„Legalább nem olyan vert, aki szeret”

„Két éve lakom átmeneti gyermekotthonban. Ez alatt az idő alatt nagyon sok mindent megtapasztaltam, többek között a tömeges gyermekprostitúciót. Már tudom, milyen a nélkülözés, a reményvesztettség és, hogy milyen úgy élni a mindennapokat, hogy álarcok mögé bújva próbálsz beilleszkedni olyan emberek közé, akikkel a hétköznapi életben soha nem barátkoznál. Belátást nyertem abba, milyen eszközökkel zsákmányolnak ki fiatal lányokat és abba is, hogy a rendszer mennyire nem végzi el a feladatát.”

Ezek Kamarás Hanna, az élet.történet. pályázaton negyedik helyezést elért munkájának első mondatai. Hanna „Fifi” jeligéjű novellája tapasztalatból írt vádirat egy rendszer ellen, amely inkább eltiporja, mint megvédi a saját gyermekeit. Szövegében beszámol a gyermekotthon intézményes közönyéről és a megbélyegzés mindennapi gyakorlatáról, az interjúnkban pedig kifejti, milyen személyes háttér húzódik a mondatai mögött.

„Az önmarcangolás folyamatos és a gyermekvédelem nem segít, sőt, csak belédrúg még egyet és azt mondja, nem vagy más, csak egy utolsó kurva.”

A már saját albérletében élő lány azt meséli, teljesen groteszk körülmények között teltek bent a mindennapjai. A hűtőt csak engedéllyel lehetett kinyitni, havonta ötezer forintot kapott mindenre és azok, akiknek az ő gondját kellett volna viselniük, volt, hogy rohamrendőrből átképzett nevelők voltak. Nem személyeket hibáztat, inkább a logikát. – Utólag kiderült, nem mindig arról volt szó, hogy valaki szánt szándékkal volt gyökér, hanem arról, hogy nem tehetett mást: mert mindig van valaki felett még valaki – mondja.

Mégis, ami odabent oly nagyon kiszolgáltatottá teszi a gyerekeket, az a feltétel nélküli szeretet hiánya. – Teli van minden bent élő gyerek kötődési problémákkal. A legjellemzőbb az, hogy félnek szeretni, mert túl nagy a kockázata, hogy az fájni fog. Sokakon láttam bent, hogy már egyáltalán nem érezték magukat szeretetre méltónak – emeli ki. „Úgy gondoljuk, megérdemeljük az érzelmi bántalmazást, verést, a nemi erőszakot is.”

Közben ki vannak éhezve a törődésre, így például a lányok könnyen beleesnek a stricik csapdájába. – Először azt hiszik, hogy szeretetet fognak kapni ezért vagy legalább pénzt – magyarázza Hanna, aki bár nem esett áldozatul a gyermekprostitúciónak, bevallja, ő ugyanúgy, a mai napig küzd a szeretethiány okozta sebekkel.

Ahol ő lakott, egyetlen egy pszichológus jutott – az is csak olykor – a két intézmény minden tagjára, beleértve az ott dolgozókat is. Így a fiatal lány nem sokszor számíthatott szakmai segítségre, pedig azt mondja, ő mindig élni akart. – Abban a helyzetben nem akartam lenni, de nem láttam, hogyan lesz kiút – meséli. Erről azonban nem akar többet megosztani, inkább felülről igyekszik nézni a problémát. – Nagyon sokan mennek önként gyermekotthonba. Ez gyakoribb, mint az emberek hinnék. „Legalább nem olyan vert, aki szeret” – írja.

A biztonság azonban itt sem garantált. A beköltözéskor tizenöt éves Hanna védelembe vételi eljárását rögtön el kellett volna indítania a gyámhatóságnak. Azt mondja, a távoltartás indokolt lett volna, ám ügye csak több mint két évvel később került tárgyalásra. – Azon veszekedtünk a gyámhatóságon, hogyan kéne engem fél évre védelembe venni – neveti el magát. Ugyanilyen „röhely”, hogy a rendőrökkel csak rossz tapasztalata van.

„Engem darabokra szedtek, és ezt nem kívánom senkinek. Valahogy ebben az országban az áldozatból kurvát, a hazug emberből és az elkövetőből meg mártírt csinálnak.” A rendszer egyáltalán nincs nyomon követve.

És ez még csak a legkisebb szösszenet – meséli. Persze a fenyegetés abszurditása csak utólag tűnik fel. Kisgyerekként, amikor rettegve fordult segítségért a hatóságokhoz, a rendőr szavai is másképp csengtek.

Az állam nem nyújtott kapaszkodót. A túlélésben a dac, a szerencse és a kinti közeg segítette Hannát, aki most a színművészeti egyetemre készül. Óvodás kora óta játszik a Szindrában, Földessy Margit színjáték- és drámastúdiójában. – Anyámnak az volt élete legjobb döntése, hogy elvitt. Ha valamiért hálás vagyok, akkor ezért. Valószínűleg nem lennék itt, ha nincs az a stúdió. Ott nőttem fel, ott otthon lehetek és nekem Földessy Margit gyakorlatilag a pótmamám. Az életemet köszönhetem annak a nőnek – mondja a lány, aki évekig két véglet között oszcillált.

„Ezeket a gyerekeket az utca nevelte. Magukat suttyónak hívják” – Bent úgy beszéltem, mint egy kocsis, aztán kijöttem, és este Shakespeare-t játszottam. Mégis bevallja, a valódi szabadulás hozott igazán változást. – Amikor éreztem, hogy mindjárt vége, egyre jobban lettem. Ahogy láttam, hogy már csak száz nap van hátra, amikor elkezdtem strigulázni ötven naptól, amikor kiléptem, és azóta is – egyre jobban vagyok. Nem vagyok már kiszolgáltatva, és ez tényleg felszabadító érzés – mondja.

De visszatekintve is vállalja saját döntésének felelősségét. – Hogy újra csinálnám-e? Valószínűleg igen. Mindennel együtt is azt tudnám mondani: igen, mert mégis ez volt a jó út – szögezi le Kamarás Hanna, aki most ezekkel a tapasztalatokkal szólal fel a gyermekvédelem ügyében. – Ennek van egy olyan rétege, amit csak akkor értesz meg, ha benne vagy – magyarázza, miért érezte azt is kötelességének, hogy ne csupán a saját, de a gyermekek kollektív kitettségének lenyomatát küldje be az élet.történet. pályázatra.