Kicsit zavarba ejtő könyv Edward Kleiné, amely a világpolitika egyik, ha nem a ma legfontosabb személyi kérdését járja körbe: ki lesz az Egyesült Államok soron következő elnöke? A kötet kéziratát a hat évtizedes újságíró múlttal rendelkező szerző (volt a Newsweek külpolitikai szerkesztője, a The New York Times Magazine főszerkesztője és a Vanity Fair külsős szerkesztője) 2015 augusztusában zárta le, így érthető, noha zavaró, hogy "szavatosságát vesztett" információkat is tartalmaz az elemzés. A felesége kampányát segítő, a stratégia kidolgozásában szerepet vállaló Bill Clinton Marco Rubio republikánus elnökjelöltet tartotta a legveszélyesebbnek Hillaryre. Rubio azonban régen eltűnt az elnökjelölés kavalkádjában.
Az újságíró – ezt éppen maga nyomatékosítja kötetében – immár negyedik könyvét írja Hillary Clintonról, a Clinton házaspárról, ami kirajzolja érdeklődésének súlypontját. Új munkája kapcsán joggal gondolhatjuk, hogy mindent tud Clintonékról, és kerülget az érzés, hogy amit nem, azt talán nem is érdemes tudni. Mégis, a roppant tárgyismeret ellenére szinte lehetetlen ezt a könyvet pártatlan munkának látni. Nem azért, mert a közölt adatok, tények, információk ne lennének hitelesek, sokkal inkább azért, mert az újságírás egyik kelléke feltűnően hiányzik ebből a közel kétszázötven oldalas elemzésből: az elfogulatlanság, és vele az elfogulatlanságra való törekvés.
Befolyásos családok
Bonyolult és messzire vezető kérdés, mennyire belterjes, és vele mennyire játszótere legfelső szinten néhány befolyásos családnak az Egyesült Államok politikája és annak személyi összetétele. Ennek megerősítésére éppen úgy sok példát lehet hozni, mint az ellenkezőjére. A Kennedy-család ebből a szempontból a múlt. A jelenhez sokkal közelebb áll a Ronald Reagan alelnökeként regnáló, majd elnökké választott George Bush, akit nyolc évvel később fia George W. Bush követett az elnöki székben. Ne felejtsük el, hogy republikánus oldalon az elnökjelöltségért indult Jeb Bush, Georg W. Bush öccse, akinek bátyja és apja is volt már elnök.
Demokrata oldalon a Clinton-házaspár jelenléte mutatja, hogy egyfajta „házibajnokság” keretein belül (is) zajlik az elnöki székért folyó verseny, mert a két cikluson át (1993-2001) az Egyesült Államokat irányító Bill Clinton után felesége előbb 2008-ban jelentkezett be az elnökjelöltségért. Akkor Obamával szemben alulmaradt, ám kárpótlásként négy éven át a világhatalom külügyminisztere lett. Erre a megoldásra Obamának legalább annyira szüksége volt, mint Hillary Clintonnak. Az elnök távol tarthatta az elnöki ambícióit soha fel nem adó nőt a tényleges hatalomtól, a másik oldalon pedig ország-világ szeme előtt kellett maradnia a szenátorból lett külügyminiszternek, aki 2008-as elnökjelölti bukása után akár a politikai semmiben is landolhatott volna. Ez nem használt volna távlati terveinek.
Alkotmányos korlátozás, hogy két ciklusnál hosszabb ideig senki nem lehet az Egyesült Államok elnöke, és ezt követően újra nem jelölhető. Bill Clinton kapcsán fogalmazott úgy Klein, miután egyértelművé vált, hogy felesége jelölteti magát a 2016-os választásra: „Szóval az élet kezdett kellemetlenné válni a vén semmirekellő számára. Amitől csak még vegyesebb érzéseket táplált Hillary elnöki ambícióival kapcsolatban.” Muszáj feltenni a kérdés: mit tegyen egy nyugdíjazott elnök? Csak mert a törvények politikai vonatkozásban tétlenségre kárhoztatják, nevezhető „semmirekellőnek”? Ez a fajta fogalomhasználat nem éppen annak az újságírói alapelvnek mond ellent, hogy érzelmi elfogultságból nem minősíthetőek az elemzett személyek?
