Talán ez is az irodalom varázslata, ebben az esetben a másodlagos irodalomé. A Vanni van című kötetben 19 vele készült interjú kapott helyet. Harmincnégy évet ölelnek fel az 1982 és 2016 közötti beszélgetések. Hosszabbak, rövidebbek, szakmázósak, heti- és napilaposak, de mindig izgalmasak. Pál Sándor Attila, a kötet szerkesztője írja az Örök párbeszéd című előszóban, hogy 154 EP-interjút gyűjtöttek össze, ami az eddigi legteljesebb, bár vélhetően nem teljes lista.
Esterházysabb nem is lehetne a kezdés – ez a kötet második szövege –; 1989-ben Keresztury Tibornak az interjú műfaját firtató kérdésére így válaszolt: „Értelme rendszerint nem sok van. Érdekessége szokott lenni. Én legalábbis szívesen olvasok interjúkat.” Érzékelhetően változik a kezdeti elzárkózása, megértette, hogy az interjú része az irodalmi életnek. Ebben segíthették németországi tapasztalatai, ahol a könyveinek megjelenésekor interjúadásra kötelezte kiadója. Idehaza erre nem volt különösebb szükség – jegyezte meg félig viccesen –, mert könyveinek eladott példányszámai nem indokolták ezt a fajta publicitást.
Több interjúban visszatérő kérdés, mit jelent számára az arisztokrata származás, amire sokféle, egyben koherens válaszokat ad. Elmondja, hogy nem a rendszer ellen nevelték, hanem attól függetlenül, ahogyan arról is beszél, a családhoz tartozás számára nem nosztalgikus viszony, és másfajta értelemben is rendet vág, amikor rá jellemzően úgy fogalmaz: „Én se Dózsa György unokája nem vagyok, se Werbőczyé.” (Nála senki nem lehetett jobban tisztában, hogy a szövegeit idegen nyelvre átültetni nehéz feladat. „Azt gondolom, nem vagyok a fordítók gyöngye” – olvasható az egyik beszélgetésben. Mindez arról jutott eszembe, hogy a fenti mondatot vajon hány lábjegyzettel lehetne érthetővé tenni egy német vagy francia olvasónak.) Egy másik beszélgetésben a „vereség családjának” nevezi famíliáját, amelyet minden hatalmától megfosztottak, mégis a historikus vonatkozások ettől függetlenül nem lényegtelenek: „A történelemhez való viszony, a történelem jelenléte nekem nagyon is kézenfekvő volt, mert hisz mindig láttam a nevet az évszázadokon átvonulni, és ez részint közelivé tette a történelmet, részint pedig valóságossá.”
A nemesi származásnak másfajta következményei is voltak. Többen rákérdeztek, miért matematika szakon végzett. Kézenfekvőbb lett volna a bölcsészkart választania. Egy arisztokrata család piarista gimnáziumban érettségizett fia előtt abban az időben nem volt nyitott a magyar szak. Ezzel együtt szerencsére olyan időszakban (1968) felvételizett, amikor az egyetemi belépő egyáltalán lehetőség volt a magafajtának. Mécs Annának szerénykedik, amikor a „brillírozott vagy bukdácsolt” az egyetemen kérdésre úgy válaszolt: „(a matematikából) intelligensen nem értettem semmit”.
Alkotói és emberi szellemképet rajzolnak ki a kötetbe gyűjtött interjúk. A kezdeti elutasítástól viszonylag hamar eljut a kortárs magyar próza élvonalába, amit a pályatárs Nádas Péter úgy ír le, hogy az utána jövő két generáció irodalmi nyelvét alapozta és határozta meg. A kezdetekről lakonikus tömörséggel csak annyit mondott, hogy amikor elhangzott az „írjon hagyományos novellát” felszólítás az 1970-80-as évek fordulóján, abban szerepe volt annak, hogy a korabeli kritikusok kizárólag az ilyen novellát tudták megítélni. Ez pedig már elvezet a posztmodern kérdéséhez, még akkor is, ha EP az erre vonatkozó kérdésre kategorikusan cáfolta, hogy maga posztmodern író volna. Pontosabban, hogy programszerűen az volna. Megfontolandó gondolatmenet, hogy nehéz a posztmodernről beszélni irodalmunk kapcsán, amelyben a modern sem futotta ki magát. (Ez nem azt jelenti, hogy hézagmentes EP érvelése.)
