Közel ötven esztendeje Vas István ezzel a perújrafelvételt kívánó címmel foglalkozott Vészi Endre költőegyéniségével és munkásságával: Szerep nélkül. A perújrafelvétel bejelentését az a bántó ellentmondás okozta, amely akkor a művészi teljesítmény és a kritikai befogadás között volt tapasztalható. (Ez szomorú módon azóta sem változott.) Vas István szerint az irodalmi közvélemény, amely szereti egyszerűsítő cimkék szerint tudomásul venni a költői jelenségeket, sokáig nem tudott mit kezdeni Vészi Endre verseivel. Ezek a versek ugyanis nem voltak egyértelműen sem „közéletiek”, sem „népiesek”, sem „urbánusak”, nem lehetett meghatározni őket sem a munkásköltészet, sem a polgári humanizmus védjegyeivel.
A "harmadik nemzedék"
Azóta ez a bizonytalanság nagyrészt megszűnt. A költő természetes helyét abban a tágas körben kereshetjük, amelyet a Nyugat (valójában a modern magyar irodalom) „harmadik nemzedékének” munkássága jelölt meg. Erre a megoldásra tett különben javaslatot Vas István is: „tudásával és ösztönösségével, eredetével és alkatával, érzelmes és groteszk hangjaival együtt hozzátartozott, a fiatalabbak közt, a mi nehéz sorsú nemzedékünknek sok szólamú, de akkor még meglévő összhangjához”.
A „harmadik nemzedék” gondolati és poétikai törekvései ismerhetők fel Vészi Endre költészetében: a számvetés igénye, a visszatekintés erkölcsi szigora, amely a személyes és nemzedéki tapasztalatok teljesebb értelmét keresi. Vészi Endre igen gyakran idézte fel a múltat, mind fájdalmasabb érzéssel számolt be a múló idő és a történelmi csalódások által okozott lelki sérülésekről, az öregkor lassan megérkező gondjairól. „Kalapomra eperlevél / szemeimre fekete éj / szívemre a kétely árnya / ereszkedik spirálisan / míg az első fény elrohan / s megrebben a hajnal szárnya” – olvashatjuk Kalapomra eperlevél című versében. De talán a múló időnél, az elmúlás fenyegetésénél is erősebben rendítették meg történelmi tapasztalatai: nemzedékét igazán nem kényeztette el a történelmi idő, a társadalmi és a nemzeti lét szomorú kataklizmái között kellett költői tervet kialakítania és megvalósítania. Költészete nem lehetett más, mint válasz a történelem és az egyéni sors zaklató kérdéseire vagy éppen szüntelen kérdezés arra, hogy a szörnyű megrázkódtatások után miként alakulhat a magyarság és az emberiség sorsa.
A visszatekintés egyszersmind számadást jelentett: a költő és az elbeszélő következetesen mutatott rá azokra az eszményekre, amelyek épségben kerültek ki a történelem rengéseiből. Ezek az eszmények a visszatekintés igazodási pontjai, általuk lehet biztos rendet teremteni a személyes és a nemzedéki történelemben. Ilyen eszmény mindenek előtt a hűség a néhai barátok és társak iránt. Vészi Endre, hasonlóan a mindenkori magyar költészethez, gyakran kényszerült búcsúversekre és siratókra: barátait, költőtársait kellett elbúcsúztatnia. Ezek a búcsúversek azonban nem pusztán rekviemek, hitvallások is, amelyek a közös múlt, a közös eszmék megőrzését ígérték, a szellemi örökség megtartása mellett tettek hitet.
A körfolyósok költője
A hűség természetesen nemcsak a halottakat illette meg, az élőket is. Azokkal a dolgozó emberekkel azonosult, akik mindig erőfeszítéssel hajoltak egyhangú munkájuk fölé, és gyakran mostoha körülmények között teremtették meg szerény otthonukat.
Vészi Endre hűséges volt a kétkezi dolgozó emberekhez és hűséges volt szülővárosához: Budapesthez. Hiteles városi költő volt, aki olyan gyengéd figyelemmel és szeretettel beszélt a nagyvárosi tájról, ahogy a vidéki költő szokott a maga dunántúli vagy alföldi szülőhazájáról. A Nyugat „harmadik nemzedékének” egész sor költője tekintett hasonló otthonossággal arra a történelmi tájra, amelyben otthonra talált: Vas István a pesti Duna-part, Rónay György a Rózsadomb, Jékely Zoltán Zugliget, Zelk Zoltán Zugló köré rajzolt költői mitológiát. Vészi Endrének is megvan a maga mitologikus városi tája: a körfolyosós bérházak és a homályba vesző utcák vadona, amely éppen az ő tolla nyomán kapott romantikus és idilli fényeket. „Város falában amióta élek / az életrajzom s életanyagom / bontásra ítélt házakon az arcom / egy ablaksor lett a homlokzatom / A körfolyosók körüljárnak engem / s vak udvarok sötét hálóiban – fogságba ejtett ifjúságom / egy rést keres körbe-körbe rohan” – olvasom A város falára című versében.
