal, ott tevékenykedő vajdasági magyar írókkal, hogy híreket cseréljünk és szomorúan megállapítsuk: minden esztendővel kevesebben vagyunk.

Egy félig névtelen sírjánál

Ady Endre és az erdélyi szabadelvűség

Minden esztendőben részt veszek Váradon valamilyen kulturális konferencián, vannak ott román ismerőseim és barátaim, és folyamatosan tapasztalom azt, hogy az a nagyváradi szellemiség, amelynek Ady Endre nemcsak egyik elkötelezett híve, hanem formálója is volt, a jelenben is eleven.

Civil becsület

A héten adták át ötödik alkalommal, ezúttal a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében a Magyar Civil Becsületrendet. Az évek során rangot szerzett elismerés nem kötődik miniszteriális intézményekhez, politikai pártokhoz, még csak kulturális szervezetekhez sem – olyan értelmiségiek, mindenekelőtt a kezdeményező Kuthi Csaba, hozták létre, akik hisznek abban, hogy a „civil” kezdeményezésnek, a „civil” feladatvállalásnak, a „civil” becsületnek lehet küldetése abban, hogy Magyarország otthonosabb hazánk legyen. 

Valahol utat tévesztettünk

Hónapok, talán esztendők óta mind erősebb nyugtalansággal figyelem és próbálom megmagyarázni a hazai közélet alakulását. A reggeli televíziós és rádiós hírekben mindig bejelentenek néhány olyan eseményt, amelyet nem tudok aggodalmak nélkül értelmezni.

Lőrincze Lajos száz esztendeje

A száz esztendeje egy kicsiny Veszprém környéki faluban: Szentgálon született Lőrincze Lajosra emlékezve nem tudom megkerülni a személyes történeteket és emlékeket.

Árpád

A magyar történelem több mint ezeréves menete akár két Árpád életműve között is elhelyezhető: az első a honfoglaló vezér, ahogy Vörösmarty Mihály nevezte egykoron: a „párducos Árpád” mára romantikussá vált alakja, a második az új Magyar Köztársaság első elnöke, Göncz Árpád, akinek megjelenése inkább egy tanáremberre, mérnökre, orvosra és írástudóra emlékeztetett.

Körséta tanulságokkal

Minden esztendőben bejárom a Kárpát-medence magyar lakta vidékeit - az irodalmi, tudományos vagy csak egyszerűen „közéleti” találkozók, tudományos konferenciák, irodalmi ünnepségek az életem részeivé váltak. Vagy negyedszázada, vagyis a kelet-közép-európai történelmi változások beköszöntése óta végzem ezt az egyszerre felemelő és fáradságos „terepmunkát”.

Kölcsey Ferenc ünnepén

Nemzeti himnuszunk költője kétszázhuszonöt esztendeje született a Szilágy vármegyei (ma romániai) Sződemeter községben és százhetvenhét esztendeje távozott az élők sorából a ma is Magyarországhoz tartozó Szatmárcsekén. Erről az ünnepi évfordulóról emlékezett meg egy most már negyedszázados hagyományokra visszatekintő ünnepség Szatmárnémetiben és a közeli Nagykárolyban.

Ünnepek Kalotaszegen

Nyelvésztábor Széphalomban

Kosztolányi Dezsőt szeretném idézni Ábécé a nyelvről és lélekről című (1927-ben lejegyzett) írása nyomán: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadtak.”

A politikai józanság jegyében

A nemzeti önvizsgálatnak és önbírálatnak igen nagy és jótékony magyar hagyományai vannak. Ezek a hagyományok segítenek bennünket abban, hogy a közéleti demagógia inflációjának idején is józanul és lehetőleg hatékonyan szolgáljuk a nemzeti érdekeket. Ezek a hagyományok jó ideje, mondjuk száz esztendeje, arra figyelmeztetnek, hogy a magyar nemzetet nem politikai, hanem kulturális nemzetként kell (lehet) értelmezni, hiszen a nemzeti önismeret, helyzetünk realista megítélése, amelyet a kommunista korszak alaposan megingatott, ma is bizonytalan alapokon áll. Ezeket az eszmei és morális alapokat erősíti meg, meggyőződésem szerint, Markó Béla Rekviem egy macskáért című új publicisztikai gyűjteménye, amely a neves erdélyi író és politikus 2011 és 2014 között született közéleti írásait gyűjti egybe.

Távolba tűnő irodalom

Az irodalom sorsa, a magyar irodalom sorsa is: szüntelen felfedezés, felejtés és újrafelfedezés. Erre gondoltam néhány napja, amidőn a szervezők felkérésének engedve részt vettem a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Bertha Bulcsú születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen. Hárman: Farkas Lászlóval, a már régóta megszűnt Új Írás című folyóirat egykori szerkesztőjével és Szakonyi Károllyal, az ismert íróval, Bertha Bulcsú egykori jó barátjával idéztük fel a csaknem két évtizede (1997 januárjában) elhunyt, valamikor igen nagy népszerűségnek örvendő elbeszélő azóta bizony igencsak megfakult emlékét. Valóban, Bertha Bulcsút a hetvenes és nyolcvanas években irodalmunk leginkább olvasott mesterei között tartottuk számon, ámbár (és ezt fájdalommal említem meg) a jogosan megérdemelt Kossuth-díjat a hatalmasok nem ítélték meg számára.

Irodalomról - kedvetlenül

Az idén, talán két évtized óta első alkalommal, nem látogattam ki a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra – annak ellenére, hogy a szervezőktől tiszteletjegyet is kaptam eseményeire. Nem tagadom, hogy igen sok jó könyvet és kitűnő írót ígért a hozzám ugyancsak eljuttatott kis programfüzet.

A Petőfi Sándor-kultusz városa

A város, egykoron Nagy-Küküllő vármegye székhelye, a tizenkettedik század közepén II. Géza királyunk által betelepített szászok (vagyis németek) egyik fontos központja volt – mint ilyen, az erdélyi (és a magyar) történelem „szakrális” helye.