„A legújabb eredmények alapján arra is gondolhatunk, hogy a magyarok kisebb csoportja kelt csak útra, a többség keleten maradt”

Össze lehet-e kapcsolni a vándorlásnak és a szavak átvételének az idejét?

Bíborbanszületett Konstantin bizánci uralkodó szerint a magyaroknak volt egy másik nyelvük is. Ennek alapján jogosan feltételezzük, hogy az útnak indult magyar nyelvű, magyar etnikai tudatú népesség idegen nyelvű csoporto(ka)t is magába integrált. Oroszországi régész kollégák már korábban felvetették annak valószínűségét, hogy alkalmasint Nyugat-Szibériában, még a magyar vándorlás előtti időkben történhetett meg az első magyar-türk kapcsolatfelvétel.

Vagyis még az obi-ugor‒magyar szétválás előtt?

Nem erre gondoltam. Az ugor kori török jövevényszavak száma elhanyagolható, és több kutató vitatja, hogy az ugor alapnyelvet beszélő népesség kapcsolatban állhatott egy őstürk népességgel. A magyar nyelv önállóvá válásának időpontja a nyelvi adatok alapján nehezen meghatározható. Erről különböző vélemények vannak. A folyamat Kr. e. 2000-1000 között kezdődött, és kb. 500 évig tartott. Tehát a nyelvi szétválást viszonylag későre datáló tudósok szerint is Kr. e. 500 körül befejeződött. A nyugat-szibériai feltételezett magyar‒türk érintkezés ennél később, a honfoglalás előtti évszázadokban történhetett. Nyugat-Szibériából a Kr. u. III. század végétől a VIII. század elejéig terjedő időszakból jelenleg 13 temető ismert, majdnem 500 sírral. E temetőkben három komponens figyelhető meg: a helyi, az északi és a déli. A helyi, erdős sztyeppei, korai bakaldainak nevezett komponens jellemzői a halomsírok lóáldozattal. A sírok földjében talált tűznyomok alapján a temetkezési rítus során az elhunytat gyászolók tüzet is raktak. Az északi, tajgai típusú temetők jellemző vonása a sírok sorokba rendezése és a csónakba temetkezés. A sírokba bepecsételéssel díszített kerámiatálakat is helyeztek. A déli, sztyeppei típusú temetkezésekre is jellemző a halomsír, de egy halom alá csak egy elhunytat helyeztek. Lovát a sírja fölé temették a halomba. E csoportnál előfordul, hogy csak lóbőrt tettek a sírra. A helyi és a déli komponens mutat közös vonásokat, de eltér a sírok tájolása, és a déli csoport sírjaiban jellegzetes közép-ázsiai, a későbbi kusnarenkovói kultúrára hasonlító kerámiaedényeket találtak. Ez a déli eredetű komponens esetleg egy protobulgár (Róna-Tas András terminológiája szerint nyugati ótörök) népesség hagyatéka. Itt jegyzem meg, hogy a bakaldai és a kusnarenkovói régészeti kultúra népessége is szerepet játszhatott a magyar etnogenezisben.

Addig is, amíg sikerül kideríteni és tudományosan bizonyítani, hogy a Nyugat-Szibéria déli régiójában megfigyelhető egyes régészeti jelenségek türk népességhez köthetők-e, mind a nyelvész, mind a régész, mind pedig a történész szakma elfogadta és használja Róna-Tas András egyszerűségében is szellemesen találó megoldását, amely szerint az átadó, vagy átadók nyugati ótörök nyelvet beszélő nép, vagy népek.

Van itt azonban egy másik, érdekes kérdés. Mi a bizonyíték arra, hogy a honfoglalás után nem történt török szavak átvétele? Ugyanis, ha vegyes, magyar-török nyelvű népesség érkezett a Kárpát-medencébe, a magyar nyelvű réteg dominanciájával, akkor folyamatosan épülhettek be nyelvünkbe török szavak a honfoglalás előtt, alatt és után is.

Ennek bizonyítéka lehet az említett történeti forrás. A honfoglalás után mintegy fél évszázaddal a bizánci császárt meglátogató két magas rangú személyiség, Bulcsú és Árpád dédunokája, Tormás azt mesélték, hogy népük két nyelven beszél, és mindenki érti a másik nyelvet, sőt, használja is. A bizánci uralkodó pedig a magyarokat türköknek nevezi...

