Az igazi nehézséget a helyi, nemzeti kontextus okozza. Minél jobban épít rá a szerző, minél mélyebbre merül a sajátosságokban, a valóság konkrét terepén, annál inkább korlátozza hatókörét. Erre azt a tanácsot szokták adni, hogy az általános emberi kérdésekre kell koncentrálni. Igen, csakhogy az is az egyedi létvariációkból, sajátos társadalmi-történelmi alakzatokból, világképekből bontható ki. És az minél speciálisabb, a mű annál nehezebben eladható, közvetíthető más kultúrák felé.
A filmművészetben ez ma már bizonyos szinten a produkciók megszületését is gátolja. A gyártási költségek úgy megnőttek, hogy az esetek többségében elengedhetetlen külföldi partner bevonása. Akit meg kell győzni arról, hogy a történet az ő közönségének is szól, és nemzetközi forgalmazásra is van esély. Még ha ez sikerül is, összehangoló alakítgatásra általában szükség van. Minden mindenhol legyen világos, követhető, a nagyon nemzeti nyelvet követelő ízek kerüljenek ki.
A nagy streamingszolgáltatók kínálatuk bővítése érdekében jó lehetőségeket kínálnak kisebb nemzeti filmgyártások, kultúrák nemzetközi terjesztésére, és a művek előállításában is sokszor részt vállalnak. Az összhang, bizonyos szintű kompatibilitás megteremtése persze itt is szükséges. Az eredmény pedig változó. Magyar példáknál maradva: az Aranyélet és az osztrák koprodukciós Hunyadi esetében sikerült megőrizni az „egzotikus” közeg dinamikájának sajátosságait. Egészében A besúgóban is, de a hazai nézők közül többen éreztek egyszerűsítéseket, mainstream sematizálást.
A Netflixen mostanában két kolumbiai sorozat is elgondolkoztathatta az embert a problémáról. Ha egy ilyen távoli, számunkra nagyrészt ismeretlen világ produkciójára kattintunk, nyilván az ismerkedés izgalma is motivál. Bár egy világhírű író, Gabriel García Márquez kultikus regényének, a Száz év magánynak az adaptációja esetén messze nem csupán erről van szó. Nagy csalódást okozott. Tanulságos, hogy az író színes, balladisztikus nyelvezete, stílusa, amely áthatolt a kultúrák falán, mennyire nem talált adekvát filmes formára a sorozatban, amely megragadt a dekoráció szintjén.
Az Elmebaj már egy bonyolultabb képlet. Szintén jegyzett irodalmi mű alapján készült, melynek szerzője, Laura Restrepo fontos alakja a latin-amerikai irodalomnak. Politikai újságíróként kezdett, fikciós műveiben is megőrizte ezt a vénáját, összetett, kritikai ábrázolást nyújtva a kolumbiai társadalomról. A 2004-ben született Elmebaj (Delirio) cselekménye az 1980-as években játszódik, és egy zavarodott lány traumatizáltságának okait tárja fel. Ahogy Restrepo meghatározza írói nyelvezetét, „riportos stílusban”.
Ezek alapján minimum izgalmas korrajzra számítanánk, hiszen a hírhedt drogbáró és terrorista, Pablo Escobar „tündöklésének” korszakában vagyunk. A kábítószer-kereskedelem az egész országot behálózza, markában tartva a politikai életet is. Nem térhet ki előle a hősnő, Agustina gazdag, földbirtokos családja, és alulról feltörekvő szerelme, Midas sem. Ahogy feltárulnak a gyerekkori és későbbi traumák, egyre mélyebbre hatolunk egy beteg világban, amelyet Agustina betegsége szimbolizál.
Egy ízig-vérig kolumbiai történetről van tehát szó, amely természetesen sokféle irányban, elvontabb szinten is értelmezhető. A sorozat azonban nem meri felvállalni a helyi kontextust (vagy természetesnek tartja ismeretét), a mainstreammel keresi inkább a kompatibilitást. Bárhol jól fogyasztható termék lesz így, csak elveszíti súlyát. Nincsenek kiemelve az ábrázolt világ sajátos mechanizmusai, és ami marad: melodramatikus szerelmi szálak (Agustina és Midas, illetve a lány és egyetemi tanár férje-ápolója között), egy álszent család hazugságai, bántalmazásai és egy alvilági történet. Jól ismert, több idősíkból induló, rekonstruáló szerkezettel. Kétségtelen, hogy vannak átbillenések egy emelkedettebb szintre, lényegében ezek tartják fenn a szükséges feszültséget. És Agustina kapott egy fantasztikus megszemélyesítőt: Estefania Piñeres (aki elismert forgatókönyvíró is) arcának plasztikussága egészen kivételes. Finom rándulásokkal egyik lelki mélyrétegből a másikba vált. Káprázatos filmes vibrálás. Képtelenség nem felfigyelni rá, gyönyörködni benne, és félni tőle. Hogy miként reagál majd bármire. Mikor tör ki belőle az elmebaj, mikor borítja ránk traumatizáltságát. Talán jobb is, hogy nem kell ezt megélnünk szimbolikus szinten, és negédes hepienddel zárul a sorozat.
