„Ez, ha elfogadják, praktikusan kivéreztetné a magyar civil szférát”

Az Akadémia Dolgozók Fóruma (ADF) bejegyzett civil szervezet, divatos szóval NGO. Hogyan érinti önöket  a szuverenitásvédelem érdekében beterjesztett „a közélet átláthatóságáról” szóló törvény? Mire számítanak?

Minket az új törvénytervezet semmiben nem korlátoz, még elvi szinten sem. Ránk külön törvényt kellene hozni, hogy ellehetetlenítsenek minket. Túl azon, hogy nem tartom bűnnek a közéletet befolyásoló társadalmi vitában való részvételt és mi őszintén hiszünk abban, hogy a szakpolitikák területén, a tudománypolitikában pedig különösen vitára és nem diktátumokra van szükség, tehát ha úgy tetszik, a „döntéshozói folyamatokat” nyíltan szeretnénk befolyásolni. Ugyanakkor az ADF hitével és eszmeiségével valóban nehezen fér össze, hogy akár állami akár más külföldi donor szervek támogatására szoruljunk. Egy fillér támogatást nem fogadtunk el soha senkitől. Ez valóban ad egy tartást és szellemi függetlenséget, így kicsit megmosolyogtató, amikor Brüsszel meghosszabbított kezének titulálnak. A helyzet a kollégák részéről fokozott áldozatvállalást igényel, gondoljon a szakmai tartalmakra, amiket rendszeresen készítünk, a konferenciák rendezvények szervezésére vagy a sajtónyilvánosságra készült anyagok gondozására. Sokszor emberfeletti terhelés ez úgy, hogy mindenkinek van egy kutatói állása, sokszor oktat mellette. Vannak természetesen belső vitáink arról, hogy ne zárjuk ki magunkat a nyugati pályázatokból, de végül eddig sosem pályáztunk külső forrásra.

A most beterjesztett törvénytervezet csak a külföldi támogatásban részesülő szervezetekre terjed ki. A törvénytervezet a támogatást tágan értelmezi, külföldről közvetlenül vagy közvetett módon származó vagyoni hozzájárulást, előnyt, elnyert támogatást, ajándékot, kölcsönt, bármely bevételt ide kell érteni. Az ADF nem esik el az 1 százalék felajánlásától sem, amelyet a törvénytervezet szankcióként alkalmaz. Ez, ha elfogadják, praktikusan kivéreztetné a magyar civil szférát. A külföldi forrásból részesülő szervezetek tisztségviselői  a terrorizmus megelőzéséről és megakadályozásáról szóló törvény hatálya alá tartoznának, kiemelt közszereplőként vagyonnyilatkozattételi kötelezettséggel és pénzmosás elleni küzdelem jegyében bármilyen támogatást a NAV előzetes engedélyével fogadhatnának el. De ismétlem, az ADF esetén más alapokra kell helyezni a támadást, ezzel minket nem lehet megfélemlíteni.

A Magyar Tudományos Akadémia bicentenáriumi ünnepi közgyűlésén Freund Tamás elnök Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter jelenlétében nyíltan kritizálta a kormány tudománypolitikáját és az akadémiához való hozzáállását. Az ADF jó ideje folytat csörtét ezekben az ügyekben. Hogyan értékeli a közgyűlésen elhangzottakat?

A közgyűlésen nyilvánvaló lett, hogy az akadémiai szabadság sérült, az MTA kényszerhelyzetben van, a tudomány képviselői tulajdonképpen egy rossz alkuba kényszerültek. Ezt Freund Tamás úgy fogalmazta meg, „nincs érdemi politikai igény az együttműködésre, csupán az igazodásra”. Eddig ennek a kérdésnek a leplezése, a kettős beszéd, a megalkuvás miatti hallgatás volt jellemző. Most az elnök kimondta az egyértelműt, de ez számomra kevésbé átütő erejű, hiszen mi az ADF-fel pontosan ezt mondjuk 2019 óta. A szomorú valóság, hogy az, amit Freund Tamás hiányol – vagyis a párbeszéd és partnerség, és hogy egyenlő méltóságú félként kezelje őket a hatalom –, nem 2025. március 15-én szakadt meg, a miniszterelnök sajnálatos beszéde folytán. Ilyen partnerség az elmúlt másfél évtizedben sosem volt.