Az 1055-ben keletkezett Tihanyi Alapítólevélben nincsenek török eredetű helynevek, de vannak magyarok, mint például „ruuozlicu” (rókalyuk), vagy „fotudi” (Fadd). Ebből arra következtethetünk, hogy a betelepülő magyarok nem használhatták széles körben a másik nyelvüket, illetve a Bulcsú és Tormás bizánci látogatása utáni évtizedekben a magyar nyelv egyeduralkodóvá vált. Anonymus szerint Taksony vezér idején „Bulárföldről”, tehát Volgai Bulgáriából népes kísérettel Magyarországra érkeztek „némely fölötte nemes urak: Billa meg Baks” (Pais Dezső fordítása). Ők akár magyarok is lehettek. A török nyelvi adatok hiánya a magyar államalapítás korából éppenséggel erre is utalhat. Megjegyzem, a kutatók többsége bulgároknak tartja Billát, Baksot és a velük érkezetteket.

Talán ugyanabból az okból, mint a bizánci császár, amikor türknek írta le a magyarokat.

A X. század első felére datálható sírokban gyakran lehet volgai bulgár érmét találni, csakhogy az érmék, meg a csontok, amelyek mind régészeti, mind pedig archeogenetikai bizonyítékként érvényesek, arról nem vallanak, hogy tulajdonosaik milyen nyelven beszéltek és kiknek-minek tartották magukat. Egyébként már Sándor Klára, a Szegedi Egyetem nyelvésze felvetette egy nemrég lezajlott konferencián, hogy a nyelvi átvételek mennyiségéből nem lehet az átvétel időtartamára következtetni. Ugyanis két népesség, két nyelv között a kapcsolat lehet rövidebb ideig tartó, de intenzív, vagy hosszabb ideig tartó, de lazább érintkezés is. A magyar őstörténet kutatóinak körében ismert Andrej Golovnyov orosz néprajztudós munkássága, aki bevezette a magisztrális (oroszul: magisztral = főútvonal) és lokális kultúrák fogalmát. Rövidre fogva ennek lényegét: egy domináns vándorló/betelepülő csoport rövid idő alatt is átadhatja a nyelvét annak a népességnek, amelyre rátelepült.

Ez – legalábbis akkoriban – valószínűleg nem erőszak kíséretében történhetett, hanem a haszonelvűség szerint: mindkét félnek előnyös volt. A magisztrális kultúrát átadók érthették, vagy eltanulhatták a lokális nép nyelvét, de ettől nem lettek szegényebbek kulturálisan. A lokális népek kultúrája pedig gazdagodhatott.

Véleményem szerint nincsenek nyelvészeti ellenérvei annak, hogy a Nyugat-Szibériából útra kelt magyarok aránylag rövid idő alatt átvehették a török szavakat. A régészeti leletek azt mondják, hogy a honfoglalók közvetlen elődei 850 körül lehettek Etelközben, és ha 100-150 évvel korábban indultak az Uráltól, akkor ennyi idő bőven elég volt a török szókincsréteg beépülésére. És ha még hozzátesszük, hogy a régészeti adatok alapján Nyugat-Szibériában elképzelhető egy korai magyar‒türk kontaktus, akkor lényegében értelmetlen nyelvészeti alapon vitát folytatni a honfoglalás előtti vándorlás időtartamáról. Lehetett hosszú, lehetett rövid, a török szókészleti réteg átvételére mindkét változat lehetőséget adott.

Az archeogenetikai vizsgálatok azt mutatták ki, hogy a honfoglalók első nemzedéke ötöd-hetedfokú rokonságban állt az ugyanabból az időből származó Urál környéki temetőkben talált személyekkel. Ha nagyjából négy generációt feltételezünk egy évszázadnyi időre (bár akár több is lehetett), abban az esetben ez a számítás megállja a helyét. Tegyük hozzá: itt nem feltételezésekre alapozunk, hanem nehezen megkérdőjelezhető természettudományos eredményre.

Ha már genetika és Urál-vidéki rokonok: a legújabb eredmények alapján arra is gondolhatunk, hogy a magyarok kisebb csoportja kelt csak útra, a többség keleten maradt. Oroszországi régészek vetették föl, hogy a csijaleki kultúra népessége (a mai Baskíriában és környékén) a keleti magyarokhoz köthető. Ezt napjainkban genetikai adatok is megerősítik.

