Kosáry Domokos pokolbeli víg napjai – Romsics Ignác könyvét olvasva

Én sem erőltetnék semmiféle párhuzamot közte és Faludy György között, hacsaknem életútjuk soha össze nem érő párhuzamát a diktatúrák idején. Szárszón ugyan egymás mellé ültették őket egyszer (2003-ban) egy fotó kedvéért, de jó társaságban voltak együtt Göncz Árpáddal, Jancsó Miklóssal, Fejtő Ferenccel és Méray Tiborral.

„Kárpát-Európa”

Amúgy sosem jutott volna eszembe, hogy róla írjak, mígnem a könyvhéten megláttam Romsics Ignác Kosáry Domokosról szóló monumentális terjedelmű, csak a „Clio bűveletében” című kötetéhez mérhető könyvét (Romsics Ignác: Kosáry Domokos. Helikon Kiadó, 2025). A mi történészgenerációnknak az egyetemen kimaradt Kosáry Domokos. Az 1970-es években az egyetemeken Ránki György, Niederhauser Emil, Hahn István, Szabad György, Arató Endre, Wittman Tibor vagy a fiatal Kristó Gyula voltak a minket tanító nagyságok, de nagy népszerűségnek örvendett a tanítványait jó szemmel maga köré gyűjtő H. Balázs Éva is. S ez így maradt a nyolcvanas években is, amikorra Kosárynak ugyan már több kapitális könyve megjelenhetett, és akadémikus is lett, de egyetemen továbbra sem taníthatott.

Az engem közelebbről érdeklő Kelet-Európa tematikában sem az ő műveit forgattuk. A legnépszerűbb (Kelet-)Európa-koncepció kétségkívül a Szűcs Jenő által jegyzett, s nyilván a Bibó-emlékkönyvbeli kalandos sorsa miatt is, érzésem szerint kissé túlmisztifikált „Vázlat Európa három történeti régiójáról” című nagy-esszéje volt. A historiográfiai pontosság jegyében azonban meg kell mondani, hogy Makkai László, Niederhauser Emil vagy akár Perényi József is már előbb közölt releváns írásokat e témában. Kosáry Domokos 1940-es években írt rövidebb lélegzetű eszmefuttatásai „Kárpát-Európáról” nem jutottak el hozzánk, vagy mire eljutottak, ő már az angolszász divatba jött „Kelet-Közép-Európa” terminust használta. Amit egyébként nagyon tudtam értékelni, mert legalább nem a később újra trendinek számító „Közép-Európa” politikai töltetű fogalmát alkalmazta régiónkra.

Ami mégis arra sarkalt, hogy Romsics Ignác könyvét a kezembe vegyem, az első pillantásra tán kissé paradoxnak, vagy akár groteszknek is tetszhető asszociáció Anna Pankratovára, akivel a Szép Szóban már bőven foglalkoztam (Történészsors diktatúra idején - Anna Pankratova kommunista mártíromsága. Szép Szó, 2025. 06. 14.) – a diktatúrában lehetséges történész viselkedésformákat, túlélési stratégiákat keresve. Mondhatni tehát, hogy a sztálini korszakra már volt szovjet anyagom, ám a magyarra még nem. Izgalmasnak ígérkezett egy olyan életutat is közelebbről megismerni, amelynek jelentős része szintén autoriter és diktatórikus rezsimekben zajlott, de amely nyilvánvalóan alapjaiban különbözött a szovjet modell(ek)től.

Előre mondom, a könyv nem okozott csalódást, azt kaptam, amit vártam tőle. Lehet, persze, hogy amit az alábbiakban fontosnak és kiemelésre méltónak találok Kosáry Domokos életpályájából, az nem esik mindenben egybe a szerző által vallottakkal, de ez már csak ilyen: a mű elkészülte után elválik alkotójától, önálló életre kel, s a befogadó személyiségétől függő interpretációk áldozata lesz.

Kosáry Domokos még Ferenc József uralkodása idején született (1913), majd a Horthy-korszakba telepítették (ki), amelyben üstökösként robbant a szakmába, hogy a Rákosi-korban mellékvágányra, majd 1957-ben börtönbe kerüljön. A Kádár-korban nehezen bár, de újra visszaküzdötte magát az élvonalba, majd a rendszerváltás egészen a tudomány „Olümposzára” repítette. Megérte azonban 2006-ot is, amikor kéretlenül megtapasztalta, hogy mi jöhet még.

