Mégsem halkuló visszhangban

„Megszülettem, rendben voltam. Anyukám mégis meghalt. Két év múlva.

Édesapám születésekor önszántából mászott ki, életre készen. Azt mondta, tizenöt éves koromra embereket fogok tanítani. Tizenöt lettem. Túrtam az orrom” – írja Kiss Bálint Béla az élet.történet pályázaton harmadik helyezést elért Anyátlanul című szövegében. Mára már húsz is elmúlt és bár még mindig nem tanít, a pozsonyi fiúból szárnyát bontogató író, költő és zenész lett azóta, aki első kisregényének kiadásán, és saját videoklipjének leforgatásán is túl van már.

Az írásban a legfontosabb számára a határtalan őszinteség. Anyátlanul című pályaművében édesanyja korai elvesztését, és az ezt követő folyamatos változások sorát írja - Lerepültek a motorról, ezért apámmal hétszer kellett költöznünk hét év alatt, rólam pedig tizenhárom év során tizenhárom nevelőanya gondoskodott. – azt mondja, ez hozzászoktatta ahhoz, hogy semmi sem adott.

„Azt az igazi szülői kötődést ritka pillanatokban éreztem csak, ha egyáltalán. Azt se mondanám, hogy valamiféle helyettesítést kerestem bennük. Mindenki a maga embere volt, és annak is láttam. Mégis, maradt némi hiányérzetem más családok közelében. Hogy lemaradtam valami pótolhatatlanról.  Az egyre halkuló visszhang töltötte ki a gyerekkoromat” – a hiány feldolgozását az írás segítette. Bálint azt meséli, hogy régóta készült erre a szövegre, de a pályázat vette rá először, hogy édesapjától részleteket tudjon meg a balesetről, az azt követő esélyekről és reményekről, majd a tragikus végről. - Semmire nem emlékszem anyukámról. Még a saját arcomban sem látom. Sosem ismertem, legfeljebb régi képekből és történetekből raktam össze valakit. – Leültünk viszont, és elmesélte nekem az ő szemszögét, illetve hogy miként zajlott az egész. Mindenképp közelebb kerültünk egymáshoz, jobban megértettem őt – magyarázza.

„A második alkalom, amikor sírni láttam apámat, még Komáromban volt. Általános iskolában bejelentettek egy versíró pályázatot. Én akkoriban még nem foglalkoztam ilyesmivel. Ő hívott le magához, és az ölébe ültetett. Google fordítóval olvastatta fel, mert nem bírta könnyek nélkül. Együtt sírtunk ekkor is, majd lefordíttattuk az egészet szlovákra, és nevettünk a sok hibán.”

Szerinte az írás nem pusztán saját magának gyógyító erejű, hanem fontos kapcsolódási pont lehet mások számára is. – Én nagyon apró példa vagyok a rengeteg apró példából, és remélem, hogy kapcsolódni tudnak ezek az apró példák, és együtt ezáltal tovább tudunk lépni. Küldött nekem valaki egy sírós hangüzenetet, miután elolvasta az írásomat. Az például nagyon jól esett, hogy úgy is tudott kapcsolódni hozzá, hogy talán nem voltak meg ugyanazok az élményei.

A családtörténetben sok mindent megtudhatunk a szezonális nevelőanyákkal zajlott mindennapokról – A filmekben és könyvekben a gyerek gyakran gyűlöli az új mostohaszülőjét. Már szinte klisé. Nem véletlen, a gonosz mostoha archetípusa sok remek konfliktust szül. Egy eltérés a normától, a „természetestől”, a helyettesítése valami szentnek, tisztának, gyakran egy önző hátsó szándékkal. Őszintén, én nem gyűlöltem egyik nevelőanyámat sem. Voltak, akiket jobban kedveltem, mint másokat, vagy inkább semlegesnek tartottam, de amikor elmentek, mindenkit sajnáltam valamennyire – írja. Édesapja mostani élettársa egy cseh nő, aki Bálint írását fordító programmal igyekszik olvasni. A kétnyelvűségről Bálint azt meséli, próbált szlovákul is írni, de nehéz azon átlendülni, hogy nem magyarul próbálsz írni szlovákul, hanem hogy szlovákul próbálsz írni szlovákul, főleg ha ilyen kötődése van valakinek a nyelvhez.

„Az ablakhoz könyökölök. Épp azon gondolkodom, hogy milyen jó lesz erről írni. A fejemben már elkezdtem, de félő mire hazaérek, már eltűnik” – Az alkotás számára nemcsak a múlt feldolgozásának módja, hanem a stabilitáshoz való visszatalálás és a jelen megélésének eszköze is – Ez az én furcsaságom, hogy néha nem igazán élek át pillanatokat, hanem inkább úgy teszek, mintha épp írnám őket. – Azt gondolja, azért mert így próbálja ezeket megörökíteni. – Félek, hogy elvesznek az emlékek, és az, hogy le vannak írva, az egy megnyugtató gondolat számomra.

Jelenleg első nagyszabású regényén dolgozik, emellett BlueScarf néven zenél és azt mondja, filmkészítéssel is szívesen foglalkozna. Sajátja a művészeti kísérletezés, az írásban szeret mindig új dolgokat kipróbálni, és a dalait akár egy számon belül is több műfajból komponálja meg. – Van benne rock, alternatív rock, rap, pop, indie – és ezeknek a különféle kombinációi. Szerintem pont ez a kísérletezés, az összeolvasztás teszi igazán izgalmassá – vallja. Az ifjú művész, akinek szobafalát filmes poszterek színesítik, kamaszkori énjével szemben ma már nem akciófilmek készítéséről álmodozik: a jövőbe tekintve egyelőre utazásokat lát - erre költi nyereményét is - a távolabbi célokról pedig azt mondja, szeretne tovább alkotni, esetleg megélni belőle. – Ilyen ábrándjaim vannak. - Az írás-zene-film hármasa mellett a legfontosabb nem elfelejteni, amit pályázatában is leírt: „Az alkotás életem elemi részéve nőtte ki magát. Amikor nem tudtam kivel megbeszélni, ami fájt, ami aggasztott, ami érdekelt, vagy csak nem tudtam, hogyan, a kreativitásomra mindig hagyatkozhattam."