Duna-völgyi prioritások
Az írások szerzője - és ez arra vall, hogy formátumát tekintve nem pusztán erdélyi, romániai, hanem valóban európai politikai gondolkodó -, mindenekelőtt a nemzeti-nemzetiségi kérdések ésszerű és méltányos megoldását tekinti kelet-közép-európai (Duna-völgyi) prioritásnak. És ebben sohasem volt hajlandó megalkuvásra. Azért is tartom fontosnak ezt kijelenteni, mert az egyetemes magyar politikai stratégia (és természetesen az erdélyi stratégiai gondolkodás is), tapasztalataim szerint, nem egyszer két téves úton közelíti meg a nemzeti (nemzetiségi) dilemmákat. Egyfelől mindent a magyar nemzeti egység ideáljának (és nem egyszer ábrándjának) szolgáltat ki, és ennek következtében feleslegesen, sőt káros módon kihívja a szomszédos nemzetek és országok önvédelmi reflexeit. Másfelől az egyetemes magyar nemzeti érdekeket a jószomszédsági politikának (vagy retorikának) rendeli alá, és ennek következtében súlyos megalkuvásokat is magára vállal. Ahogy olvasom Markó Béla írásait és ahogy ismerem politikai tevékenységét, úgy látom, hogy ő mindkét veszedelmes tévutat elkerüli. Azaz úgy kívánja érvényesíteni a kisebbségi sorban élő magyar nemzetrészek érdekeit, hogy keresi a megértést a többségi, államalkotó nemzetekkel, jelesül a románsággal.
Jól tudom, hogy Markó Bélának (és társainak: Sütő Andrásnak, Beke Györgynek, Bretter Györgynek, Gáll Ernőnek, Benkő Samunak, Kántor Lajosnak és másoknak) ez a józan, egyszersmind határozott állásfoglalása mostanában nem hatja át irányadó módon a kisebbségi magyarsággal kapcsolatos hazai gondolkodást. Hallottam egészen képtelen vádakat azokkal szemben, akik a megvalósíthatóságot és az eredményességet, ezekkel együtt természetesen a határozottságot tekintik a magyar kisebbségi közösségeket megtartani kívánó nemzetpolitika kritériumainak.
Markó Béla és az imént említett nemzetpolitikusok (politikai közszereplők, filozófusok, történészek, írók) a józan értelem és a nemzetpolitikai határozottság (vagyis szellemi és morális értékek) nyomán igyekeznek javítani a kisebbségbe szorított magyarság valóban mostoha sorsán. Sajnos nem egyszer kell eljutniuk ahhoz a felismeréshez, hogy csupán magára a kisebbségi közösségre, ennek értelmiségére számíthatnak. „Egyetlen garancia van rá, hogy nem lesz baj – olvasom Markó Bélánál -: csakis mi magunk, erdélyi magyarok. Akik tudjuk, hogy még Magyarország kolozsvári és csíkszeredai főkonzulátusa sem nyílhatott volna meg a mi következetes politikánk nélkül – aki nem hiszi, járjon utána…”
Függetlenség és együttműködés
Ennek a nem igazán megnyugtató, mert a „hivatalos” magyarországi politika mulasztásaira és tévedéseire is rámutató felismerésnek a következtében jut el oda Markó Béla, hogy a magyarországi és az erdélyi magyar politikai képviseleteknek együtt kell működniük, mert igazából csak ilyen módon érhetnek el eredményeket, ugyanakkor kölcsönösen tiszteletben kell tartaniuk egymás szuverenitását. Ezt avégett kellett hangoztatnia, mert különösen a mögöttünk maradt évek során, nem egyszer fordult elő az, hogy a budapesti fél mintegy rá kívánta kényszeríteni az erdélyi magyarokra a maga elképzeléseit és akaratát. Pedig az igazán eredményes erdélyi magyar politika csak akkor működött igazán, ha az erdélyi magyar közösség maga alakíthatta ki saját hasznosnak gondolt politikai stratégiáját. Így történt ez a két világháború közötti időszakban, midőn az akkori magyar kormányzat igen bőkezűen támogatta az erdélyi magyar intézményeket, például az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz című folyóiratokat vagy az Erdélyi Szépmíves Céh elnevezésű könyvkiadót, mi több, az erdélyi magyar egyházakat és iskolákat, valamint a Magyar Pártot is, ugyanakkor nem kívánta meghatározni stratégiájukat és korlátozni szuverenitásukat.
