Szavakból újjászületni

„A felnőttlét szabadsága mint olcsó bor, méregként futott át testemen. Füstszagú hajjal, száraz ajkakkal és tíz perc késéssel kezdtem a műszakot, éjjel mámoros részegséggel szédültem ágyamba. Fülemben zenét kapcsoltam, amint felébredtem, a csöndben formát ne öltsön egy-egy kósza gondolat.” Felnőtt Gyermekek című novellájában Emma a húgáról és magáról ír – két olyan gyerekről, akiknek túl korán kellett felnőniük. Olyan dolgokat kellett megtapasztalniuk, amik gyereknek nem valók, olyan helyzeteket éltek át, amelyek gyerekszívnek túl nehezek. És olyan felnőttekről, akik valamilyen mentális vagy testi betegség miatt nem tudják betölteni a felnőtt szerepüket. Megjelenik az alkoholizmus, megjelenik a rákbetegség – olyan dolgok, amik miatt gyerekként viselkednek, miközben ott kellene lenniük támaszként – magyarázza.

A lány, aki azóta Szegeden tanul pszichológiát, szülei válásáról, édesanyja megbetegedéséről - korai haláláról, és mindezek rétegzett szövődményéről ír. Nyers és őszinte mondataiban oldódik fel a fájdalom, amit a legtöbben tabuként kerülgetünk. – A novella minden fejezete nehéz volt. Írás közben próbáltam visszautazni az időben. Visszamenni abba a testbe, abba a lélekállapotba, amelyben akkor voltam, amikor ezek történtek – emlékszik vissza az írásra.

A pályázatra lehetőségként tekintett. – Segített feldolgozni a múltat – hogy már ne jelen idejű fájdalomként kezeljem, hanem olyasmiként, amivel dolgom volt, de nem kavarog bennem tovább – vallja be. Sokszor ír naplót is. Számára az is állandó önreflexiós gyakorlat, melyen nyomon követheti, hogyan alakulnak át a korábbi problémái. Ám csak magának leírni egészen más, mint aztán megosztani. – Kellett jó néhány nap, mire feldolgoztam, mekkora élmény és változás volt a novella megírásától a díjátadóig tartó út. A vége volt a legnehezebb, hogy a díjátadón felolvasták a novellám egyik részletét, aztán fel kellett állnom a tömegből, arcot kellett adnom ezeknek a soroknak. Olyan érzés volt, mintha minden ruhát levetettem volna magamról, és ott álltam volna teljesen kiszolgáltatottan, egy rakás ember előtt. Fel kellett vállalnom, hogy ezt én írtam, ez velem történt, ő az én anyukám, ez az én életem. – meséli Emma, aki bár már sokadjára beszélt közönség előtt, ilyen szöveget még nem publikált.

„A külső impulzus lett eremben a pulzus.” A rímek a pályaműben is megbújnak, hiszen a fiatal lány inkább a líra sejtelmességében vallott eddig magáról – slammel és régóta ír verseket is. A következő slam poetry fellépése a Sziget Fesztiválon lesz, ahol angol nyelven szaval majd.

Négyszemközt egyébként nyílt és közvetlen mindenkivel. – Szinte bármilyen témáról, bárkivel beszélgetek. Többször is felvállaltam azt, amit átéltem. Számomra nincsenek tabuk. Emiatt sokak számára talán tolakodónak tűnhetek, mert bele tudok kérdezni, és néha bele is trafálok olyan dolgokba, amik kívül esnek a komfortzónán. De hiszem, hogy idővel és a bizalom kialakításával elérhető, hogy az emberek megnyíljanak, hogy olyan dolgokat is megosszanak velem, amikről egyébként nem beszélnének – magyarázza.

Szociálisan ennyire érzékennyé akkor vált, amikor a családi környezete radikális változásokon ment át. Azt mondja, akkor kezdte el egyre inkább foglalkoztatni az, hogy mi határozza meg valaki belső világát, hogyan válik azzá, aki. Ekkor érezte először igazán: számára a pszichológia lehet az az út, amelyen elindulva nem csak önmagát, másokat is jobban megérthet.

Míg úgy látja, ez a fajta kíváncsiság a ő generácójától már általánosságban nem idegen, az idősebb koroszályon azt érzi, sokan elsősorban csak saját magukból képesek kiindulni. – Apukám sem fordította meg soha a nézőpontot: vajon én, mint a lánya, mit érezhetek, hogyan gondolkodhatok, hogyan létezhetek ebben a világban? – Ám a pályázat a közös megértésre is lehetőséget kínált. – Sokat segített a kapcsolatunkon, hogy elolvasta a szöveget. Betekintést kapott most abba, én hogyan éltem meg azt az időszakot, amikor nem voltunk közel egymáshoz, és nem tudta, mi történik velem – utal a következményre.

Ezért is szeretné folytatni az írást – Régóta dédelgetett álmom, hogy egyszer gyerekkönyveket írjak és illusztráljam is őket. Nagyon szeretnék egy újgenerációs Bartos Erika lenni – ő az, akit valóban inspirálónak tartok. Az ő könyvei meghatározó részei voltak a gyerekkoromnak: ahogyan a családot összehozta, ahogy anyukám olvasott nekem belőlük, az számomra nagyon sokat jelentett –idézi fel.

Egyelőre azonban, amit alkot, az róla szól. – Most csak magamról tudok írni, mert először azt szeretném kibontani, hogy velem mi történt. És még meg kell találnom a saját írói hangomat. Ki szeretném tapasztalni, hogy mi mindenre vagyok képes ezen kívül, és ha eljön az ideje, akkor majd leülök és megírom azokat a könnyedebb hangvételű meséket is – ígéri Bátor Emma, akinek a neve is záloga annak, hogy nem fog meghátrálni. A Bátor ugyanis édesanyja vezetékneve volt. – Miután Szegedre költöztem, és először lettem teljesen önellátó, akkor döntöttem el, hogy szeretném felvenni az ő nevét. Az egész folyamatot egyedül bonyolítottam le. Az összes iratom, kártyám új lett, ami számomra egyfajta újjászületés volt tizenkilenc évesen. Azóta sokkal inkább magaménak érzem a nevem – hallani is jobb, leírni is jobb.

És ahogy a nevét, úgy önmagát is képes átírni, a szavakból fogódzót formálni: „Megleszek a visszhangzó ürességgel, még ha ordítja is, hogy egyedül vagyok. Komfortra lelek a saját testem által, megsimítom bőröm, ha szüksége van rá. Nem lesz gyengeségem, hogy magzatpózban alszom, eszembe jut, egyszer bizony voltam én magzat is. Leszek még törékeny és önerőt vesztett, de nem hozok döntés az örvénynek legalján. Elfogadom, idő kell a változáshoz, nem lesz belőlem egész egy éjszaka alatt.” – Ez az utolsó bekezdés – amely 2035-be tekint előre – ma is kapaszkodót ad a mindennapokban. Eszembe jutnak ezek a sorok, és arra törekszem, hogy aszerint éljek, figyeljek, tanuljak. Hosszú még az út, de ez nem ijeszt meg – zárja szavait Bátor Emma.