A megemlékezést az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) rendezi meg minden évben, augusztus elején. Számos intézmény és szervezet támogatja, vannak közöttük romániaiak és magyarországiak egyaránt. Külön meg szeretném említeni Muzsnay Árpádot, az EMKE partiumi elnökét, aki hosszú évtizedek óta szolgálja önzetlenül az erdélyi és partiumi magyar kultúrát, a romániai és magyarországi kulturális szervezetek és személyiségek együttműködését. Az ő áldozatos munkája is arra utal, hogy nemzeti kultúránk gondozásában nemcsak a hivatalos és szakmai szervezeteknek, hanem a személyes feladatvállalásnak is igen nagy szerepe van.
A debreceni diákévek
Esetenként csakis személyes kezdeményezések révén jöhetnek létre kulturális találkozók, és ezekre a kezdeményezésekre bizony a budapesti hivataloknak jobban oda kellene figyelniök.
Évek óta veszek részt ezeken a Szatmár megyei ünnepségeken és konferenciákon, és minthogy hasonlóképpen személyes közelségből ismerem az ugyanilyen erdélyi, felvidéki, vajdasági és kárpátaljai találkozókat, elmondhatom, hogy a Szatmárnémetiben és környékén (Nagykárolyban, Sződemeteren és másutt) rendezett irodalmi tanácskozások és ünnepi megemlékezések mindig igen tartalmasak és sikeresek voltak. Egyúttal jelentékeny számban gyűjtötték egybe a városok magyar értelmiségi lakosait: tanárokat, papokat, orvosokat, mérnököket, valamint számos magyarországi vendéget.
A napokban megrendezett Kölcsey-megemlékezésről is igen jó benyomásokkal tértem haza. A szatmárnémeti konferencián olyan közismert irodalomtörténészek beszéltek nagy költőnk életéről és munkásságáról, mint Jánosi Zoltán, Csorba Sándor, Takács Péter és Mercs István, úgy tudom, valamennyien a nyíregyházi tanárképző főiskola tanárai (vagy volt tanárai). Mindegyikükkel hosszú évek kollegiális kapcsolatai fűznek össze, ráadásul Csorba Sándor egyetemi évfolyamtársam volt, hat évtizede együtt tevékenykedtünk a forradalom után néhány hónapra újjászületett Mefesz (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) bölcsészkari vezetőségében. Ők delegáltak engem az országos elnökségbe, valójában ez vezetett későbbi letartóztatásomhoz és internálásomhoz.
Csorba Sanyival most is baráti kedélyességgel idéztük fel közös egyetemi diákkorunk emlékeit. Örömmel vettem kézbe Kölcsey Ferenc debreceni diákéveinek iratai című nemrégiben megjelent munkáját, amely nem csupán újonnan megismert történeti adatokkal egészíti ki a költőről kialakult hagyományos képünket, hanem felfrissíti, pontosítja ennek a képnek a vonásait is. Csorba Sándor szerkeszti különben a Kölcsey Társaság mára huszonegy kötetet kitevő, Fehérgyarmaton megjelenő tartalmas könyvsorozatát is. (Vajon erre a tudományos kiadványra figyel-e a budapesti kulturális közélet?)
Persze mások is érdekes előadásokkal örvendeztették meg a hallgatóságot, így Egyed Emese, a kolozsvári egyetem tanára, Kereskényi Sándor Szatmárnémetiből, Szabó Zsolt Kolozsvárról, Kulin Ferenc és Ratzky Rita Budapestről, Cs. Varga István Egerből, Duray Miklós Pozsonyból és még sorolhatnám a többieket.
Mának is szóló beszédek
Természetesen magam is készültem a tanácskozásra: Kölcsey Ferencnek a reformországgyűléseken vállalt küzdelmeiről beszéltem, alig leplezve azt a szinte meglepetésszerű felismerésemet, miszerint mindaz, amit a nevezetes Szatmár megyei követ a közteherviselésről, a magyar nyelv ügyéről, az országgyűlési követek erkölcsi kötelességeiről, és még több más kérdésről is előadott, az ma is időszerűnek tekinthető. Ezekből a beszédekből igen hasznos, mondjam így, „szolgálati szabályzatot” lehetne összeállítani a mindenkori magyar országgyűlések, természetesen a jelenlegi országgyűlés képviselői számára is.
