Hogyan születtek az írásbeliség kialakulása előtt a helynevek, az emberi környezetben található természeti helyek (folyók, mezők, dombok, hegyek) nevei?
A helynévadásról úgy kell gondolkoznunk, hogy az emberi nyelvnek fontos része volt már a nyelv kialakulásának a legelején is. Ugyanis az élet csakis térben létezik, és ezért a gondolkodás alapkategóriája is egyben a térbeliség. A helynevek az ember lokális környezetére vonatkoznak. Ezek fizikailag létező, érzékelhető dolgok: folyó, domb – ahogy az előbb említette. Érdekes azonban, hogy elvont dolgokat, például a fizikailag megfoghatatlan időt is úgy kezeli nyelvünk és más nyelvek is, mintha hely lenne. Azt mondjuk: szeptemberben. Vagyis helynek fogjuk fel.
Milyen nyelvi eszközeink voltak erre a régmúltban, és mifélék ma?
Ma kétféle eszközünk van a térbeliség kifejezésére. Egyrészt közszavakat használunk (ebben a városban, ezen az utcán, abban az épületben), másrészt tulajdonneveket (Debrecenből jöttem Budapestre). Minden nyelvben van helynév, ami a tulajdonnév egyik fajtája, ami azt bizonyítja, hogy a név olyan univerzális nyelvi kategória, amely minden bizonnyal nagyon régóta része a nyelveknek.
A sok ezer évvel ezelőtt élt, halász-vadász-gyűjtögető életmódot folytató elődeink óriási távolságokat jártak be az élelemért. Hogyan tudtak visszatalálni társaikhoz, ha nem jelölték valahogy az útjelzőként használható tereptárgyakat? Mert útjelző táblák bizonyára nem voltak.
Elődeink névadási gyakorlatának az eredményeiről, magukról a nevekről egy bizonyos időtől kezdve vannak írásos forrásaink, amelyek közvetlen ismereteket adnak erről a tevékenységről. A korábbi idők helynévtípusait ezek alapján rekonstruálhatjuk. S hogy ezek a konkrét nevek milyenek voltak, azt arra az ismeretre alapozzuk, hogy mit mutat a történetileg megismerhető magyar helynévállomány. Időben visszafelé menve egyre gyérebbek persze ezek az adatok, de az államalapítás évszázadában már százával vannak írásos adataink helynevekről. Ez pedig segítségünkre van annak kikövetkeztetésében, hogy milyen lehetett ez a helynévadási rendszer a korábbi időkben. Arról nem szólva – és ez nagyon fontos körülmény a magyar történetiség szempontjából –, hogy a honfoglalás előtti korból van két olyan helynevünk, amelynek írásos változata ránk maradt, mégpedig a Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár művében (De Administrando Imperio). Ezek a Levédia és az Etelköz. Mindkettő a magyarok korábbi lakóhelyét jelöli.
Jól tudom, hogy az egyik személyhez köthető (Levédia), a másik pedig természeti környezetről kapta a nevét (Etelköz = Folyóköz)?
Levedi, az egyik akkori magyar vezér, fejedelem volt a terület névadója. Az államalapítást követően, az Árpád-korban tízezres nagyságrendben van írásos adatunk a helynevekre, és azt látjuk, hogy a magyar településnevek óriási többsége ebben az időben személyről van elnevezve. Vagyis az adott személy nevét önmagában használták a település megnevezéseként. Amikor a honfoglalók a Kárpát-medencébe érkeztek, akkor egy más, régebben letelepült népesség kultúrájával találkoztak, beleértve ebbe a helyneveket is, amelyekből sokat átvett és megtartott a magyarság. De ennél jóval nagyobb számban hozott létre ő maga helyneveket a megismert új helyek megnevezésére. Ezekben azokat a nyelvi mintákat használta fel, amelyek a korábbiakban a saját helyneveikben megtestesültek. Az is említésre méltó, hogy a latin nyelven írt korabeli oklevelekben a helynevek kivétel nélkül magyarul vannak megadva, de más, akkoriban használt magyar szavak, köznevek nem fordulnak elő ezekben a szövegekben. Csak a helynevek és mellettük a személynevek.