László Gyula írja egyik tanulmányában, hogy jelentős mennyiségű szó csak nagyobb mennyiségű néppel érkezhet egy másik nyelvet használó néphez. Tehát itt fel kell tennünk a kérdést: ha ilyen jelentős mennyiségű nyugati ótörök szó került be a nyelvünkbe, akkor vajon nem együtt tették meg az utat az Urál keleti oldalától, Levédián és Etelközön át a Kárpát-medencéig? Vagyis nem magányosan kóboroltak a Kazár Birodalom tájain, török népek tengerében, hanem magukkal vittek-sodortak török nyelvű népeket, nemzetségeket, törzseket.

Szerintem eddig erről beszéltünk. Ez csakis így történhetett. A nyugat-szibériai első kapcsolatfelvétel után valószínűleg a Dél-Urál vidékén, a kusnarenkovói-karajakupovói kulturális közegben történhetett a legintenzívebb türk-magyar érintkezés. László Gyulának abban teljesen igaza van, hogy csoportok hozzák a szavakat. Az Árpád-korban és még később a betelepült, vagy betelepített német és szláv nyelvű csoportok a mezőgazdasággal és az állattenyésztéssel, de még az államszervezéssel kapcsolatos szavakat is hoztak nyelvünkbe. Az együttéléssel több szó érkezik, mint például a kereskedelemmel, vagy a határ menti kulturális érintkezésekkel. És mindez erősíti a két-, vagy többnyelvűséget. Juha Janhunen finn orientalista szerint minden nyelv jött valahonnan, és nagyon kevés olyan nyelv létezik, amelyet ott beszélnek, ahol kialakult. A kétnyelvűség során az emberek szinte észre sem veszik, hogy átváltanak egyik nyelvről a másikra, mivel ez annyira természetes számukra. Erre számtalan mai, akár személyes példát is mondhatnék.

Tessék mondani.

Egyszer, amikor még az ELTE Finnugor Tanszékén dolgoztam, egyik kollégám a tanórája közben bejött hozzám, hogy a szobámban lévő gépen lemásoljon valamit. Bizonyára éppen finn nyelven adott elő, mert észre sem vette, hogy finnül szólt hozzám. Ugyanígy egy kétnyelvű közösségen belül észre sem veszik, hogy melyik nyelven szólalnak meg. Ösztönösen, spontán módon igyekeznek a megszólított embertársuk anyanyelvén beszélni. Jelen esetben a kollégám eltévesztette. De azért értettem, mit akart mondani.

A vándorló magyarság az Uráltól a Kárpát-medencéig tartó úton délről török, északról pedig szláv népekkel volt kapcsolatban. A bizánci források legalábbis erre céloznak, vagy ezt erősítik meg. Ez politikai és hadi szempontból is érthető, hiszen a kazárok miért is hagyták volna, hogy egy (akkoriban már) számottevő erőt képviselő népcsoport birodalmuk központi területein állomásozzon évekig-évtizedekig. Tehát ez tehette lehetővé, hogy a korai szláv nyelvből megannyi szó kerülhessen át a korabeli magyarba, főként a mezőgazdasággal, de a mindennapi élettel kapcsolatban is.

Éppenséggel lehet, de a mezőgazdasággal kapcsolatos szláv jövevényszavak olyan életmódra mutatnak, amely egy letelepedett népre jellemző, nem pedig a nomádokra, és nem is a félnomád életmódra, a téli szállás körül folytatott földművelésre. Az úton lévő és Etelközben rövid ideig (legfeljebb pár évtizedig) tartózkodó magyarok földművelése még nem lehetett olyan fejlett, mint amit a szláv jövevényszavaink tükröznek. Ennek alapján arra gondolok, hogy a földművelés szláv szókincse a Kárpát-medencében került a magyar nyelvbe.

Elég valószínűnek látszik az újabb (főleg régészeti) kutatások eredményei szerint, hogy az Uráltól a Kárpát-medencéig tartó út közben két helyen is hosszabban időztek: Levédiában és Etelközben. Akár évtizednél is hosszabban. Ami nem azt jelenti, hogy a vándorló nomádok gyorsan áttértek volna a nagyállat-tenyésztésről a szántóvető mezőgazdaságra, de a szomszédjukban élő szlávok ezt tették. 

