Mivel foglalkozik egy klímatörténész?
Amivel én foglalkozom, azt úgy nevezik, hogy környezettörténet. Hogyan lehet ezt elhelyezni a modern történettudomány épületében? A történettudomány történetében megfigyelhetjük, hogy minden korszaknak van egy nagy kérdése. Például a XIX. századi történettudomány nagy kérdése az volt: hogyan jött létre a nemzetállam? A XX. században szinte évtizedenként voltak ilyen paradigmák, de hogy a legutóbbit említsem, nos, ez volt a környezettörténet. Amikor az ember és természeti környezetének kölcsönhatására fókuszálunk, akkor három dologgal kell foglalkoznunk: hogyan változott a természeti környezet a történeti időkben; milyen módon éltek együtt az emberi közösségek a természeti környezettel, amiket nevezhetünk történeti ökoszisztémáknak; végül pedig a különböző korokban miként gondolkodtak az emberek a természeti környezetről. Európában már a bronzkor óta folyik egyfajta (vagy inkább többfajta) természetátalakítás. Vagyis az európai írott történelem megjelenése előtt már négyezer évvel, a folyamatos mezőgazdasági jellegű földműveléssel megjelenik a maga folyamatosságában. Ezért már hosszú évezredekkel ezelőtt kizárólag csak ott volt természeti környezet, ahol nem létezett intenzív emberi ráhatás.
A XX. század második felének, utolsó negyedének jellegzetes, tudatos környezetvédelmi gondolkodásmódja szülte a környezettörténetet, mint modern tudományt. Mi volt az iránya?
E tudománynak két alapaxiómája van. Az egyik úgy szól, hogy a természeti környezet részt vesz az emberiség történelmének az alakításában, mégpedig cselekvő részeseként. Egyenrangú, vagy tán még fontosabb szereplő is, mint egy nagy uralkodó, vagy hadvezér. A másik axióma pedig úgy szól, hogy: nekünk, embereknek kettős természetünk van. Kultúrahordozók és állatok is vagyunk. Alkalmasint egyszerre, egyidőben. Hadd idézzem József Attilát: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad!”
Mindkettő mi vagyunk, mert mindkettő bennünk van. Természetátalakító és természetromboló tevékenység folyt már évezredekkel korábban, amelynek célja a jobb és több élelem volt a mezőgazdaság és az állattenyésztés „kitalálásával” és folyamatos gyakorlásával.
A klímatörténeti kutatások megindulása és erősödése komoly áttörést ért el, mégpedig a természettudományos, régészeti és történeti módszerek egyidejű alkalmazásával. E kutatások azt bizonyították, hogy a természeti környezet nem puszta díszlet a történelem folyásának hátterében, hanem dinamikus szereplő, amely képes befolyásolni a történelem alakulását. A környezettörténet alapja az ökoszisztéma, amelyben benne vannak a fák, a növények, az állatok, és természetesen az ember is, mint az ökoszisztéma összetevői, mégpedig folyamatos kölcsönhatásban.
Hogyan tudjuk ezt utolérni a magyar őstörténetben, az ugor-magyar szétválás idején, amikor a hanti-manysi népcsoportok és a honfoglalók elődei máshol, máshogy folytatták életüket?
Lépjünk egyet hátra, hogy szélesebb horizontból láthassuk a történteket. Ahol annak idején elődeink éltek, az egy nagyon érdekes földrajzi-klimatikus környezet volt, sok előnnyel más térségekkel összevetve. Eurázsiában van egy párhuzamos vegetációs övezet, amelyben, ha észak felől indulunk, akkor a Jeges-tenger mellékétől néhány száz kilométeres sávban előbb tundra-, majd tajga-övezet húzódik. Ettől délre pedig fenyőerdő-, majd pedig lomboserdő-övezet. És a ligetes erdős sztyeppe után következik a sztyeppe, amely Mongóliától a Kárpát-medencéig tart. Még délebbre van a Fekete- és a Kaszpi-tenger, valamint az Aral-tó, illetve a homoksivatagok: Kara-kum, Kizil-kum, Góbi. Az ugor-magyar szétválás után őseink a sztyeppén folytatták életüket, nagyállattartó nomád népként.
