Nem a nosztalgiák városa
Az ünnepi irodalmi konferenciák résztvevői és közönsége is megfogyatkozott. Egy esztendővel ezelőtt vagy százan vették körül a költő szobrát, most talán ha negyvenen lehettünk. Szabadka, ez a Kosztolányi korában még virágzó magyar város a régi Magyarország negyedik vagy ötödik legnépesebb városa volt Budapest, Debrecen, Nagyvárad, Szeged után, mára szinte elveszítette magyar jellegét. A szecessziós stílusban pompázó városháza ugyan a régi fényében ragyog, a város nagy része azonban elhanyagolt, magán viseli a jugoszláv állam összeomlásának következményeit.
Kosztolányiról mégis jóleső érzés volt megemlékezni, hiszen egyike volt a magyar irodalmi modernizáció leginkább rokonszenves képviselőinek. A költő, aki ebben a városban látta meg a napvilágot, még nem volt huszonöt esztendős, midőn szülővárosát - legalábbis a hivatalos iratok tanúsága szerint -, elveszítette. Az a város, amelyben felmenői éltek, ahol született, amely ifjúságának otthona volt, ahová Budapestről, Bécsből, Párizsból, Rómából is mindig visszatért, számára és minden sorstársa számára (és ebben mi, csonka-magyarországiak is sorstársai vagyunk) az állami rend és a térkép tanúsága szerint végérvényesen elveszett.
Valami nem is kevés, valami, ami talán a legfontosabb, mégis megmaradt. Kosztolányi Szabadkája tovább élt az ő költészetében, regényeiben, elbeszéléseiben, emlékező esszéiben, újságcikkeiben. És ez a Szabadka nem pusztán a nosztalgiák titkos birodalmának költői városa, hanem személyes realitás, igazi valóság, nem egyszer valóságosabb, mint az, amely naponta megszemlélhető, bejárható, kézzel fogható.
Kosztolányi Szabadkája egyszerre volt az álmok, az emlékek, a költészet otthona és a költőnek minden házban, kapuban, utcasarkon jelenlévő és megtalálható szülőföldje. Egy város, egy kicsiny társadalom, egy mikrovilág, amely minden történelmi átalakulás, minden politikai kényszerűség ellenére is az ifjúság otthona maradt. Kosztolányi regényeit, elbeszéléseit, költeményeit olvasva mi is, akik Budapestről vagy bárhonnan a nagyvilágból ide érkeztünk, ezzel a Szabadkával: Kosztolányi Dezső emlékeivel, szellemalakjával találkozunk.
Szellemi rokonok kerestettek
Nem először beszéltem Kosztolányi Dezső emberi egyéniségének és irodalmi műveinek szabadkai hívei előtt arról a mély és mindig morális erőt mutató lelki közösségről, amely a költőt és szülővárosát egybekötötte. A magyar irodalomban mindig világképet, személyes erkölcsi tartást és írói vállalkozásokat formáló, sőt meghatározó tényezőnek bizonyultak ezek a kapcsolatok. Csak jelzésszerűen utalok arra, hogy milyen maradandó nyomot hagytak nagy íróink munkásságában azok a városok, falvak, tájak, amelyek életük, születésük vagy ifjúságuk otthonai voltak. Vörösmarty Mihály Kápolnásnyékének, Petőfi Sándor Kiskőrösének, Arany János Szalontájának, Ady Endre Érmindszentjének, Babits Mihály Szekszárdjának, Móricz Zsigmond szatmári szülőföldjének és Krúdy Gyula nyíregyházi szülővárosának, majd ifjúsága szepességi otthonának nem csupán a térképen van nyoma. Ezek a városok vagy falvak nem pusztán, mint egykor (vagy éppen ma is) a magyar geográfia pontjai, hanem irodalmunkban és a vele párhuzamosan alakuló, belőle táplálkozó nemzeti mitológiánkban is meghatározó és legendás tényezők.
