Bolovits Bodza, az élet.történet pályázat Népszava különdíjat nyert írásában úgy fogalmaz, ezalatt az egy év alatt megtanulta, hogy az élet nem mindig hangos győzelmekből áll. Az akkor 15 éves lány nemcsak átvészelte a mielodiszpláziás szindrómát, de közben megtanult egyedül küzdeni, és örökké remélni is.
2023 novemberében, amikor a legtöbb tinédzser az iskolai szünetet és a halloweeni bulit várta, Bolovits Bodza súlyosan megbetegedett. A sporttagozatos középiskolás lány azelőtt még edzésre ment, vendégül látta a barátait, és játékvezetőként levezette első hivatalos meccsét is. Ám alig pár héttel később már csak arra emlékezett, hogy a nevelőapja a karjaiban vitte, miután otthon összeesett.
„Azt mondták, hogy három hetem van vissza. Az orvos olyan egyszerűen mondta, mintha ez természetes lenne. A szavak ott maradtak a levegőben, és én nem tudtam mit kezdeni velük. (...) Mégis valahol legbelül tudtam, hogy nem ez lesz a vége, hogy az én utam még nem itt fog véget érni.”
A diagnózis után kórházról kórházra szállították, a steril box egy hónapját követően pedig egy hospice ház lett az otthona. Azt mondja, élsportolóként szinte felfoghatatlan volt, hogy a teste ellene fordult. – Mindig is a sport volt a mindenem, így nagyon nehéz volt ezt elhinni – vallja be. Ám a csapata nem engedte el a kezét.
(...) minden egyes meccsre magukkal viszik a mezemet, amin rajta van a nevem, mintha én is ott lennék velük. Ez az érzés adott valami olyat, amit a gyógyszerek nem tudnak: erőt.
Felismerte: ez olyan harc, amit egyedül kell megvívni. – Ott voltak mellettem, a csapattársaim, a barátaim, a családom... de belül azt éreztem, hogy ezt csak én tudom végigcsinálni – mondja. Humorral, türelemmel és bizalommal küzdötte le az őssejttranszplantációját követő agyvérzést is. Arról mesél, hogy bár egy ponton kívülről látta magát, ekkor sem egy áldozat volt előtte. Hanem “egy lány, aki az életéért küzd, és én ott ülök mellette – és az a lány én vagyok.”
Az orvosok szerint csoda, hogy túléltem. (...) Mintha nem is velem történt volna meg.
–Visszanézni a képeket abból az időből olyan, mintha nem is én lennék rajtuk. Most, amikor a tükörbe nézek, látom magamon a nyomokat, például a centrális vénás kanül hege ott van. Ilyenkor eszembe jut, furcsa, de nem kísért – magyarázza. Kiemeli, mennyire fontos volt, hogy a hospice házban átlagos gyerekként, emberként kezelték őt. Hogy saját magára is így nézett, és, hogy szerinte más beteghez is mint teljes emberhez kell fordulni. Az izoláció és a test gyengülése mellett is ragaszkodott az arcápolási rutinjához, ahhoz, hogy karácsonykor minden családtagja megkapja tőle, amire vágyott és ahhoz is, hogy bár csak videóhívásban, de tartsa a kapcsolatot a külvilággal.
(...) egy nehezebb időszak után végre megálltam, és egyszerűen csak körbenéztem. Feküdtem a hordágyon és mélyet lélegeztem, abban a pillanatban mintha minden lelassult volna. Éreztem, ahogy a hideg levegő megtölti a tüdőmet, és hirtelen rádöbbentem, mennyire szerencsés vagyok már csak azért is, hogy lélegezhetek. Hogy élek.
Bár minden nagyon gyorsan történt, és a fiatal lány még mindig kimagasló sportkarrier előtt áll, Bolovits Bodza már sosem fog ugyanúgy tekinteni a világra. – Tudatosabb lettem, és jobban értékelem az apróságokat is. Már semmit sem veszek természetesnek – fejti ki. Miután megszólalt neki a remény harangja, visszatért a mindennapi életbe, az iskolába és edzésre is, ami bár rengeteg kihívással – még idegenkedő közeggel – jár, minden reggel újra elindul.
Felveszem a maszkot. Beülök az osztályba. Tanulok. Mosolygok. És tudom, hogy minden egyes nap egy apró győzelem. Nem a többiek ellen, hanem önmagamért.
Tudja, ő nem hátra maradt. – Túléltem olyasmit, amit más nem mondhat el magáról – mondja magabiztosan.
És ez nem kevesebb, hanem több. (...) ha valamit megtanultam, hát azt, hogy az élet nem mindig hangos győzelmekből áll. Néha csak abból, hogy felkelsz reggel és mersz tovább menni. Akkor is ha fáj. Nem tudom, mit tartogat a jövő. De tudom, hogy már nem félek tőle. És ha egyszer valaki megkérdezi tőlem, hogy mire vagyok a legbüszkébb az életemben, nem egy díjat fogok mondani. Nem egy jó jegyet. Nem egy győzelmet. Csak ennyit: Arra hogy maradt bennem remény. Akkor is, amikor már nem volt miért. – Zárja sorait a lány, akinek élettörténetéből mindannyian rengeteget meríthetünk.
Pályázat
A Népszava és az Esterházy Magyarország Alapítvány 2025. január 27-én – a holokauszt nemzetközi emléknapján – hirdette meg élet.történet. című pályázatát 16 és 22 év közötti fiatalok számára. A kezdeményezés Horváth Patrícia színházrendező ötlete nyomán, az ő projektvezetői irányításával valósult meg, a Budapesti Goethe Intézet, az Erzsébetvárosi Zsidó Örökségért Alapítvány, valamint Polgár András, Olti Ferenc és Szakonyi Péter együttműködésében, Budapest Főváros Önkormányzatának támogatásával. A jelentkezők 2025. május 2-ig küldhették be pályamunkájukat az www.elettortenet.com oldalon keresztül, 18–30 ezer karakter közötti terjedelemben. Összesen 199 érvényes pályázat érkezett be. A beküldött szövegeket a Freeszfe Egyesület által felkért szakmai zsűri – Németh Gábor író, Szőcs Petra költő-rendező és Upor László dramaturg – bírálta el. A százezer forintos Népszava különdíjat Bolovits Bodza BUBU című írásával érdemelte ki. A legjobb pályaművek a pályázat hivatalos oldalán olvashatók.