Vickó Árpádnak 2000-ben egy Budvában (Montenegró) készített interjúban volt bátorsága feltenni azt a kérdést, amit hasonló helyzetben minden irodalomértelmező nagy ívben elkerül: „Mi az irodalom? Mi végett van az irodalom?” A legszokatlanabb, hogy EP nem tért ki: „Szép. Avval foglak meglepni, hogy tudok válaszolni a kérdésre, mert épeszű ember azért nem vállalkozna, hogy megmondja mire való az irodalom, legalábbis az, aki az irodalommal foglalkozik becsületesen. Úgy látom én, hogy az irodalom egy mód, egy beszédmód, amely különbözik a tudomány beszédmódjától, és különbözik a vallásétól. Másként beszél egy író, másként beszél egy matematikus, másképp egy pap, másképp egy tanító.”
Az alkotói szellemkép kontúrjait maga vázolja fel, amikor a Harmonia Caelestis megszületésének körülményeiről megfogalmazta, hogy nem azért írta kilenc éven át, mert lusta, ellenkezőleg: mert szorgalmas. Megtudjuk, mindennap írt, mert ha nem ezt tette volna, akkor elárulná mesterségét. Ugyanakkor arról is beszélt egy ezt tizenegy évvel megelőző interjúban (1989), hogy „Semmi nem késztet, hogy teljes erőbedobással dolgozzam, csak saját magam. Ez meg is történik.” Több helyen is kiderül, hogy nehezen írt. Napi öt-hat órán át fogalmazott, és komoly eredménynek tartotta, ha ilyenkor egy oldallal elkészült. Időráfordításban és szövegei félkész állapotú felolvasásában Thomas Mann-nal hasonlította össze magát: több órát töltött az íróasztalnál, mint a Nobel-díjas német, és sokkal szemérmesebb a családi felolvasások ügyében, mint Mann. Nem véletlen, és EP öniróniájára jellemző, hogy „közepes apateljesítménynek” nevezte a gyerekeihez fűződő kapcsolatát, ami a napi írással töltött idő ismeretében aligha meglepő.
Az alkotói önarckép – az interjúk akarva-akaratlanul mégis ezt rakják össze részletenként – kiterjed az író és olvasója viszonyára. Egyfelől tudjuk, hogy kötetei a sem nagynak, sem gazdagnak nem mondható hazai könyvpiacon több tízezres példányszámban fogytak. Népszerű, olvasott szerző volt. Másfelől tisztában volt azzal, hogy az olvasók az elmesélhető történetű könyveket szeretik, ami az övéiről a legkevésbé mondhatóak el. Hogy ezek után ellentmondás-e a Harmonia Caelestis közel százezer példányszámos értékesítése vagy sem, nehezen eldönthető. Ezzel szemben világos, hogy EP saját bevallása szerint nem törődött sem a kritikával, sem az olvasói elvárásokkal és igényekkel. Szellemesen, helykén, nagyvonalúan, megengedően beszélt erről, bár némi kétség ott motoszkálhat bennünk, hogy ez mindenestül így volt-e.
A kötet messze leggyengébb szövegének tartom az index.hu fórum olvasói kérdéseire adott válaszait (2000), mégis beválogatása a kötetbe kifejezetten jó elgondolás, mert ez is a kérdezhetőség egyik lehetősége. Sőt, ebben a műfajban a legszokatlanabb, mégis jól reprezentálja az olvasói élmények sokféleségét. Az egyik kötete olvasásával csődöt mondó kérdezőjének így válaszolt: „Az olvasónak elvileg mindig igaza van. Legföljebb én olykor ezzel az igazsággal nem tudok mit kezdeni.”
