Amikor negyedszázada megbukott a pártállami rendszer, az egész magyar politikai közélet, elsősorban azok, akik korábban a radikális vagy a mérsékeltebb ellenzék köreiben keresték helyüket - közöttük magam is -, erős bizalommal tekintettünk a jövőbe. A saját személyes jövőnkbe is. Akik akkor szinte váratlanul feltűntek a hazai közéletben, igaz, egymástól alkalmanként erősen eltérő politikai eszményeket, ideológiákat követve, feltétel nélkül egyetértettek abban, hogy a közeljövő Magyarországának a nyugat-európai demokráciák normarendszeréhez kell igazodnia. Többpártrendszerre, szabad választásokra, állampolgári jogegyenlőségre és kötetlen véleménynyilvánításra alapozott politikai berendezkedést, emberséges törvényekkel szabályozott piacgazdaságot, a jogos nemzeti érdekeket szolgáló külpolitikát, a trianoni határokkal végzetesen megosztott nemzet szellemi és kulturális egyesítését, és nem utolsó sorban a morális felemelkedés lehetőségét kell megteremtenie.
A szabadelvűség hagyománya
Ezek a követelmények, valljuk meg, igen ritkán érvényesültek a nemzet legújabb kori történetében. Talán csak a 19. századi reformkor jeles politikai szószólóinál, Széchenyi Istvánnál, Wesselényi Miklósnál, Kossuth Lajosnál, Batthyány Lajosnál, az 1867-es kiegyezést előkészítő és annak eredményeit érvényesítő, történelmünkben szinte példátlan nemzeti felemelkedés előkészítőinél és betetőzőinél, Deák Ferencnél, Andrássy Gyulánál. A magam részéről közöttük helyezném el Tisza Istvánt is, aki erősen konzervatív szemlélete ellenére sohasem kívánt szembefordulni a szabadelvűség hagyományaival és követelményeivel. Később már a világháború és a forradalmak után Bethlen Istvánnál, Teleki Pálnál, a magyar demokráciát mindig következetesen képviselő Károlyi Mihálynál, majd már a második világháborút követő korszakban Nagy Ferencnél, Kovács Imrénél, Bibó Istvánnál, Kéthly Annánál, az önmagát mindvégig kommunistának tartó Nagy Imrénél. Közéjük sorolhatnám a „rendszerváltás” munkájában nagy érdemeket szerzett Antall Józsefet és Göncz Árpádot is. Talán nem véletlen, hogy e két utóbbi nevét a jobboldalon elhelyezkedő véleménycsinálók újabban érzékelhető fanyalgással szokták említeni.
Máskülönben a legújabb kori magyar történelem az útkeresések és úttévesztések szomorú története. Elindul egy eredeti gondolatot megfogalmazó és mindig következetesen a magyarság felemelkedését hirdető, és ezzel együtt európai elhelyezkedését szolgáló folyamat, amely a nemzeti felemelkedés, az európai elhelyezkedés és identitásvállalás nélkül elképzelhetetlen, aztán mindez midig megreked valahol. Többnyire a személyes hatalomvágyak következtében. Ez történt másfél évszázada Tisza Kálmán, közel egy évszázada Gömbös Gyula, aztán több mint félévszázada Rákosi Mátyás esetében. Mindig utat tévesztünk valahol, az ország vezetői személyes érdekeiket (a hatalom megszerzését vagy folyamatos megtartását) helyezik előtérbe, a nemzet pedig morgolódva-elégedetlenkedve, végül azonban apatikus belenyugvással követi az ambiciózus vezérek által kijelölt utat.
A kialakult „rendet” nem azok utasítják el igazán, akik ellenzéki pártokra adják szavazatukat, hanem azok, akik rosszkedvűen távol maradnak a szavazóurnáktól, és ezzel eleve elvetik a demokratikus berendezkedés egyik legfontosabb elemét.