Markó Béla arra hivatkozik, hogy a bukaresti kormány mindig következetesen ügyelt arra, hogy a nagyrészt román lakosságú, Romániától azonban független Moldáviai Köztársasággal egyenrangú viszonyt alakítson ki és ez eredményesnek bizonyult: „Egyenlő partnerek tárgyaltak egymással a közös asztalnál”. Ezt már csak avégett is érdemes és szükséges figyelembe venni, mert tapasztalataim szerint budapesti politikusok nem egy alkalommal ragadtatták magukat Erdélyben is felelőtlen nyilatkozatokra, aztán szépen hazatértek, és az már hidegen hagyta őket, hogy nyilatkozataik milyen súlyos következményekkel járnak az erdélyi magyar közösségre nézve.
Stratégiai javaslatok
Markó Béla mindig óvatos politizálásra biztat, az azonban tőle sem idegen, hogy olyan elképzeléseket vessen fel, amelyek stratégiai értelemben nemcsak enyhíthetnék az erdélyi magyarságra nehezedő politikai és asszimilációs nyomást, hanem demokratikus távlatot is nyitnának a valóban tragikus módon veszélyeztetett erdélyi magyarok előtt. Sőt, az európai értékrendben elhelyezkedni kívánó román állam előtt is. Ez mindenekelőtt az állam történelmi régióinak újjászervezését: a regionális hagyományok és érdekek józan belátásra alapuló érvényesítését jelentené.
Igen figyelemreméltó elgondolása az, amely a bukaresti kormányzat néhány esztendeje hangoztatott regionális átalakítási terveivel szemben (amelyek kifejezetten abból a szándékból eredtek, hogy közigazgatási tekintetben megosszák a Székelyföld magyarságát!) a hagyományos romániai földrajzi és kulturális régiók helyreállítását javasolja. Ahogy írja: „lehetséges egy ideális forgatókönyv, amely a nagy történelmi régiókat állítaná vissza, Erdélyt, Bánságot, Dobrudzsát, Moldovát stb. Ez már afféle fél-föderális rendszert jelentene”. Ez a megoldás, maga Markó is elismeri, egyelőre politikai utópia, azonban, ahogy ez nem egyszer történt már, az utópiákból idővel megvalósítható, sőt megvalósítandó stratégiák lesznek. Reménykedni talán lehet, ehhez azonban először a stratégiai elképzeléseket kell kidolgozni.
Valójában két nemzeti érdek, két államigazgatási rendszer és két demokrácia-értelmezés ütközik egymással: a bukaresti kormányzat egy igazából ma már korszerűtlen és a nyugati társadalmi fejlődés által már elutasított centralizáló rendszerben gondolkodik, az erdélyi magyar politikus és író pedig egy demokratikus, vagyis az önigazgatásnak teret kínáló megoldást szorgalmaz. A két gondolkodásmód ütközött meg egymással akkor, midőn Markó Béla és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSz) a 2003-ban tartott bukaresti alkotmányozó vitában elutasította azt a többségi állásfoglalást, amely a román államot mint „nemzetállamot” definiálta. „A lényeg az – ahogy Markó Bélánál olvasom –, hogy minden tájékozatlanságunk ellenére, a nyelvi-nemzeti jogokért, elsősorban a teljes körű anyanyelvű oktatásért, a magyar nyelv hivatalos használatáért folytatott magától értetődő küzdelmünk hajnalán arra is rájöttünk, hogy ezek a jogok, legyen bár alkotmányos és törvényes garancia rájuk, csakis egy decentralizált, állampolgárainak és helyi közösségeinek minél nagyobb szabadságot biztosító rendszerben érvényesíthetők igazán. Elég hamar felismertük, hogy mindent meg kell tennünk egy erős önkormányzatiságon alapuló, az állami monopóliumot csupán a nemzetbiztonsági ágazatokban fenntartó, de egyébként a magánkezdeményezésnek mindenütt, a sajtótól az oktatásig vagy az egészségügyig, minél nagyobb teret engedő, ha úgy tetszik, "puha", "gyenge" államért.”
Végül is azt szeretném hangsúlyozni, hogy Markó Béla új könyvével a jelen egyik legfontosabb erdélyi és egyáltalán magyar „nemzetpolitikai” munkáját veheti kezébe az olvasó, természetesen a magyarországi olvasó is. Örülnék annak, ha a magyarországi közvélemény, a hazai értelmiség, a hazai politikai élet, ahelyett, hogy hagymázas ábrándokba próbálja ringatni magát, inkább a Markó által képviselt józan, ugyanakkor hatékony nemzetpolitika híve lenne.
Meggyőződésem szerint ez a nemzetpolitika kínálhat és hozhat hiteles eredményeket és megalapozhatja a jövőt: az erdélyi magyar megmaradást.