A megtalált otthon belső biztonságot adott, Vészi Endre megalapozott önérzettel számolt be szülővárosának mozgalmas életéről, illetékesnek tudta magát abban az ember alkotta tájban, amely körülvette. Otthonos érzéssel tekintett a nagyvárosi világra, ezért lehetett tárgyilagos, midőn mérlegre tette tapasztalatait. A tárgyilagosság, a józanság és az értelem biztos költői eszményei közé tartoztak, bennük találta meg a mentális egészség zálogát. Azt az önérzetet, amely a pontosan és eredményesen elvégzett munkától kapja erkölcsi igazolását.
Ennek a munkának mintegy jelképe az írói műhely is: a költő mindig szeretettel és megbecsüléssel beszélt munkaeszközeiről, az írói munka kézműves gondosságot kívánó apró fogásairól. „Meghegyezem a ceruzát valódi / grafitkristályok hullnak a papírra / e művelet eléggé régimódi / egy kézműves ki a sorokat írja” – indul Címervázlat című költeménye.
A kedvvel végzett alkotómunka alapozta meg a költő életszeretetét, azt, hogy mindig fiatalos bizalommal ragaszkodott az emberi élet örömeihez, boldogan számolt be külföldi tapasztalatairól, emberi kapcsolatairól, a köznapok egyszerű ajándékairól.
Nem csak a városban és a munkában találta meg otthonát, magában az emberi létben is, soha sem érintette meg szívét az emberi lét abszurd voltának szorongató sejtelme, miként a modern költészetben annyi más társáét. Ellenkezőleg mindig az értelmes öröm mellett tanúskodott.
A "groteszk elégia" poétikája
Hasonló meggyőződésről árulkodnak regényei, elbeszélései valamint színművei, közöttük legismertebb elbeszélő műve, a filmvászon jóvoltából is sikeresnek bizonyult Angi Vera című regénye, ebben a második világháború után beköszöntő korszaknak (a „fényes szelek” korszakának) eseménytörténetét, drámai helyzeteit és csalódásait mutatta be. Ez a regény erős társadalomkritikával és hiteles lélektani realizmussal idézte fel az ötvenes évek világát, az akkor reménykedő, majd súlyosan csalódó fiatalok vívódásait.
Költészete nagyrészt elégiák gyűjteménye, poétikai karaktere a verseskötetekben alakot öltő lírai szemlélettel és magatartással függött össze: a visszatekintésből, az összegzésből és a számvetésből következett verseinek elégikus hangneme. Vészi Endre elégiái meglehetősen eltérnek a műfaj hagyományaitól, a hagyományos líraiságot tárgyias, illetve groteszk költői motívumok egészítik ki és teszik modernebbekké. Új poétikai minőség jött létre, különben nem csak a „harmadik nemzedék” költőinél: Weöres Sándornál, Jékely Zoltánnál, Kálnoky Lászlónál, Takáts Gyulánál is. Ezt a poétikai változatot talán „groteszk elégiának” nevezhetné a kritikus. A „groteszk elégia” poétikája természetesen kihat a képi és zenei formái alakítására is. Hatására különleges, szinte szürrealisztikusan vibráló színvilágot hoz létre az alkotó képzelet. Idézem A város falára című költeményének sorait: „A krómacélból domborított alkony / összeötvözött nyugalmát a kék / és lilapiros sávok hamvadását / s a vaslemezből kalapált sötét / két elemét mely lassan összezárul”.
A „groteszk elégiáknak” határozott költői világképe van, talán nem járok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy Vészi Endre írói munkássága a magyar „baloldali irodalom” rendjébe tartozik, annak a huszadik századi hagyománynak a világába, amelynek Ady Endre, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Déry Tibor és még sokan mások voltak a mesterei. Ennek az „irodalmi baloldalnak” természetesen semmi köze sem volt ahhoz az álbaloldali kurzushoz, amelyet az 1948 után berendezkedő kommunista rendszer az országra erőltetett. Ez a rendszer ugyanis lényegében megtagadta és megcsúfolta a klasszikus (mondhatnám így is: szociáldemokrata) baloldali szellemiséget és tradíciót. A hiteles baloldal mindig a francia forradalom hármas jelszavát követte: „szabadságot, egyenlőséget, testvériséget” hirdetett. Ennek a hiteles eszménynek volt elkötelezett képviselője Vészi Endre versben, prózában, színpadi művekben és esszékben egyaránt.
