Ebben az írásban személyes emlékeim nyomán szeretném felidézni az ötvenhatos magyar forradalom első napjának történetét és ennek néhány következményét: azt, amit magam láttam, magam tapasztaltam: vagyis az „én ötvenhatomat”.
Bevezetésként talán röviden vázolnám a forradalmi napokhoz vezető utamat. El kell mondanom, hogy értelmiségi családban nőttem fel, a budapesti piarista általános iskolában, illetve gimnáziumban töltöttem diákéveimet, ráadásul az ötvenes években megbízhatatlannak és ellenségesnek tartott családból származtam. A városrészt, ahol gyermekkoromat töltöttem, Pestújhelynek hívták (ma a főváros tizenötödik kerületéhez tartozik), a huszadik század elején anyai nagyapám alapította, aki akkoriban neves fővárosi ügyvédi irodát tartott fenn. Különben Antall Józsefnek, a „rendszerváltozás” miniszterelnökének nagyapjával együtt (két volt váci piarista diák) – mindkettőjük nevét később egy-egy pestújhelyi utcanév örökítette meg. Ezt a kommunista hatalomátvétel után átkeresztelték, majd a rendszerváltozás után visszakeresztelték. Mindez természetesen mély nyomokat hagyott gyermekkoromban, úgy éreztem, hogy a magyar főváros zaklatott történetének, családi keretek között, magam is részese (és kissé: örököse) vagyok.
Október huszonharmadika
Október huszonharmadika: az „első nap”, miként oly sokakat, engem is felkészületlenül ért, de nem váratlanul. Hiszen az ötvenhatos nyár és a nyárias meleget árasztó szeptember egész eseménysorozata mutatta: valaminek történnie kell. A Petőfi-kör vitaestjei, a Méray Tibor által szerkesztett Irodalmi Újság bátor küzdelme a diktatúra ellen, az október 6-án tartott Rajk László-temetés, amely után kisebb egyetemista tüntetésre került sor – nos, mindez hosszabb ideje érlelte az eseményeket. Október 22-én este több egyetemen és főiskolán is diákgyűlést szerveztek, ezek közül a műegyetemi gyűlés volt a legjelentősebb és a legismertebb. Ott fogadták el az egyetemi ifjúság tizenhat pontos követelését, és határozták el, hogy másnap szolidaritási tüntetést tartanak a szovjet haderő által fenyegetett lengyel megújulás védelmében. Magam a Képzőművészeti Főiskolán vettem részt egy több főiskolai intézmény bevonásával megrendezett találkozón, ott is a lengyelek melletti szolidaritás kifejezéséről esett szó.
Másnap némi izgalommal, mégis meglehetősen gyanútlanul mentem be a bölcsészkar, az egykori piarista gimnázium belvárosi épületébe, miként az imént már mondottam, ott töltöttem általános iskolai, majd gimnáziumi éveimet. A lépcsőn Gömöri Gyurka – akkor magyar-lengyel szakos egyetemi hallgató, később a cambridge-i egyetem szláv intézetének tanára, akkor is, most is jó barátom – rohant velem szembe. „Gyere a DISZ-irodába, beválasztottunk a tüntetés-előkészítő bizottság tagjai közé!” – lihegett. Az irodában nagy volt a zsivaj, a lányok: az évfolyam szépei már lengyel és magyar kokárdákat készítettek. A költségekre Kékes Andor, a rettegett ávéhás tanulmányi osztályvezető utalt ki sebtében némi költséget, megpróbált gyorsan helyezkedni, hogy aztán november negyedike után mint a kar fegyelmi bizottság irgalmat nem ismerő vezetője üljön törvényt professzorok és hallgatók fölött. A forradalom leverése után gúnyos szavakkal bocsájtotta el állásaikból a bölcsészkar legkiválóbb tanárait, közöttük Borzsák Istvánt, különben nagybátyámat, aki a klasszika-filológia nemzetközi hírű tudósa volt, és Szabó Dénest, aki a leginkább tevékeny hazai nyelvtudósok közé tartozott.
Elkészültek a kokárdák, a piarista kápolna korábbi, és az Egyetemi Színpad későbbi terméből levonultunk a Petőfi-szoborhoz, kisvártatva megjelent Sinkovits Imre és elmondta a Nemzeti dalt. Majd megindult a menet a Kossuth Lajos utcán, Tanács körúton, Bajcsy-Zsilinszky úton, Szent István körúton, a Margit-hídon át a Bem-szoborhoz. Sorban csatlakoztak a pesti egyetemek és főiskolák tüntető csoportjai, majd a Bem-téren a budaiak, elsősorban a műegyetemisták hatalmas serege. Kart-karba fűzve vonultunk, hogy idegenek ne állhassanak közénk: többen tartottak az államvédelem provokációjától.
Az első sorban a bölcsészkar népszerű professzorai meneteltek, közöttük a kiváló nyelvész, Pais Dezső, aki jellegzetes pattogó hangján így szólt a körülötte vonuló diákokhoz: „Tudjátok, fiaim, mikor tüntettem utoljára? – Nem tudjuk, professzor Úr! – 1905-ben, a báró Fejérváry-kormány ellen!” De ott haladt a tanulmányi osztály vezetője is, rebegő hangon skandálta a jelszavakat: „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” „Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán?” „Nyilvános Farkas-pert!”