Az etelközi leleteket a IX. század közepére datálják, tehát körülbelül fél évszázaddal a honfoglalás előttre. Kétségtelen, hogy őseink ekkor megismerkedhettek szláv szomszédaik földművelő gyakorlatával. Azt nem tudjuk bizonyítani, hogy az etelközi magyarok foglalkoztak-e mezőgazdasággal, de arra vannak adatok, hogy onnan folyamatosan végeztek felderítést mind a Kárpát-medence, mind pedig annak környéke irányában. Vagyis, amikor elindultak a honfoglalás után a „kalandozások”, akkor ‒ legalábbis eleinte ‒ nem az ismeretlenbe indultak.

Ez felveti annak a kérdésnek a jogosultságát, hogy a „kalandozás” csak a Kárpát-medencében jutott eszükbe, vagy már a korábbi megállóhelyeikről is tettek hasonló kirándulásokat, csak azokról nincsenek írásos feljegyzések.

A történeti források szerint az etelközi magyarok a Krím-félsziget körüli kikötővárosokban szláv rabszolgákat adtak el. A volgai bulgárok minden évben hadjáratot indítottak a környező népekhez és onnan lovakat, valamint nőket hoztak el. Ezt is írásos források rögzítették. Ez a fajta „kereskedelem” a sztyeppei/erdős sztyeppei népek vezető rétegének biztosított extra jövedelmet, tehát a magyar törzsi vezetőknek és katonai kíséretüknek is. A kalandozó magyarok az általuk szerzett foglyokat igyekeztek nemesfémre (érmékre, ékszerekre) cserélni. A hazahozott arany/ezüst biztosította a nyersanyagot a honfoglalók ötvöseinek.

Milyen lehetett azoknak a népeknek a társadalma, amelyeknek a nyelvéből egyebek közt a következő szavakat vettük át: bilincs, bíró, érdem, tanács, tanú, törvény?

Mint tudjuk, ezek török eredetű szavak. E szavak alapján arra gondolhatunk, hogy a magyar törzsszövetség török mintára szerveződött meg. Történeti források, például a VII-VIII. századi orhoni feliratok sajnos nem sokat árulnak el a második Türk Kaganátus államszervezetéről, csak arról, hogy a türk állam sokat háborúzott és sok népet hódoltatott. A behódoltak egy részét pedig besorozták a hadseregükbe. A Mongol Birodalomról tudjuk, hogy idegen földről elrabolt kézműveseket foglalkoztattak. Ők nyilván élveztek bizonyos privilégiumokat, például nem kellett katonáskodniuk és az adót a saját termékeikkel rótták le. E tényekből kiindulva arra gondolhatunk, hogy a honfoglaló magyarságot is különböző státusú, a hagyományok alapján különböző jogokat élvező emberek alkották. Az Árpád-kori helynevekből következtethetünk arra, hogy egyes településeken mesteremberek éltek.

Mert szaktudásuk révén értékesek voltak...

Természetesen, példaként említhetők a kovácsok és a szakácsok, lásd a mai Nagykovácsi, Nagyszakácsi nevű településeket. Azt is tudjuk, hogy a székelyek, mint határvédő népesség, sajátos jogállásúak voltak. Az államalapítás utáni évszázadokban a különböző státuszú, különböző jogokat élvező emberekből fokozatosan alakult ki az egységes jobbágyság Magyarországon. A jogrend e folyamat során is megőrizte a fent említett török eredetű szavakat. Azért történhetett így, mert az államalapítás idején, Géza és István korában ezek a szavak már beépültek a magyar nyelvbe.

Amikor a korai magyarok áttértek a nomád állattenyésztésre az erdős sztyeppén, majd a nyílt, több százezer négyzetkilométeres legelőkön, nyilván jelentkeztek a tulajdonnal kapcsolatos kérdések és intézni valók.

Feltétlenül, a szabadon legelésző állatokat meg kellett jelölni. A tulajdonjogot ezek a billogok (bélyegek) igazolták a bíró előtt. A törvényt be kellett tartani, a lótolvajokat pedig bilincsbe kellett verni.