„A legújabb eredmények alapján arra is gondolhatunk, hogy a magyarok kisebb csoportja kelt csak útra, a többség keleten maradt”Az említett sok ezer településnév jelentőségét akkor lehetne a helyén kezelni, ha tudnánk, hogy akkoriban összesen hány település volt. Nem tudjuk, de indirekt módon megközelíthetjük. A mai, közel 10 milliós Magyarországon nagyjából 3000 település van. Akkoriban legfeljebb 1 milliónyian élhettek a Kárpát-medencében, vagyis a mai lélekszám tizedrésze. A mai településszám tizedrésze mennyi is lenne? De statisztika helyett nézzük inkább a nyelvi kölcsönhatások megismerésének lehetőségeit.
A nyelvek nincsenek elszigetelve egymástól A múltról való tudásunk egyrészt a fennmaradt dokumentumokban leírt ismeretanyagként maradt ránk, mint például a tihanyi alapítólevél szövegében szereplő magyar nyelvű elemek. Másrészt pedig azok az ismeretek szolgálnak kiindulópontul az egymással a régi korokban érintkező nyelvek és népek kölcsönhatásának megismerésére, amelyeket ilyen téren az újabb időkből közvetlenebb módon megismerhetünk. Ezek a kölcsönhatások nyelvészeti eszközökkel kimutathatók. A Kárpát-medencébe érkező magyarság olyan helyen települt le, ahol akkor más nyelvű népek is éltek, és akik már korábban nevet adtak a táj egyes elemeinek: folyóknak, tavaknak, hegyeknek, domboknak. Hogy a magyar honfoglaláskor itt talált népek milyen szláv nyelvet beszéltek, azt a szlavisták is csak abból tudják megállapítani, hogy az akkori magyar nyelvbe milyen elemek, helynevek és közszók kerültek be az itt élő népek nyelvéből. Ez a nyelv valószínűleg a szlávok déli csoportjába tartozhatott, annak is a nyugati ágához.
Jevgenyij Helimszkij (1950–2007) orosz nyelvész, úgy tudom, pannon-szlávnak nevezte el ezt a népcsoportot.
Leginkább úgy gondolhatjuk, hogy ők lehettek a mai horvátok és szlovének ősei. A helynév az egyetlenegy olyan nyelvi elem, amely helyhez, térhez van kötve. Rögzítve van. Nem lehet átvinni más helyre, mert ott nem fogják érteni, azonosítani a világ egy darabjával. Csak különleges, ritka esetekben költöztetik el térben is a helyneveket úgy, mint ahogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után az Egyesült Államokba költöző magyarok Budapest nevű várost alapítottak Georgia államban. Abból, hogy a hely és a neve is térben rögzítve van, és a nevek egyúttal nyelvhez is köthetők, az következik, hogy felderíthető az egyes nyelvek térbelisége a múltra vonatkozóan is. Ezért például annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy hol éltek magyarok 1050 körül (a tihanyi alapítólevél keletkezése idején) a Kárpát-medencében, szinte nincs más tényszerű forrásunk, mint a helynevek, amelyek ránk maradtak abból a korból. Az itt élt emberekről természetesen vannak más nyomok is, például a sírjaik…
…és a bennük talált csontleletek megőrizte genetikai nyomok.
És ez tökéletes forrás is annak megállapítására, hogy az emberek mint biológiai létezők milyen kapcsolatban voltak másokkal, közeli és távoli emberekkel. Csak egy baj van: az, hogy semmilyen digitális vagy más csúcstechnikával sem tudjuk a csontokat vallatni abban kérdésben, hogy amíg élő ember testének részei voltak, az illető milyen nyelven beszélt. A helyzetet sajnos még egy dolog bonyolítja, mégpedig az, hogy az egymás közelségében élő, különböző nyelvű emberek gyakran jól ismerik, beszélik a szomszédaik nyelvét is. Ez az elmúlt évszázadokban is így volt a Magyar Királyság területén, különösen a Felvidéken, a Délvidéken és Erdélyben.