Irodalomtörténeti szempontból is érdekfeszítőek az interjúk. Kezdeti és rövid elutasítottsága – a Szépirodalmi Kiadó nem vállalkozik az induló EP könyvének kiadására – nem várt fordulatot hozott, így került a Magvetőhöz, amelynek akkori vezetője a hírhedett múltú Kardos György. A hozzá fűződő viszonya legkevesebb: nem egyszerű. Mert „bonyolult ember” „(…) „egyszerűen ávós. De nem ávós volt, hanem annál is rosszabb; olyan gazember. Egyfelől. Másfelől zseniális könyvkiadó volt” – aki „nem cenzúraként működött”, és lehetővé tette 1986-ban a Bevezetés a szépirodalomba című grandiózus, 725 oldalas kötet kiadását, idehaza addig nem alkalmazott tipográfiával. Igaz, amikorra kijött a kötet, Kardos már halott volt. Ugyanebben az évben jelent meg Nádas szintén monumentális műve, az Emlékiratok könyve a Szépirodalmi Kiadónál. E miatt ez is a csodák éve (annus mirabilis) volt, ahogyan politikai értelemben az 1989-es.
Beszédes, hogy nincs válasza arra: „mit jelentettek a nők az életében?” EP szerint a magyar férfi kizárólag „himnuszt tud improvizálni a nőkről”. Jóságukról, fontosságukról, igazi tudásukról. Az Egy nő című regénye kapcsán egy pódiumbeszélgetésen így fogalmazott: „Az összes himnusz, a magyar férfi himnusza a nőkről csak erről szól. Hihetetlenül utálom. Egy kis baj van csak, hogy nem tudok helyette igazi jó beszédmódot. Tehát én nem nagyon szeretek a nőkről beszélni...” Csupán mellékszál, hogy irodalmunk szemérmességét azzal is hangsúlyozta az író, hogy azt olvasva „nem derül ki, hogy az embereknek van teste.”
Irodalomtörténeti pillanat, amikor Petri György a Beszélőnek készített interjút EP-vel 1996-ban. Ebben a beszélgetésben közös a lelkesedés a Kádár-rendszer kimúlásért, amiről Keresztury Tiborral 1989-ben beszélgetve még érthető módon úgy fogalmazott: „Elég váratlan mindez, amit itt történik, s amiről nem tudni pontosan, micsoda.” Értelmiségi készültségben érte az írót a rendszerváltás. Állandó rovata volt az akkor indult Hitel folyóiratban, és természetesnek tűnt, hogy hozzászóljon közéleti kérdésekhez. Pillanatokra hihette, hogy a politikai viták színvonalát – érvelését, stílusát – alakíthatja megszólalásaival, de hamar rájött, naiv és ábrándos ez az elképzelés. Csoóri Sándor félreérthetetlenül antiszemita felhangú Nappali hold című dolgozata volt az ezt felülíró jelek egyike. Egy, a 168 órának 1994-ben adott interjújában mégis arról beszélt, bízik abban, hogy a viták nem azon a színvonalon fognak folyni, mint akkor. Igaz, hozzátette: tudja ennek az ellenkezőjét is gondolni.
Ma már tudjuk, hogy akkor legfeljebb a hazai politikai élet irracionalizmusának előszobájában jártunk, ám ez nem jelenti azt, hogy a maga idejében EP-nek ne lett volna igaza. Irodalmi hagyományaink megértéséhez visz közelebb Takáts József interjúja, aki az Ottlik Gézához fűződő viszonyáról faggatta. EP cáfolta, hogy Ottlik körül kultuszt alakítottak volna ki, szerinte igazságot szolgáltattak, hogy „visszaálljon a világ tisztességes rendje”, ennek részeként lett megkerülhetetlen regény az Iskola a határon.
A fikció és a valóság, a tények és a nem tények viszonyának teljes újragondolására késztette az írót, amikor kiderült, apja beszervezett ügynök volt. A hatalmas családregény, a Harmonia Caelestis megjelenése után derült erre fény. Az etikai kihívásra alkotói választ adott. Megírta családtörténete addig nem ismert részleteit a Javított kiadás című kötetében, amivel dokumentálni szeretett volna, nem irodalmat írni. Hosszú hallgatást tört meg, amikor 2002. december erről a témáról interjút adott a litera.hu-nak.
Utoljára Szegő András kérdezhette, már a halál árnyékában 2016 júniusában. Nem ebben a Nők Lapjában megjelent interjúban hangzik el, mégis az írás végére kívánkozik EP-nek egy közel harminc éve elhangzott mondata: „Az író beszél, nem hallgat, de a csönd felé törekszik.”
(Esterházy Péter: Vanni van – Válogatott beszélgetések. Magvető Kiadó, 2025)