Az úttévesztés egyik szomorú és tragikus jele a szabadelvű állami berendezkedés és közpolitika mind erőteljesebb elutasítása a hatalmon lévő politikai erők részéről. Most nem szeretnék bővebb fejtegetésbe kezdeni arról, hogy mit értek a szabadelvűség (azaz a liberalizmus) fogalmán, a szabadelvűségnek ugyanis – éppen a „szabadság” követelményének nem mindig kiforrott és egyértelmű képviselete következtében – számos meghatározása lehetséges. Ezúttal csupán egyet idéznék fel, azt, amely az angol David Miller (és társai) által közreadott Politikai filozófiák enciklopédiája című (1995-ben magyarul is közreadott) kézikönyvben olvasható. Nos, itt a következő szöveggel találkozom: „A liberális gondolkodás alapjai, amelyekre későbbi változatai, valamint a belőle kiinduló konzervatív, illetve radikális elágazások is épültek, a következők: a pozitív erkölcsi útmutatás hiánya a természetben, a szabadság elsődlegessége a tekintéllyel szemben, a politika szekularizálása, valamint a kormányzat korlátait megvonó és az állammal szembeni állampolgári jogokat megalapozó kormányzati struktúrák és jogelvek előmozdítása”. Számomra mindebben a következő félmondat jelenti a fogalmat feltáró eszmei kulcsot: „a szabadság elsődlegessége a tekintéllyel szemben”.
Szekfű Gyula nézetei
Ennek a liberalizmus-értelmezésnek igen nagy európai (amerikai) és magyar hagyománya van. A politikai filozófia európai klasszikusai között (számos más gondolkodó mellett) megemlíthetem Charles-Louis Montesquieu-t, John Locke-ot, John Stuart Millt és Alexis Tocqueville-t, nem véletlenül a francia és az angol politikai filozófia klasszikusait, a magyarok között pedig természetesen az imént már említetteket. Folytatható volna a sor, minthogy a magyar liberalizmus képviselőinek arcképcsarnoka jóval népesebb és nemesebb, mint az a kép, amelyet a liberális gondolat ellenségei adnak róla. Különös nyomatékkal szeretném felidézni a huszadik század klasszikus magyar történetírójának, Szekfű Gyulának a nézeteit. A kiváló történettudós a második világháború, és az azt megelőző negyed évszázad tanulságait megfogalmazó "Forradalom után" című könyvében olvasható a "Valahol utat vesztettünk" című, még 1945-ben elkészült nagyszabású számvetése, amely a nemzet oly szükséges önbírálataként is felfogható. Akárcsak 1849 után Széchenyi István és Kemény Zsigmond politikai műveiben, a következőket fejtette ki, érintve természetesen a politikai liberalizmus elutasítását, különösen a harmincas évek közepétől, majd radikálisabb módon a második világháború éveiben, és leginkább szélsőségesen a nyilas uralom idején. Mintegy válaszol azokra a korábbi (még a háborús években megfogalmazott) vádakra, amelyek őt és másokat a „kártékony” liberális politikai filozófia képviselőjeként ítélték el. A liberalizmus vádja, ahogy a történetíró látta, „Kijár mindazoknak, akik mindez ideig nem hajlandók az úgynevezett korszellemhez csatlakozni, azaz a >liberális< megjelölés nem valami társadalmi vagy gazdasági kritika nyomán lesz osztályrésze az embernek, hanem egyszerűen megrovás, szidalom, a felháborodás jele azon, hogy az ember másként mer gondolkodni, mint azt a korszellem kívánná. Mint ilyen rendreutasító és megbélyegző kifejezés, még nem is tartozik az erélyesebbek közé: a mai közéleti nyelvnek, amely a magánéletben is szépen virágzik, még sokkal erőteljesebb szitkai is vannak.”