A szerző a könyv utószavában hosszan ír információszerzési módszereiről, technikáiról, és ebben joggal állapítja meg a tőle függetlenül is evidensnek tekinthető tételt: „Minden jelenkori politikai könyv névtelen forrásokból származó információkat használ, hogy elmeséljenek olyan fontos történeteket, amelyek máskülönben nem jelennének meg.” Az is világos, hogy a névtelen forrásoktól szerzett adat- és ténymennyiség értékelése és osztályozása az újságíró szakmai hitelességén, tapasztalatán és ítélőképességén múlik. Mindebből az is következik, hogy a történések és eseménysorok, viták, beszélgetések utólag rekonstruálhatóak – a kötet alapvetően erre épül –, de a módszerrel síkos talajra érkezik, ha egyes emberek gondolatait, belső világát úgy igyekszik visszaadni, mintha tényeket közölne. Visszatérve a Bill Clintont érintő idézetre: vajon egy külső szemlélő (elemző) bizton állíthat olyasmit, hogy vegyes érzelmekkel viszonyult felesége elnöki ambícióhoz? A feltételes mód használata nem lett volna ebben az esetben korrektebb?
Páratlan páros
Legyünk megértőek. Emberileg és politikailag nem egyszerű helyzet, ha adott egy olyan házaspár, amelyiknek egyik tagja már volt elnök, a másik pedig szeretne az lenni. Ezt a kérdést remekül járja körbe a könyv. Érthető féltékenység munkálhat (így, feltételes módban) mindkettőjükben. Bill Clinton hiheti, hogy elnöki tevékenysége megfakul és szélárnyékba kerül, ha Hillaryt választják elnöknek, a feleség tarthat attól, hogy sokan valójában férje harmadik ciklusának fogják tekinteni az ő elnöki tevékenységét, megvonva ezzel a teljesítmény személyhez tartozó voltát. Ezen a kényes és kényelmetlen libikókán kell egyensúlyoznia a Clinton-házaspárnak. Miközben – csavarjunk még egyet ezen az egyáltalán nem egyszerű párkapcsolaton – mindkettőjük érdeke, hogy Hillary elnök legyen, mert ez számukra a politikai és a hatalmi túlélés záloga. (Ki emlékszik a vesztes elnökjelöltekre? Al Gore, John Kerry, John McCain, Mitt Romney – az emlékezet homályában lappangó nevek.) Ne feledjük, kettőjük kapcsolatát megterhelte a Monica Lewinsky-ügy, ami ezen túl sötét árnyat vetett Bill Clinton gazdaságilag, pénzügyileg és katonailag is sikeres két elnöki ciklusára is.
Hillarytől szokás mindent elvitatni. Elsősorban az eredményeit és a sikereit. Az amerikai politikai közvélemény rossz képet alakított ki a néhai first ladyről, akit „rámenősnek”, „hidegnek” és „dörzsöltnek” látott. Nem hasonlított ahhoz a képhez, amelyet addig az elnökfeleségekhez kapcsoltak. Talán nem is az volt a baj, hogy egy felkészült ügyvéd, egy önálló nő állt az elnök oldalán, hanem inkább az, hogy egy olyan ember, akit nem lehet szeretni. Egy képviseleti demokráciában, ahol mégiscsak választásokat rendeznek, ez komoly hátrány. Hiába nyerte el 2001-ben New York Állam szenátori székét, sokan úgy summázták, hogy egy demokrata államban bármelyik demokrata jelölt nyert volna.
Az eddigi legkomolyabb fiaskó 2008-ban érte, amikor az elnökjelöltségért folytatott versenyben Barack Obamával szemben maradt alul. Árulások sokaságát látta a történtek mögött. Bukásáért nem kizárólag pártját, hanem olyan demokrata szimpatizánsokat is felelőssé tett, mint a filmrendező Spielberg, vagy az amerikai televíziózás nagyasszonya, Oprah. Nem alaptalanul.
Obama karizmatikus és szerethető. Hillary éppen az ellentéte. Férje politikai sikereinek egyik kulcsa éppen az volt, hogy sugárzott róla, kedveli az embereket, és a választók nem különben kedvelték őt. Feleségéről ez még jóindulattal sem állítható.
Hillary ötödik felvonása?
Hillary pártbeli elfogadottsága sem erős – állapítja meg Edward Klein (ez köztudott), amit az is bizonyít – ez a könyvből éppen a 2015. augusztusi kéziratzárás miatt kimarad –, hogy az esélytelennek tartott „szocialista” nézeteket valló (ez az Egyesült Államokban szinte értelmezhetetlen fogalom) vermonti szenátor, Bernie Sanders az előválasztásokon komoly versenyre kényszerítette az eleve befutónak látszó ex-first ladyt, ex-szenátort, ex-elnökjelöltet, ex-külügyminisztert. (A felsorolásból követezik, hogy most a Hillary Clinton 5.0-ás változat van/lesz soron.)