Érdemesnek tartom felidézni Kölcseynek azt a két (különben ugyanazon a napon: 1832. november 6-án) tartott beszédét, amelyet követté választása előtt, majd megválasztása után tartott a nagykárolyi megyegyűlésben. „Mi lehet - hangzik az első beszéd – tiszteletre méltóbb, mint az egész hazát egy testben előterjesztve szemlélni? […] Nagy és felséges a gondolat, mely e törvényhozási egyesületben fekszik; az egyesületben, hol közügy és magányos jogok, királyi hatalom és népszabadság egymást testvériesen mérséklik: ki e gondolatot teljes kiterjedésében felfogta, az érzi: mi különbség van a föld közt, melyhez valakit történet ragaszt; s a haza közt, mely a szívben él, s míg az el nem romlott, bármi ég alatt, bármi folyók partjain élni fog.”
Követté választása után pedig a következő beszéddel köszönte meg azt a bizalmat, amellyel a megyegyűlés az országgyűlésbe delegálta: „Követté lett választatásomban, a közbizodalom e nyilvános kijelentésében bírom a legszebb koszorút, melyet szabad férfiak magok polgártársának nyújthatnak. Ily megtiszteltetés kétség kívül legforróbb hálámat érdemli. De köszönet, mely szóval mondatik, nem egyéb, mint üres hang. Való köszönet csak tett által mutattatik meg, csak teljesítés által bizonyíttatik be. Ha majd a pályán, melyre lépendő vagyok, tiszta hazafiúsággal járandok; ha a közjó szerelme, a haza szent ügye mellől sem remény, sem félelem nem vonhat el; ha visszatértemkor a Tekintetes Rendek arcain megelégedés vonásait fogom olvashatni: akkor, és csak akkor leszen köszönetem lefizetve.”
Más volt még a morál
A két most idézett, kétségtelenül a romantikus oratiók beszédmódját idéző szónoklat, mondhatni, az új országgyűlési követ eszmei és erkölcsi stratégiáját öntötte szavakba, kitetszik belőlük, hogy aki előadta, nem pusztán politikusi tennivalók sorának tekintette a rá váró feladatokat, hanem lelkiismereti és közösségi küldetésnek. Aki fellapozza Kölcsey országgyűlési megszólalásait, meggyőződhet arról, hogy ezt a nagy felelősségtudattal ellátott küldetést mindig a nemzet (és ezen belül az akkor még általánosságban nem a nemzet teljes jogú részének tekintett népi, tehát paraszti, kézművesi társadalmi csoportok) érdekében vállalta magára. Mennyire más ez a parlamenti morál, mint amit mostanában, és a demokratikus politikai berendezkedést választó új Magyarország negyedszázados története során tapasztalnunk kellett! A Szatmár megyei követ tevékenységét akkor nem egy társadalmi csoport, nem egy párt és még kevésbé a saját érdekei irányították, hanem a nemzet érdekei és hangsúlyos módon a nemzet többségének: a kiszolgáltatott többségnek az érdekei. Igaz, vagy kétszáz évvel ezelőtt az országgyűlési követeknek nem kellett vagyonnyilatkozatot adniok, az azonban mindenképpen elképzelhetetlen lett volna, hogy ha mégis számot kell adni tulajdonaikról, azok tetemes része a „felejtés” áldozata legyen.
Ilyen gondolatok - szomorú nosztalgiák egy végképpen elsodort egykori politikai morál iránt - motoszkáltak bennem, midőn felidéztem Kölcsey Ferenc reformkori országgyűlési tevékenységét, megszólalásait. Végül azzal nyugtattam magam, és a hallgatóságot, hogy jóllehet a jelenkori magyar közélet nem csak erkölcseiben, gondolkodásában, mondhatom így is: színvonalában messze alulmúlja azokat a normákat, amelyeket annak idején Kölcsey Ferenc, és persze kortársai: Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Batthyány Lajos, Kossuth Lajos és a többiek állítottak a nemzet elé.
Példájuk még eleven. Magyar politikusok: tessék tanulmányozni és követni Kölcsey Ferenc országgyűlési beszédeit!