A neves történettudós azt is kifejti, hogy az ő értelmezése szerint miben áll az „illiberális” állambölcselet és politikai gyakorlat lényege. „A polgároknak az állam hatóságai alá rendelése – olvasom Szekfű tanulmányában –, mely általános és minden fokon önkéntes, olyan államok szokása, ahol a köztudomás szerint a monarchia feje és a tőle kinevezett hivatalnokok kezében van a szuverenitás még akkor is, ha egyébként a nép akár általános választásokkal fejezi is ki akaratát parlamenti testületekben […] A felsőbbségi államban természetesen nincs szó a nép elnyomásáról, abszolutizmusról vagy diktatúráról, csak arról, hogy a nép nem szokta meg akarata nyilvánítását, esetleg nem tud mit kezdeni szabadságával. Nálunk ennek az állami tekintélynek kétségtelenül régi, érthető gyökerei vannak s az is bizonyos, hogy a kiegyezési kor második felében a demokratikus gondolkodásnak retorikává süllyedése idején még inkább megnövekedett. A trianoni korszakban tovább szilárdult a felsőbbségi berendezkedés – soha annyit nem beszéltek a >tekintélyek tiszteletéről<, mint akkor - s az utóbbi évek parancsuralmi törekvéseiben is bizonyára érvényesült ez az inveterált tekintélytisztelet, valamint az érem másik oldalán a hatalomnak azon jólesően nagy mértéke, amelyet egy-egy pártvezető vagy funkcionárius az állami hatóságokhoz hasonlóan élvezhetett.” Ezek a megállapítások mintha csak a jelenben születtek volna.
Útkeresés és úttévesztés
A neves történettudós szavai ma is elgondolkodtatók, amikor a liberalizmus fogalmát és politikai filozófiáját tulajdonképpen elutasítja vagy legalábbis megkérdőjelezi a jelen kormányzati hatalom és az ennek képviseletében fellépő publicisztika. A mögöttünk lévő néhány évben igen sok nyilatkozatot, okfejtést hallhattunk a „liberális” gondolat ártalmasságáról és arról az üdvösségről, amelyet az „illiberalizmus” kínál nekünk. Ennek az üdvösségnek, legalábbis számomra, két fontos ártalma van: egyrészt korlátokat állít az emberi személyiség kibontakozása, azaz szabadsága elé, másrészt nem felel meg a magyar politikai gondolkodás legnemesebb és leginkább követésre méltó hagyományainak. Már pedig ezeknek a nemes hagyományoknak (amelyeket Széchenyi, Kossuth, Deák és még igen sokan, köztük Antall József is képviseltek) lehetne ma is a nemzeti felemelkedést előmozdító szerepe.
Végezetül hadd idézzek abból a beszédből, amelyet Antall József mondott 1990. május 22-én a választásokon győztes Magyar Demokrata Fórum miniszterelnök-jelöltjeként a magyar országgyűlésben, még mielőtt utat tévesztett volna a magyar politika. „Első alapelvként kimondjuk – olvasom a nevezetes szónoklatot -, hogy ez a kormány a szabadság kormánya kíván lenni. Törvényhozási és kormányzati munkájában egyaránt arra fog törekedni, hogy minden magyar állampolgár ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezzék a törvény előtt, a hivatalokban és egymás iránt is. A jogállamiság követelményének tartja, hogy a vélemény-, szólás-, gyülekezési, mozgás- és utazási szabadság terén a jogalkotás további korszerűsítését kezdeményezze. Az új kormány híve a sajtó és a kultúra teljes körű szabadságának, s e jogok gyakorlását csak azokon a pontokon kívánja korlátozni, ahol az mások szabadságát vagy jogait sérti.”
Szeretnék bízni abban, hogy a magyar demokrácia – szomorú útvesztések után -, ezek következményeit leküzdve, képes lesz visszatérni az Antall József, Deák Ferenc, Bibó István és igen sokan mások által kifejtett alapelvekhez.
Valójában ahhoz a hitvalláshoz, amelyre ez a demokrácia épül egy negyed évszázada.