„A mi nyelvünk a sok idegen nyelvi hatás ellenére egyáltalán nem vesztette el ősi, finnugor jellegét”A korábbi, erdei életmódhoz képest ez komoly változás lehetett. Mit tudunk ezekről a körülményekről?
Ha klimatológiai szempontból nézzük, akkor tudnunk kell, hogy mostanában ugyanúgy, ahogy évezredekkel korábban, az Atlanti-óceán felől érkező ciklonok szállítják a csapadékot. Ennek következtében a sztyeppe-övezetben keletről nyugat felé haladva egyre több a csapadék, egyre kiegyensúlyozottabb a klíma, és jobb minőségű a termőföld. Ezért láthatunk az adott korban egy természetes jellegű, nyugat felé irányuló mozgást. Nem csak azért, mert az erősebb, nagyobb embertömegű törzsek, népek arrafelé nyomják az ott élőket, hanem az állatok élelemmel és vízzel való ellátása miatt is. Tudnunk kell, hogy a sztyeppe-övezet területén jó években évi 500 milliméter csapadék van, kevésbé szerencsés években csak 300, vagy annyi sem. Ilyen körülmények közt a legelőket borító növényzet csak évente egyszer sarjad. Ha a legelők kiszáradnak a csapadékhiánytól, és az állatok is lelegelik, akkor nincs utánpótlás. Ezért tömegesen pusztulnak el.
Az ember és állatai persze nemcsak esznek, hanem isznak is. Ezzel mi a helyzet abban a korban?
Egy ló 40-50 liter vizet is megiszik naponta, a juhok talán a felét, de egy ménes, vagy egy nyáj több száz, esetenként több ezer példányt jelent. Gondoljuk csak el: ez mennyi víz naponta? Ez a fő oka annak, hogy a legeltetés nagyrészt folyóvölgyekben zajlik. Ha a népvándorlások korát nézzük, akkor azt látjuk, hogy klímatörténeti szempontból ez egy hűvös, csapadékosabb időszak volt. Az utóbbi két-háromezer év klímatörténete azt mutatja, hogy volt egy úgynevezett római-meleg időszak, amely lehetővé tette a Római Birodalom kialakulását és három földrészre való kiterjedését, Ez az ökológiai csomag három dolgot tartalmazott: búzát, szőlőt és olívát. Ám ez az időszak nagyjából az Kr. u. IV. század közepe felé véget ér. Utána következett a népvándorláskori lehűlés. Ezen belül a IV. és a VI. század közötti időszaknak külön neve is van, ez volt a késő antikvitás kis jégkorszaka. Ezek előidézője többnyire egy vagy több vulkánkitörés, valamint a következményeik.
Egy ilyenről nagyon is sokat tudunk, amikor a Vezúv kitörése elpusztította Pompejit és Herculaneumot i. e. 79-ben, de a helyi katasztrófán kívül nem voltak további hatásai.
Valóban, de amiről beszélek, az három, közel egyidőben történt esemény következménye. Ugyanis nem önmagában a vulkánkitörés indítja el a klímaváltozást, hanem olyan interakciókat gerjeszt, amelyek következménye a lehűlés. Amiről adatolhatóan tudunk: Kr. u. 536-ban volt: egy olyan vulkánkitörés, amely 7-es vagy 8-as erősségű lehetett. Ennél erősebb típusú kitörés nincs a vulkanológiai skálán. Utána 540-ben történt a következő, valamivel kisebb.
Eltűnt egy alapvető szó a magyar nyelvből, de máig sem tudják, hogy miértEzek hol történtek?