A tüntetés
A Bem-szobornál Veres Péter olvasta fel a magyar írók tizenkét pontját, a szobor mögötti laktanya ablakaiban kiskatonák ültek: integettek és éljeneztek. Volt a levegőben valami felszabadultság, vidámság, 1848. március 15-én lehetett hasonló. Később a hatalmas tüntető tömeg átvonult az Országház elé, akkor már vagy kétszázezren lehettünk, lassan besötétedett. Vártuk Nagy Imrét, énekeltük a Himnuszt és a Szózatot, teherautók érkeztek a Budapest-környéki üzemek, a pilisi bányák munkásaival.
A tér hirtelen elsötétedett, az Országház ávéhás őrségének vezetője azt hitte, ha kioltja a közvilágítást, az emberek szétszélednek. Ahogy aznap az egész pártvezetés és a kormány, beleértve Gerő Ernőt, aki Belgrádból hazatérve provokatív rádióbeszédével csak felkorbácsolta az indulatokat, az ávéhás parancsok is tévedett: az emberek csak haragosabbak és elszántabbak lettek. Fáklyákat gyújtottak a Szabad Nép című pártlap papírjából, és már kezdték kivágni a nemzetiszínű zászlóból a gyűlölt Rákosi-címert: a „lukas zászló” később valóságos kelet-közép-európai forradalmi „embléma” lett, 1989 karácsonyán Bukarestben is.
Nagy Imre nem túl szerencsésen sikerült beszéde után, amely a tüntetőket nyugalomra intette, a tér lassanként kiürült, a tömeg a Belváros felé kezdett hömpölyögni. Közben érkeztek a hírek a Gerő-beszédről, és arról, hogy egy másik tüntető tömeg a Városligetbe vonult és ledöntötte a Sztálin-szobrot, amely mindnyájunk gyalázatára magasodott a liget fái fölé, a lerombolt Regnum Marianum templom helyén.
Többekkel együtt a rádióhoz mentem, akkor szólaltak meg az első géppisztolysorozatok. A Kossuth Lajos utcán teherautók száguldottak, rajtuk munkásruhás emberek, „gyilkosok, gyilkosok!” – harsogták rekedten. A Katona József színházban akkor ért véget az előadás, ha jól emlékszem, Németh László Galileijét játszották: a kitóduló emberek zavartan figyelték, amint a kiáltások szétterülnek a Belváros felett. Valami elkezdődött, fordult a történelem: kitört a magyar forradalom.
Forradalom és búcsú
A tüntetés után hazafelé tartottam. Az a vidám hangulat, amely a tüntetés első óráira rányomta bélyegét, és a nemzeti akaratnak az a magával ragadó ereje, amellyel az Országház előtt találkoztam, egyszerre valami fojtott szenvedélynek és izzó haragnak adta át helyét. Lövések hallatszottak a Múzeum-kert felől, teherautó robogott végig a Kossuth Lajos utcán, platóján összefogódzkodó emberek ütemesen kiáltották: „Ávós gyilkosok!”
Valami elszabadult, valami felszakadt, Budapest utcáin vérben és lőporfüstben megjelent a forradalom: csak könyvekben olvastam ilyenről, nem éreztem örömöt, inkább szorongást és megrendülést.
Hazajutottam valahogy. Ahogy már írtam, a főváros peremén, Pestújhelyen laktam, csak három nap múlva, az egyetemi diákparlament hívó szavára mentem be egy alkalmi teherautó tetején a bölcsészkarra. Akkor már nem volt értelme, és nem is volt rá idő azon gondolkodni, hogy ami történt - és történik -, elkerülhető lett volna-e, és mit hoz a közvetlen jövő. Elmerültem a forradalmi napok felemelő és lesújtó tapasztalatai között.
Napokig a bölcsészkar épületében laktam, megesett, hogy összetolt karosszékekben aludtam. Forgatni kellett a stencilgépet, szövegezni a röpcédulát, tartani a telefonügyeletet.
Az egyetemi ifjúság, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság azt a programot támogatta, amelyet Nagy Imre nem is annyira meghirdetett, inkább képviselt. Ennélfogva az általunk készített röpcédulák és újságcikkek a fegyveres harc megszüntetését, a különböző társadalmi erők párbeszédét szorgalmazták: a kölcsönös önmérsékletet és a megegyezési készséget javasolták. A vérontás megszüntetését kívántuk, és féltettük a forradalom addig elért eredményeit.
November 3-án egy barátommal: Vázsonyi Vilmossal (Károly király egykori igazságügy-miniszterének unokájával) együtt Győrbe utaztunk, hogy a diákbizottságot képviseljük Szigethy Attila nemzeti tanácsánál. Este érkeztünk meg, csak a helybeli ifjúsági bizottsággal tudtuk felvenni a kapcsolatot. Másnap hajnalban Nagy Imre utolsó kormányszózata ébresztett a rádióból, reménytelenül kóboroltunk a győri utcákon, viszontagságos napok után keveredtem haza. November közepétől január közepéig részt vettem a MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) Országos Intézőbizottságának munkájában, de erről már írtam valahol.
A történelemtől a tököli internálótáborban vettem búcsút, ez is egy történet, amelyet egyszer majd el kell mondanom. Október 23-a majdnem két emberöltő messzeségéből támad fel most a szemünk előtt, az elhallgattatás, a rágalmak, a hazugságok iszapos mocsarából. Ifjúságom köszönt rám, és én meghajtom a fejem: régen volt, de ez volt maga az igazság.