„Van néhány hun kori sírunk, de ez vajmi kevés az elméletekhez”De még a honfoglalás korában is, hiszen erről szólt az említett bizánci császár két magyar vendége, akik említették, hogy népük két nyelven is beszél, és ki-ki érti a másikat. A két vendég egyike Árpád dédunokája, Tormás volt, a másik pedig Bulcsú, akkoriban a harmadik legmagasabb rangú vezetője a magyarságnak.
Ráadásul ebben az alapműben (De Administrando Imperio) a magyarokat végig türköknek nevezik, bizonyára nem véletlenül. Az egymás mellett élő népcsoportok tagjai, az egyes emberek nyilvánvalóan többnyelvűek, közülük ki jobban, ki kevésbé jól ismeri/beszéli a szomszéd nép nyelvét. Folyamatos kapcsolatban vannak egymással a napi életben, és házasodnak is: genetikailag, valamint nyelvileg is keverednek. A régi időkben ez éppúgy az életük része volt, mint manapság. Az utóbbi másfél évszázadban azonban felgyorsult a változás, amely az emberi tudás, a technikai fejlődés velejárója. A korábbi, erősebben helyhez kötött életmód változott, a közlekedési lehetőségek segítségével a tér kitágult a nyelv, a nyelvi érintkezések szempontjából is. Emellett létrejött és igen gyorsan fejlődött, elterjedt a beszéd rögzítésének és továbbításának a technológiája. Például a telefon feltalálása és elterjedése áthidalta a távolságot és az időt is. Korábban is el lehetett juttatni egy információt nagyobb távolságra, a telefonban azonban az, akihez beszélek, úgy hall, mintha egymás mellett állnánk. Aztán jött a rádió, a televízió, végül a digitális kultúra, amely olyan hálózatot alakított ki a világban, amely létrehozta a nyelvek globális hálózatát, és ezzel együtt a kommunikációét is. Ennek megfelelően globálisak lettek a nyelvi kölcsönhatások is.
A mai, gyorsuló világban a nyelvi változások is gyorsak, akárcsak az öltözködési divat. De vajon a régi korokban ezek a változások nem lehettek sokkal lassúbbak, a lassabban folyó élet és életmód miatt?
Globális mértékben a nyelvi kölcsönhatások és az ebből adódó változások felgyorsultak ugyan, de az egyén szintjén a nyelvi hatások természete és még az időbelisége is hasonló, mint amilyen régebben is volt. Ha valaki megismer egy számára addig ismeretlen dolgot, megismeri vele együtt az azt jelölő szót is. Megjegyzi, és használja azt a másokkal való kommunikációban egészen addig, amíg arra az ismeretre szüksége van. Az egyén tehát éppoly gyorsan sajátítja el ma az új szavakat, mint ahogyan korábban is tette. A különbség abban van, hogy ez mennyi idő alatt lesz általánosan elterjedt az egész nyelvi közösségben. Ez régebben is, ma is már több időbe telhetett, és ezen a kommunikációs eszközök kétségtelenül gyorsítást eredményeznek. De az új szavak ma éppoly gyorsan el is tűnhetnek, mint ahogyan bekerültek a nyelvbe.
A kérdés, amelyben egyelőre nem tudnak egymással megegyezni a nyelvtörténészek és a régészek, úgy szól, hogy azok a nyugati ótörök szavak, amelyek jövevényként nyelvünkbe kerültek, mennyi idő alatt épülhettek be? Két-háromszáz év, vagy csak két-három generációnyi idő kellett hozzá?