A korábbira három jelölt van: Dél-Amerika, Izland és Indonézia. A kutatások a grönlandi, vagy antarktiszi jégrétegekben folytatott fúrások nyomán kiemelt lenyomatokra támaszkodnak. De volt egy harmadik is, 546-ban, vagy 547-ben; csupa egymást erősítő hatás. Ezek után elindult egy jelentős lehűlés. A történelemkönyvek úgy írnak erről az időszakról, mint a Justinianus-pestis kora. A járvány csak hozzátett a katasztrofálisan alacsony terméshez, milliók éheztek – és a járványok a történelem tanúsága szerint akkor kaszálnak a legerősebben, amikor az emberek tömegei alultápláltak. Ez volt a bubópestis első megjelenése Európában, de pusztított Afrikában és az ázsiai arab-perzsa területeken is.
Milyen következményei voltak a megváltozott klímának Ázsia keletebbre fekvő részein?
Klímatörténeti rekonstrukciók szerint a hunokat a kínai határvidéktől az Kr. u. III. században egy szárazság indította el. Ehhez hozzájárulhatott, hogy a talaj a túllegeltetés miatt kimerült. A nomád állattenyésztő társadalmak egy lábon álló gazdaságok. Vagyis ha történik valami az állatállományukkal, akkor végveszély fenyegeti őket, és ezt ők is tudják. Ezeknek a nomád népeknek két választási lehetőségük van. Az egyik: megtámadják azt a szomszédot, amelyiknek még van állatállománya és elveszik tőle. A másik: beállnak egy erősebb nép mellé segédcsapatként és akkor részesülnek a zsákmányból. A hunok tehát a III. században indultak meg a kínai határvidéktől, természetesen nyugat felé, a 370-es években átkeltek a Volgán és az attól nyugatra élő germánokat részint alávetették maguknak és befogadták őket, részint rátolták őket a Nyugatrómai Birodalomra.
Visszatérve a kérdésre, hogyan hatott mindez a magyarság elődeire?
Mire elkezdődik a VI. század, addigra újabb lehűlés, valamint erősebb csapadék köszönt a sztyeppe-övezetre. Ennek előnye is, hátránya is van a legeltető nomád nagyállattartó társadalmakra. A megnövekedett csapadék hasznos, de a hűvösebb levegőben kevesebb a párolgás és ezért növekszik a víz borította területek kiterjedése, elindul a mocsarasodás, márpedig mocsárban nem lehet legeltetni. Kétszáz éven át nagyon csapadékos volt az időjárás. Hogy ennek milyen szerepe lehetett az ugor-magyar szétválás után a magyarok elvándorlásában, azt nehéz megmondani. Egy biztos: az átlagosnál több vízzel még csak-csak meg lehet birkózni. Az aszállyal nem. Ezt úgy fogalmaznám meg a tárgyba vett kérdésre adható válaszokat illetően, hogy a csapadékosabb klíma idején történt népvándorlásokat pozitív vándorlásnak, a szárazság, hosszan tartó aszály által kikényszerített helyváltoztatást pedig negatív vándorlásnak nevezném. Az említett kétszáz csapadékos év után újabb száraz periódus következett, majd a IX. század a sztyeppei övezetben viszonylag csapadékos volt. Ezt azért fontos kiemelni, mert a szárazabb klímában élő nomádok állatai olyankor kevesebb táplálékhoz jutnak, soványak, elpusztulnak, az emberek is legyengülnek. Csapadékosabb évtizedekben viszont a bőségesebb táplálkozás eredményei egyebek közt a vándorlások idején a hódításaik sikereiben is megmutatkoznak. Amikor a honfoglalók megérkeznek a Kárpát-medencébe, akkor jó állapotban vannak.
„A legújabb eredmények alapján arra is gondolhatunk, hogy a magyarok kisebb csoportja kelt csak útra, a többség keleten maradt”