Az előbbiek figyelembe vételével az acélosnak nem nevezhető demokrata jelölt semminek nem örülhet jobban, mint annak, hogy kihívója Donald Trump lett. A politikai forgatókönyvírók által nem jövendölt szcenárió bekövetkezte esélyt ad Hillarynak a győzelemre. A mára véglegetekig megosztott Republikánus Pártnak „sikerült” egy olyan elnökjelöltet találnia, akinél megosztóbb személyisége talán még soha nem volt az amerikai elnökválasztásoknak. Bár a pártfegyelmet az Egyesült Államokban nem egészen úgy értelmezik, mint Európában – különösen nem úgy, mint egykor Moszkvában és Budapesten –, de az szinte példátlan, hogy a Republikánus Párt nagyágyúinak sora a nyilvánosság előtt jelentette be, hogy nem szavaz Trumpra.
A Hillary Clinton körüli rokonszenv hiányát jelzi, hogy 2016 őszén fej-fej mellett áll a közvélemény-kutatók szerint a két jelölt, noha eddig úgy tudtuk: az ovális iroda lakója csak az lehet, aki középre húz, és sok szavazatot tud elhozni az afroamerikai és a hispano közösségből. A lényegre tapint Edward Klein, amikor a mostani elnökválasztással kapcsolatos hollywoodi viccet idézi. „Hillary olyan, mint a Coca-Cola cég Dasani vize: remek a forgalmazási rendszere, de senkinek sem ízlik.” A vicc ráillik Donald Trumpra is, miközben kettőjük közül valaki nyerni fog.
Ellenséges viszonyok
Különösen rossz viszony alakult ki az elmúlt egy évtizedben Barack Obama és Hillary Clinton között. Utóbbi nehezen bocsáthatja meg, hogy 2008-ban az elnökjelöltségért folyó küzdelemben alul maradt. Noha utóbb Obama viszonylag sima győzelmet aratott McCain ellen, mérget nem vehetnénk rá, hogy ugyanez lett volna az eredmény, ha Hillary a veterán republikánus szenátor kihívója. Pazar vigaszdíjnak tűnik, hogy a választási győzelem után a külügyek irányításával bízta meg az elnök korábbi kihívóját, de tény, hogy az asszony átkozottul nehéz körülmények között találta magát. Georg W. Bush külpolitikai tevékenységének (iraki és afganisztáni invázió) romjait kellett eltakarítani, az Egyesült Államok megtépázott tekintélyét visszaszerezni, miközben Obama egy percig sem csinált titkot abból, hogy az amerikai külpolitika irányítója és kitalálója ő maga, és nem a miniszter. Edward Klein könyve alapján egyértelmű, hogy minisztersége alatt a hivatalos levelezésben elkövetett szabálytalanságok (magán e-mail fiókok használata) nyilvánosságra kerülésében szerepe lehetett az elnöki adminisztrációnak. A hivatalban lévő elnök a legutolsó pillanatig helyettesét, Joe Bident szerette volna meggyőzni, hogy vállalja – éppen Hillary Clinton ellenében – az elnökjelöltséget. Az alelnököt nem is annyira viszonylag magas életkora, mint inkább a negyvenhat éves korában elvesztett fia okozta trauma gátolta meg a felkérés elfogadásában.
A történelem majd választ ad arra a vitára, hogy helyénvaló elgondolás volt-e a külső szemlélő számára tétovának tűnő Obama-féle washingtoni külpolitika, amely a „Ne kövess el ostobaságot!” egyszerűségében nyert megfogalmazást. Vagy vele szemben Hillary Clintonnak volt/van igaza, amikor úgy vélekedik, hogy a „Ne csinálj hülyeséget!” ebben a vonatkozásban nem lehet rendező és szervező elve az Egyesült Államok külpolitikájának.
Első női elnöknek lenni méltó cél – ismeri el a kötet szerzője –, de nagy elnökké válni még ennél is méltóbb. Hillary Clinton mellett szól a „nagy tapasztalat” és ez, Doland Trump ismeretében, még a korábbiaknál is többet nyom a latban. Egy világbirodalomnak ne legyen az irányítója egy szeszélyes, a politikai döntések felelősségét ki tudja hogyan értelmező ember. Mégis, az amerikai szerző könyve csöppet sem hízelgő módon közelít a személyes politikai tapasztalat valódiságához. Hillary Clinton 2003-ban szenátorként megszavazta az iraki beavatkozást; 2008-as elnökjelölti kampányának sikertelenségét magának köszönhette; külügyminiszterként hibát követett el, amikor engedékeny hangot ütött meg az oroszokkal; és hivatali kötelmeivel nem törődve elektronikus levelezésének jelentős részét nem a kormányzat védett szerverén keresztül bonyolította.
Az Egyesült Államok november 8-án választ. Mára egyetlen kérdés maradt: Hillary Clinton vagy Donald Trump?