Nem vagyok turkológus, és nem vagyok őstörténész sem. Azt azonban tudom, hogy a szláv jövevényszavak egy nem sokkal későbbi időszakban meglehetősen gyorsan árasztották el a magyar nyelvet. Mégpedig azért, mert az új kultúra térhódítása meglehetősen gyorsan zajlott le. Ennek egyik fontos tényezője a nagyállattartó, nomád állattenyésztésről a letelepült mezőgazdaságra való áttérés volt. A korábban már itt élt szlávoktól, akik letelepült földművelők voltak, a melléjük telepedett magyar nyelvű emberek megtanulták a számukra új fogalmakat. Ehhez nem kellett több generáció, hiszen a megváltozott élethez tartozó tevékenységeket és az azokat kifejező szavakat azonnal meg lehetett, meg kellett ismerni, tanulni, akár egy generációnyi idő alatt is. A kérdés az, hogy milyen gyorsan fog ez elterjedni az adott nyelvhasználó közösség szélesebb köreiben.
A szituáció több mint hasonló ahhoz a korábbihoz, amikor a gyűjtögető-halász-vadász magyar törzsek áttértek a nagyállattartó nomád életre. És akkor itt jön az említett kérdés: voltak-e olyan ősi, finnugor (vagy uráli) szavaink, amelyek növényeket, állatokat, helyeket jelöltek, de ezeket kiszorították a nyugati ótörök jövevények?
Elsősorban valóban az új fogalmak jönnek be új szavak formájában a nyelvbe. De nem csak azok. Arra sem tudunk például megnyugtató magyarázatot adni, hogy vajon miért szorulnak ki egyes szavak a nyelvből anélkül, hogy az általuk jelölt fogalmak eltűnnének az adott kultúrából. Menjünk vissza megint a múltba! A folyóvizekre vonatkozóan természetesen mindig is voltak szavaink, hiszen nemcsak magának az embernek, hanem a nomád életmódhoz is szükség volt ivóvízre, de már azt megelőzően, a gyűjtögető életmód sem nélkülözhette ezt. Voltak tehát szavaink a folyóvizekre? Természetesen voltak. Őseink megérkeztek a Kárpát-medencébe, folyók itt is voltak, és mi történt? Bizonyos szavak kiestek a nyelvből. Volt egy ősi, finnugor eredetű szavunk a vízfolyásra, a „jó”.
Ez nyilván a korai magyarban létezhetett, hiszen finnül „joki” a magyar „folyó”, ha jól tudom.
Valóban, de ez a „jó” szavunk a mai napig megtalálható a Sajó, a Berettyó (eredetileg berek-jó) szavainkban. Vagyis alapvető szavunk volt a vízfolyás megnevezésére. Ilyen például az „ér” szó is a kisebb vízfolyások megnevezésére. Egy további sor szavunk is van erre a természeti jelenségre. A nyelvjárásokban ma is használatos belőlük sok tucatnyi. De miért van az, hogy a patak, amely szláv jövevényszó, a honfoglalást követő évszázadokban szinte teljesen kiszorította a többit a használatból?
Talán a nagyság megkülönböztetésére. Beállhatott a sorba: ér – patak – folyó – folyam.
Igen, az egyik szó például a hegyvidéki, gyorsabb folyású, a másik pedig a síkvidéki, kanyargósabb, lassú vizeket jelöli. Ez azonban nem feltétlenül minden helyzetben megmutatkozó jelentéskülönbség, gyakran teljesen azonos értelemben használják őket, más szinonimáikkal együtt. És van a használatukban nyelvterületi különbség is. A helyeket jelentő köznevek jelentéskülönbségeit tehát a mai magyar nyelvben sem könnyű, sőt nem is mindig lehet pontosan meghatározni. Még inkább igaz ez természetesen a régiségből ránk maradt, nyelvi emlékekben előforduló szavak esetében. Hogy miért történhetett meg tehát az, hogy a folyó értelmű „jó” szavunk eltűnt a magyar nyelvből, és akkortájt bekerült és igen széles körben elterjedt a patak szó, arra nehéz magyarázatot találni. Még egy példa erre: feltűnő, hogy egy másik szavunk, a „domb”, amely ugye, kisebb kiemelkedést jelöl, a régi okleveleinkben szinte sehol sem fordul elő. Mindenütt a „halom” szót használják ilyen értelemben. Vagy például igen gyakran a bérc szót, ami mai jelentésétől eltérően akár egy apró kis buckát is jelölhetett, nemcsak sziklás hegycsúcsot. A halom és a bérc is a szlávból került nyelvünkbe, és hihetetlen gyorsasággal elterjedtek, a domb pedig (amely évezredes hagyománnyal bírt már akkor is), szinte fel sem bukkan a középkorban, de később ismét gyakori használatú lett. Nagyfokú változékonyság jellemezte tehát a szókincsnek ezt a részét is, pedig ezek nem az új kultúra, a kereszténység, a földművelés szavai voltak, hanem a térbeli környezeté.