Miért nem volt ilyen partnerség? Hiszen az akadémikusok között sokan – bizonyos vélemények szerint a többség – világnézetileg inkább a konzervatív oldalhoz húznak.

Azért, mert ennek a kormánynak soha nem volt szüksége értelmiségi párbeszédre, a 2010 utáni rendszer a szellemi munícióját nem a párbeszédből és az Akadémia eszmeiségéből meríti, és akkor finoman fogalmaztam. Kiegyezett a gazdasági elitekkel, leváltotta a politikai elitet, sőt szövetséget ajánlott a kisembereknek, de az értelmiséggel soha nem folytatott párbeszédet. A sajátjával sem. Nem volt rá szüksége. A viszonyrendszert az igazodás és az elvárások határozták meg, amiket az Akadémia be is teljesített. Ezt helyesen érzékeli az MTA elnöke. Sajnos március 15-e után porszem került a gépezetbe, a IX. osztálya megnyilvánult, amikor kilátásba helyezték: sokan elhagyhatják a termet, ha a miniszterelnök megjelenik az ünnepi közgyűlésen. Ekkor döbbent rá az MTA elnöke, szinte a semmiből, hogy a kormány őket nem partnernek tekinti, hanem a hatalmi döntések legitimálására alkalmas, igazodni tudó, és akaró testületnek. Szerintem ez az öntudatra ébredés megkésett.

Miért gondolja így?

Mára a közgondolkodás, a közbeszéd és a közerkölcs olyan kilátástalanságba süllyedt, ahonnan szinte lehetetlen a nemzeti felemelkedés. Ennek csak egyik példája a miniszterelnök ominózus, kifogásolt beszéde. Sajnos a példák sora kifogyhatatlan, és messze nem csak kormányoldalon, az ellenzék vezető erőinek a megnyilvánulásai is aggodalomra adnak okot minden gondolkodó emberben. Az MTA feladata Széchenyi István szellemében a közjó érdekében a haza és haladás szolgálata, nyelvében, kultúrájában és közerkölcsében megrendíthetetlen politikai közösség felemelkedésén való fáradozás. Fel kell lépnie az ellen, ami megoszt, ami széttör és ami lealacsonyít. Én csak remélni tudom, hogy ezen küldetésének a betöltésére jelen állapotában képes lesz az Akadémia.

Hogy lehet az, hogy bár az MTA-nak formálisan már öt éve nincs köze a most HUN-REN-nek nevezett kutatóhálózathoz, mégis ez az egyik fontos téma volt a közgyűlésen, és az Akadémia és a kormány közötti konfliktus egyik fő forrása?

A kutatóhálózat fontos az Akadémia önmeghatározása szempontjából, és ez fordítva is igaz. A 2019-es elszakítás erőszakkal történt, és azóta sem tisztázott, hogy az MTA tulajdonképpen milyen küldetéssel rendelkezik a kutatóintézetek nélkül. Nem folytattuk le erről az „egyeztetést”, a „párbeszédet”, és nem volt társadalmi vita, az MTA-nak már akkor sem volt valós beleszólása az őt érintő kérdésekbe, és ezért nem tisztázódott, hogy tulajdonképpen kik ők a kutatóhálózat nélkül. Az Akadémia folyamatosan levegő után kapkodott, definíciókat keresett, és nyilván önigazolást arról, hogy miért jó az, hogy leválasztották róla ezeket az intézeteket. Most pedig már azt is meg kell magyaráznia magának, hogy miért jó hír, hogy még az ingatlanokat is elveszik tőle. Ennek a válságnak talán a legsajnálatosabb példája az MTA elnökének pénteken megjelent HVG interjúja. Eszerint az MTA „kutya kötelessége, hogy az épp regnáló hatalom döntéseit segítse, tudományos szempontból optimalizálja (..) a haladási irányt a politikus határozza meg (..).” Ez komoly ellenérzést kelt bennem. Hogy az Akadémia-eszme lényege nem az, hogy az MTA kormányfőtanácsadóként működjön, arról meg vagyok győződve. Sokkal inkább a tudomány felvirágoztatása a feladata a haladás érdekében. Én nem ismerek olyan közjog berendezkedést, ahol a „nemzet” azonosítható a regnáló hatalommal. Leszámítva néhány illiberális alkotmányelméletet. Ha az MTA egyik meghatározása szerint a „nemzet tanácsadója” (bármit jelentsen is ez), akkor sem a kormány tanácsadója. Arról ne is beszéljünk, hogy szomorú sors jutott neki, ha olyan beosztott tanácsadó, akinek az álláspontját még figyelembe sem kell venni.