Ezek az íróink ugyanakkor otthonosak voltak az európai kultúra nagyvárosaiban, az európai irodalmakban is: Ady Endre Párizsban és a francia irodalomban, Babits Mihály az angolban és az olaszban, Kosztolányi Dezső szinte minden nagy európai irodalomban, ahogy egy nemzedékkel később Illyés Gyula a franciában, Németh László a kelet-európai kultúrákban, Vas István az angolban, Weöres Sándor az ázsiai irodalmakban. A kicsiny és szinte rokontalan nemzeteknek mindig a világirodalomban, az európai irodalmakban kellett szellemi rokonokra találniok. Azok az írók, akiket az imént említettem, talán így mondanám, egy hármas kulturális hagyományban keresték identitásukat: a közvetlen szülőföldön (főként a régi Magyarország városaiban), a magyar nemzeti irodalomban és a nagyvilág kultúrájában. Talán ennek a három felé ágazó érdeklődésnek, ennek a hármas kulturális elkötelezettségnek tulajdonítható az, hogy mindig az európai szellemiség körében helyezkedtek el.
Szabadka mitikus város és legendás tényező Kosztolányi írói világában, de mások esetében is, például a Kosztolányival rokoni kapcsolatban álló másik neves szabadkai elbeszélő: Csáth Géza, a szabadkai származású Lányi Sarolta és Milkó Izidor, a városban vendégeskedő Juhász Gyula, Móra Ferenc és Németh László, a város gimnáziumában tanuló Sinkó Ervin és persze jó néhány szabadkai származású vagy pályájának egy szakaszán ott élő délvidéki magyar író esetében is. Olyan vajdasági magyar írókra gondolok, mint Ács Károly, Duranci Béla, Dévavári Zoltán, Kolozsi Tibor, Lévay Endre, Toncs Gusztáv és Vukovics Géza, de utalhatok néhány szerb íróra, mint Danilo Kišre és Sava Babićra is (ők különben, számos magyar íróhoz hasonlóan, személyes barátaim voltak!) Valamennyien ott hagyták a város nyomát az irodalomban – ez a közös emlékezet lehet a magyar és a délvidéki szerb irodalom történelmi testvériségének nyoma és igazolása is.
Én is néző vagyok...
Kosztolányinak ezt a szabadkai otthonosságát és illetékességét idézte fel (a korábbiakhoz hasonlóan) az idei emlékünnepség is. Korábban mindig a városi könyvtárban emlékeztünk meg a költőről, a magyar irodalom számos magyarországi, szerbiai, sőt erdélyi és nyugat-európai képviselője gyűlt össze ilyenkor. Most, ahogy mondottam az imént, szomorú módon kevesen voltunk, a megemlékezés azonban így is méltó volt Kosztolányihoz.
Örömömre szolgált, hogy az ünnepségen főként diákok vettek részt, akik játékos vetélkedő keretében adtak számot arról, hogy mennyire ismerik a város nagy író-fiának műveit. A Kosztolányi Színház (ez Szabadka „kamaraszínháza”) előterében „Kosztolányi csodái” címmel kiállítást rendeztek, ezt Arany Zsuzsanna, neves Kosztolányi-kutató (az író műveinek kritikai kiadását gondozó irodalomtörténész) nyitotta meg. „Én is néző vagyok” címmel igen szellemes színielőadást állította össze az író műveiből, nekem is a színházban adtak szerepet. A szülőváros képviseletében Paskó Csaba, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács vezetőségének képviselője szólt az egybegyűltekhez.
Jóleső érzés volt ellátogatni Szabadkára, és tapasztalni azt, hogy a város (nem csak magyar lakossága) milyen szeretettel és büszkeséggel veszi körül Kosztolányi Dezső emlékét. Szabadka ma már nem magyar város, mégis múltjának emlékeiben, például régi épületeiben, műemlékeiben és abban a kulturális aurában, amely körülveszi, ma is a magyar történelem, irodalomtörténet kultikus helye. Ennek a karakternek a megőrzése, védelme számunkra, magyarországiak számára is megbecsülendő feladatot jelent.