Nincs kontinuitás, az éveken át tartó kutatás eredménye szerint a honfoglaló magyaroknak genetikailag semmi közük nem volt a hunokhoz és az avarokhozAhol meg az új kultúra segítette az elterjedését, például a kereszténység felvétele, ott olyan nyilvánvaló és érthető, hogy talán magyarázni sem kell.
De nemcsak a vallással és az egyházzal kapcsolatos szavak ezek, hanem az itt, a Kárpát-medencében, az európai kultúrkörben megtanult mesterségekkel, mindennapi tevékenységgel, élettel kapcsolatosak is bőven vannak közöttük. Ezek ugyancsak nagyon gyorsan elterjedtek, és beépültek nyelvünkbe. Gyorsan, akárcsak a divatok. Bizonyos tekintetben ez történt a személynevek esetében is. Ahhoz hasonlóan, mint ma, ha egy tévésorozatban az egyik férfi vagy női hős alakja és neve megtetszik, akkor a következő évben csupa hasonló nevű baba születik. Az új nevek elárasztják a magyar utónévrendszert. Ez nem modern jelenség, legfeljebb az az új ebben, hogy a kulturális globalizáció miatt itt valóban felgyorsultak a folyamatok. A középkorban a kereszténység felvétele után elég gyorsan megjelentek a szentek nevei a magyar névrendszerben is. És idővel teljesen általánossá váltak, kialakítva az európai típusú magyar személynévállományt.
De, gondolom, nem azért, mert a „család” is szláv jövevény. Komolyra fordítva a szót: ebből mire következtethetünk? A honfoglalás előtt is így működött ez?
Úgy vélem, hogy az írott dokumentumokkal adatolható tényeket felmutató korszakokat közvetlenül megelőző korokban, vagyis a honfoglalás előtti évszázadokban, amelyet a vándorlások korának, vagy nyelvészeti terminussal ősmagyar kornak nevezünk, nos, akkor sem lehetett alapvetően más a helyzet. A nyugati ótörök szavak beáramlásának időszakában kerültek be nyelvünkbe például a szőlő- és borkultúrával kapcsolatos szavak. Nyilván nem mindenki találkozott és foglalkozott vele a magyar népességből, de akik megismerték, azoknak a nyelvében a szavak is gyorsan megragadtak, és idővel elterjedtek mások nyelvhasználatában is.
Gazdagították nyelvünket és gasztrokultúránkat. Még ha akkoriban máshogy nevezték is. Egyébként a „gasztrokultúra” is jövevényszó, noha kicsit újabb, mint a „szőlő” vagy a „bor”.
Előbb csak azok használták e szavakat, akik eltanulták a szomszédos törökségi népektől, de előbb-utóbb a teljes magyarság használta, ahogy megismerkedett velük. És amint toldalékokat kapott egy-egy szó, vagy elő- és utótagokat a szóösszetételek során, egyre erősebb kapcsolati hálójuk lett más magyar szavakkal, s ennek révén nyelvünk teljes jogú szavaivá lettek. Sajátunkká fogaduk: mi tettük magyarrá ezeket. Nemcsak nyugati ótörök és szláv szavakat, hanem latinokat (iskola, pirula), németeket (polgár, torony), olaszokat (piac, narancs), franciákat (szekrény, menü) is. Egyes megismert fogalmakra a saját nyelvi elemeinkből mi magunk alkottunk új szavakat, mások kifejezésére befogadtuk azok szavait, akiktől megismertük az adott dolgokat. Gazdagodott általuk a magyar nyelv.