A kutatóhálózat önmeghatározása szempontjából miért fontos, hogy az MTA-hoz tartozik-e?

A kutatóhálózat számára az MTA, egy tudós testület égisze alá tartozás egyfajta méltóságot adott, garancia volt arra, hogy bármilyen kérdésben a szakmai, tudományos álláspontot képviselik, működésük soha nem kap politikai dimenziót. Az is biztos volt, hogy a közös nyelv, a közös kultúra, a tudomány iránti elkötelezettség és a politika semlegesség közös küldetés, és ebben nem volt vita. Ennek a biztos alapnak az elvétele a kutatóktól már önmagában bizonytalanságot és elképesztő identitásválságot okozott a kutatóintézetekben.

A tavaly év végén megszavazott, a kutatóhálózat átalakulását szabályozó HUN-REN törvény április 1-jén lépett volna hatályba, de az érdemi átalakulás elakadt, mivel az ADF és Radnóti Sándor valamint Vörös Imre akadémikusok beperelték az MTA-t a közgyűlési döntés miatt, amelynek értelmében az MTA eladja az intézetek által használt ingatlanait az államnak 80 milliárd forintért. Freund Tamás most azt mondta, a szerződések aláírását azzal a feltétellel vállalja, hogy azok csak akkor léphetnek hatályba, ha az MTA megnyeri a pert. Ez így elfogadható az ADF számára?

Mi továbbra is azt mondjuk, hogy a közgyűlés határozata jogellenes, és amíg per alatt áll, semmilyen szerződést nem írhat alá elnök úr ebben az ügyben, ilyen úgynevezett hatálybalépési záradékkal sem. Már csak azért sem, mert ezt a pert nagy valószínűséggel el fogja veszíteni az MTA. Ez a per nem az Akadémia ellen szól, hanem a döntés ellen. Mi azt gondoljuk, éppen az Akadémia érdeke, hogy az integritását mind a tulajdonában, mind eszmeiségében meg tudja őrizni. Több mint aggasztó, hogy az MTA folyamatos kiszorítása, méltatlan alkukba kényszerítése, sőt a teljes kutatóhálózatának erőszakos elvétele majd felmorzsolása ellen az Akadémia vezetősége helyett évek óta az ADF lép fel a nyilvánosság előtt.

Amikor az MTA elnöke arról beszél, hogy kitételekkel hajlandó aláírni a szerződéséket, akkor a saját érvelése szerint a kutatóhálózaton segít, hiszen az állam addig nem adja oda a már régen esedékes béremelést a dolgozóknak, amíg az adásvétel meg nem köttetik.

A kormány által folytatott politikai nyomásgyakorlásnak több aspektusa van. Az MTA-t a kormányoldali média felől áltudományos cikkekkel, kétes publicisztikákkal támadják és próbálják gyengíteni. Az akadémikusok alapvető félelme már nagyon régen, hogy még a maradék presztízsüket is elvesztik, esetleg megvonják az MTA költségvetését, elveszik tőlük, a tiszteletdíjukat, és valóban egyetlen tollvonással megtehetik mindezt. A hatalom fenyegeti az Akadémiát és a hálózatban dolgozó kutatókat is félnek. A HUN-REN vezetése és a minisztérium nagyon határozottan azt közvetíti feléjük, hogy a kormány hajlandó lenne az évtizedek óta alulfinanszírozott hálózatot a jövőben feltőkésíteni, az infrastruktúrán javítani és a béreket megemelni, de a per miatt nem tudják. Ez így nem igaz. A kutatóhálózat finanszírozása nem ettől a pertől függ. Semmi akadálya, hogy a költségvetésben rendelkezésre álló összeget megkapja a HUN-REN.

