Amikor, éppen tíz esztendővel korábban írtam egy személyes jellegű visszaemlékezést az ötvenhatos magyar forradalom kitörésének félévszázados évfordulója alkalmából, annak a szerény kívánságomnak adtam hangot, hogy a forradalmi ünnep bárcsak amolyan „népi ünnepnap” lenne. Ahogy volt ez nem egyszer történelmünk során, március tizenötödikén, a negyvennyolcas magyar forradalom emléknapján.
Legyen népünnepély
Elképzeléseim (és sokan mások elképzelései) szerint ennek a közös ünnepnek nem az állami megemlékezések rendjében kellene elhelyezkednie, jóllehet természetesen az állami intézményeknek - a minisztériumoknak, a fővárosi és vidéki önkormányzatoknak - is meg kell emlékezniük történelmünk jeles eseményeiről. Az ünnepnek mégis inkább a nemzeti (fővárosi, városi, falusi) közösséget kellene megszólítania, mozgósítania. A közös ünnepet, és ennek üzenetét, így lehet igazán és hitelesen a sajátunkká tenni.
Amolyan „népünnepélyre” gondoltam, midőn nem az államigazgatás vezetői és nem az általuk kijelöltek méltatják hivatalos szóvirágok és koszorúk kíséretében az ünnepet, hanem egybesereglik a „nép”, a hiteles résztvevők vagy szemtanúk felidézik a történelmi eseményeket és egy alkalmi emberközösség minden különösebb szervezettség és hivatalosság mellőzésével köszönti az ünnepet, és emlékezik meg a nemzet történelmi sorsában fordulatot hozó eseményről. Mintegy a személyes és közösségi emlékezések és élmények körében elhelyezve a közös ünnep jelentőségét, tanításait.
A nemzeti ünnepeknek ugyanis a nemzeti identitás fenntartásában van nélkülözhetetlen szerepük, akárcsak a nemzeti történelem nagy hőseinek. Augusztus 20-a, vagyis az első magyar király, Szent István ünnepe, március 15-e, vagyis a negyvennyolcas forradalom kezdetének emléknapja, október 23-a, az ötvenhatos forradalom kirobbanásának napja hozzátartozik a nemzeti történelmünket és identitásunkat alakító tényezőkhöz, akárcsak nagy uralkodóink és államférfiaink alakja. Természetesen Szent Istvánra, Szent Lászlóra, Hunyadi Jánosra, Mátyás királyra, Bethlen Gáborra, II. Rákóczi Ferencre, Kossuth Lajosra és másokra gondolok.
És persze számon kell tartanunk történelmi vereségeink szimbólumait is: Muhi-pusztát, Mohácsot, Világost, Trianont, a Don-kanyart – ezeknek is van, ha gyászos és tragikus értelemben is, a nemzeti tudatot és történelmet alakító szerepük. A történelmi ünnepeket és megemlékezéseket úgy kellene elhelyeznünk köznapjaink világában (megszakítva ezeket a köznapokat), hogy nemzetnevelő hatásuk: a közös gondolkodást és a közösségi szolidaritást segítő-építő hatásuk elég erőteljes legyen.
Államosított emléknap
Némi szomorúsággal állapítom meg, hogy a magyar forradalom emlékével nem így történt. Az ötvenhatos társadalmi forradalom és nemzeti szabadságharc emléknapjából hivatalos állami ünnepség, az állami protokoll része lett. Különféle tisztségviselők és az általuk kiválasztott hivatalos megemlékezők fogják az ünnepet köszönteni, és fogják értésünkre adni, hogy mire is kell október 23-án emlékeznünk, mit is kell köszöntenünk. Mondhatnám, a magyar forradalom emléknapját „államosították”, vagyis éppen attól a közösségi szolidaritástól, nemzeti és történelmi jelentőségétől fosztották meg, amely hat évtizeddel ezelőtt a forradalmi eseménynek közösségi, nemzeti értelmet és jelentőséget adott.
Ennek az „államosításnak” a tapasztalata már korábban is jelentkezett, ám akkor még voltak olyan jelek, amelyek arra utaltak, hogy méltó és igazságos megőrizni az ünnep közösségi jellegét.
Az ötvenedik évfordulón felállított emlékbizottságnak tagja volt Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke, aki a forradalom résztvevője volt, majd a megtorlás idején bebörtönözték, Boross Péter volt miniszterelnök, a Szabadságharcokért Közalapítvány elnöke, Jánosi Katalin, Nagy Imre miniszterelnök unokája, Jókai Anna író, a Nemzeti Kegyeleti Bizottság elnöke, Jovánovics György szobrászművész, a 301-es parcella emlékművének alkotója, Király Béla, az ötvenhatos nemzetőrség parancsnoka, Márton Ervin, a műegyetem hallgatói önkormányzatának elnöke, Mészáros Márta és Mundruczó Kornél filmrendezők, akik emlékezetes filmekben örökítették meg a forradalom eseményeit és magam, mint az írószövetség korábbi elnöke, szintén börtönviseltként. Mind olyanok voltunk, akik vagy magát a forradalmat, vagy valamilyen neves társadalmi szervezetet képviseltek (esetleg mindkettőt).
Most ez másként történik: az emlékbizottságban államtitkárok, bizottsági elnökök, főigazgatók, kormánybiztosok foglalnak helyet – egyetlen „ötvenhatosként” Wittner Mária -, és bizony hiányoznak a történelmi emlékezet hiteles és személyes képviselői. Egyre kevesebb van belőlük: elveszettek, elfeledettek, félreállítottak, mint a negyvennyolcas szabadságharc egykori katonái hat évtizeddel a nagy küzdelem után. Emlékszem egy fényképalbumra, Klösz György (különben német származású) fotográfus készítette a negyvennyolcas honvédek menhelyének lakóiról. Csupa megtört tekintet, reménytelen arckifejezés, ráncos homlok – ez lett a szabadságharc valamikor nagyhírű hőseiből. Hasonló fényképgyűjteményt lehetne összeállítani az ötvenhatos forradalom még élő szabadságharcosainak portréiból is, ha még vannak egyáltalán annyian, mint a negyvennyolcas szabadságharc egykori hősei félévszázaddal a történelmi események után. Ilyen kifáradt, megöregedett, kiüresedett, reménytelen arcok néznének ránk egy mai Klösz György fényképalbumából is.
Nemzeti örökségünk
Igazából azért hozom ide az emlékbizottság ügyét, mert ez látszik leginkább igazolni már régóta kísértő félelmemet. Attól ugyanis, hogy a magyar forradalom emléke tovább halad azon a pályán (majdnem azt írtam: tovább csúszik azon a lejtőn), amely újkori történelmünk egyik leginkább fontos eseményének emlékezetét pusztán az állami protokoll szigorú, de nem igazán hiteles körében helyezi el.
Nem csak az imént emlegetett emlékbizottsági koncepció mutatja ezt: alig tudok olyan eseményről, amely történelmünk egyik legnagyobb és legszebb forradalmát a „népi emlékezetet” mozgósítva a „nemzeti értékörökség” körében helyezné el. Ebben a tekintetben a magyar ötvenhat volt az utolsó előtti ilyen örökségünk (a sorrendben legutolsó pedig az 1989-1990-es „rendszerváltozás”), olyan örökség, amelynek fontos küldetése lenne a szomorú módon megingott történelmi öntudat és közösségi szolidaritás erősítésében (mondhatnám így is: „helyreállításában”).
Meggyőződésem, hogy a magyar forradalom emlékezetének közösséget építő erővé kellene válnia – a nemzeti közösség hiteles és átélhető ünnepévé lenni, vagy annak kell maradnia, és nem szabad egyszerűen az állami protokoll részévé tenni, mikor is szorgos hivatalnokok szabályozzák azt a szertartásrendet, amely a közös ünnepet megszervezi, amely a megemlékezésnek értelmet és küldetést ad.
Nem tudom, hogy a tervezett és majd a szemünk láttára kibontakozó ünneplés milyen lesz – „népünnepély”, mint volt március 15-e egykoron, vagy „protokolláris megemlékezés”, mint a mögöttünk álló esztendőkben nem egy alkalommal. Már pedig az ilyen „protokolláris megemlékezéseknek” sohasem lehet olyan hatása, mint az állami protokolltól függetlenül szervezett ünnepeknek. Azoknak, amelyeken a közember, az egyszerű állampolgár (a „nép”) a sajátjainak arcával, vagyis a saját arcával találkozik. Az „államosított” nemzeti megemlékezés éppen attól fosztja meg az ünnepet, ami közösségi erőt, mondhatnám így is: „szakralitást” ad számára.
Bíztatónak azt tartom, hogy ismereteim szerint már szerveződnek a társadalmi megemlékezések is. Ezeknek létrehozásában működnek együtt a forradalom leverése után a nyugati emigrációt választó barátaim: a párizsi Márton László és Sipos Gyula, a bécsi Bujdosó Alpár, a londoni Gömöri György, az Amerikából hazatért András Sándor, a Budapesten is otthonra találó Várallyay Gyula, valamint még néhány itthon maradt, vagy az emigrációt választó egykori ötvenhatos egyetemi hallgató, meg persze én magam is, aki itthon maradtam.
Szeretném, ha a nagy közös ünneplés általunk tervezett igen szerény eseményeit is jóindulattal kezelné a megemlékezések sorsa fölött döntő hatalom, és az ötvenhatos forradalom valóságos történetét bizony nem minden tekintetben hitelesen számon tartó közvélekedés.