Hogyan lehet ellenállni ennek a fajta nyomásgyakorlásnak, megfélemlítésnek kutatóként?

A tudományos autonómia helyzete mára kritikus Magyarországon. Történelmi felelőssége van a kutatóknak az eszmei és értékalapú tudás és vélemények közvetítésében. Ha utolsóként ebben az országban, akkor annál inkább. Azt hiszem, ezt hívják önazonosságnak és önbecsülésnek. A független tudomány utolsó védőbástyáin állunk. Nem csoda, hogy nagyon keményen bánik velünk a hatalom. Nem jó ma kutatónak lenni. Az egyetemek tulajdonképpen ellenállás nélkül adták fel védállásaikat, akit még nem „kekvásítottak”, az is direkt a hatalomtól függ, szinte az összes kritikus hangot sikerült elhallgattatni, mára tulajdonképpen egyetlen szempont a dékánválasztásnál a politikai megfelelés. Független kutatóintézetek az MTA szerencsétlen sorsú intézeteit leszámítva nincsenek, ha egy egyetem nem felel meg az elvárásoknak, bezárják, elüldözik. De világos ez is: bárki elvesztheti az egyetemi, kutatói állását, ha ellenvéleménye van. Fogy a levegő. Eddig „csak” az volt a vád, hogy elfogultak a kutatók, akik „sorosisták” vagy „sztálinisták” (mintha a kettő egymás szinonimája lenne), a mai kormánysajtó szerint már reformellenesek, retrográdok. Egy-két hét és itt mindenki nyíltan ellenforradalmárnak lesz bélyegezve, a köz ellenségének, aki ellen a szuverenitásvédelem valamennyi eszköze megengedett. Nem értem, miért kell ez a fokozatosság, finomhangolás a vádaskodásban. A mi gondolataink kormányokon átívelnek. Ugyanazt gondoltuk 2010-ben és 2025-ben is.

Miért biztos benne, hogy a per végén önöknek, a felpereseknek ad majd igazat a bíróság?

Az eladásról szóló közgyűlési határozat több sebből vérzik. A jogilag leginkább támadható rész az, hogy lmaradt a szükséges három értékbecslés a vagyon felméréséről. Egy 2022-es felmérésben 130 milliárdra becsülték a szóban forgó ingatlanokat. A jelenlegi 80 milliárdos összegről annyit tudunk, hogy a kormány szerint „méltányos”, de nincs mögötte számítás. Én készséggel elhiszem, hogy méltányos, ha valaki bebizonyítja. A közgyűlési döntés értelmében az adásvételre akkor kerülhet sor, ha biztosítják, hogy az ingatlanok „maradéktalanul az azokat jelenleg is használó kutatóhálózat tulajdonába kerülnek, és ott is maradnak”. Csakhogy egy adásvételi szerződésben nem lehet érvényes kikötés arra, hogy a vevő mit csinálhat az ingatlanával az adásvételt követően, tehát ez üres beszéd, amely alkalmas egy közgyűlési szavazás előtt arra, hogy meggyőzze a kételkedőket: van biztosíték az elherdálás ellen, ami valójában sajnos nincs. Emellett az ingóságokról nem is dönt a közgyűlési határozat és sorolhatnám a kifogásokat. Az állam ezeket az épületeket az adásvétel után odaadja a HUN-REN-nek, ami magánjogi jogalanyként „piaci modell szerint” gazdálkodik, elnök és vezérigazgató vezeti. Gazdálkodása nem lesz átlátható és elszámoltatható, az ingatlanjait eladhatja, értékesítheti, bérbe adhatja. Ezzel tulajdonképpen közvagyonból magánvagyont képez az állam, és ha ezt egy kicsit távolabbról szemléljük, akkor kísértetiesen hasonlít a Magyar Nemzeti Bank alapítványainak esetéhez. Én nem vonom kétségbe az Akadémia elnökének jóhiszeműségét, de arra, hogy ezekkel az ingatlanokkal végül mi fog történni hosszú távon, semmiféle valós jogi garanciát nem kapott.