„Diszkrét apologéta”

Tulajdonképpen innen visszatekintve annyira érdekes – de nevezhetjük katartikusnak is – az életmű. Egyenes közvetítésben láthattuk, amikor 2006. október 23-án 19 óra 56 perckor felavatták a volt Felvonulási téren az új 1956-os emlékművet. A köztársasági elnök biztonsági okokra hivatkozva az eseménytől távol maradt. A baljós félhomályban, a kordonnal elzárt téren az ünnepi beszédet egy egyenes tartású, galambősz idős úr tartotta. Bátran állt szemben a motorját berregtető, füttyögő, kereplő csőcselékkel. Szemében szomorúság, mély csalódottság ült, de megingathatatlan elszántsággal tett hitet 1956 emléke mellett. Egy sötétben bujkáló hang egyszer csak bekiáltott: „Fater, miért vagy velük?”, és a szép öregembernek, Kosáry Domokosnak ezekben a hosszú, botrányos, végtelennek tetsző percekben talán lepereghetett az egész élete.

Például, akár az is, hogy tényleg, hogyan került Gyurcsány Ferenc mellé, amikor a „nemzeti oldal” képletesen vagy nagyon is valóságosan ellene berregett?

Semmi sem erre predesztinálta. Nem célom felmondani az életét, csak annyit jegyeznék meg itt és a későbbiekben is a Romsics Ignác könyvében olvasott információk alapján, hogy csúcsértelmiségi, jó körülmények között élő, középosztálybeli közegből származik. A legjobb iskolákat járta és a legjobb mesterektől tanult. Történészmesterséget alkalmasint a kor vezető történészétől, Szekfű Gyulától, de Domanovszky Sándor és más kiválóságok is a professzorai voltak. Hóman Bálint később kultuszminiszterként, Teleki Pál miniszterelnökként egyengette az útját. Persze, jól is nősült, apósa, Huszti József professzor Hóman jobbkezeként igen befolyásos embernek számított egyetemi és kultúrpolitikai körökben. (Választhatta volna a dúsgazdag Kornfeld Máriát is, de ő inkább a saját „világának” jobban megfelelő Huszti Klárát vette feleségül.) Eminens diák volt, ment is, mint kés a vajban előre. Mindent korábban ért el, mint kortársai, akik kellőképpen irigyek is voltak rá. Már 23 éves korában megjelent első könyve, A Görgey-kérdés története, amely közfeltűnést keltett, s amelyben Szekfű Gyula nyomdokába lépett, mint aktuális mítoszromboló. 28 éves korában már angolul publikálták az országimázst javítani hivatott összefoglaló Magyarország történetét, kultúrdiplomáciai küldetésben járt az Egyesült Államokban, kinevezték az újonnan alakult Teleki Pál Tudományos Intézet Történettudományi Intézete osztályigazgatójának, később igazgatójának, amelyben nemzetközileg is hamar tekintélyre tett szert.

Ezekben a minőségeiben, természetszerűleg, a hatalomhoz lojális maradt, ám világosan a németellenes, angolszász orientációjú irányzathoz tartozott. A keresztény-nemzeti kurzusból annyiban lógott ki, hogy bár kárpát-európai vezető szerepet szánt hazájának, ám mindezt a környező nemzetekkel való békés együttélés keretében, minden nemzeti szélsőségtől mentesen, szekulárisan. Arra nézvést nem hozott adatokat Romsics Ignác, hogy tiltakozott volna a numerus clausus, vagy a zsidótörvények ellen, ám antiszemitizmusra utaló megnyilvánulást sem talált. (Az 1950-es években aztán még a „zsidó” szót is kerülte, még naplójában is, s helyette a „talmudistát” használta. Talán azért, teszem én hozzá, mert a holokauszt után az odavezető út számára is merőben új megvilágításba került.) S bár az 1945-ben újból kiadott magyar történetében kihagyott, változtatott bizonyos részeket, s „voltak rossz mondatai”, a mű váza és európai kontextusa érintetlen maradt. A korszellemnek lerótta adóját; Romsics Ignác nekem kissé eufemisztikusnak tetsző megállapítása szerint annak „diszkrét apologétája” volt, aki magától értetődő természetességgel védte 1945 előtt a „mundér” (a Horthy-rendszer) becsületét. Így, utólag nézve túlságosan is gyorsan haladt előre a karrierje, legalábbis Szekfű Gyula ezt rótta fel neki, amikor további mélyfúrásokra biztatta.

Nem vitte el a fekete autó

1945 nem hozott törést a pályáján, a helyén maradhatott, sőt, az egyetemen is átvehette a Moszkvába követnek küldött Szekfű Gyula helyét. Ehhez kétségtelenül nagymértékben hozzájárult bátor, aktív ellenállási tevékenysége 1944 tavaszától. Realista történészként és racionális emberként ugyanis már a háború vége előtt rájött, hogy a Szovjetunió tartós szomszédunk marad, de nem volt riasztó számára a demokratikus kibontakozás ígérete sem. Bízott benne, hogy az új hatalomnak is szüksége lesz nyelveket beszélő, jó nyugati kapcsolatokkal rendelkező szakemberre, ezért már a romos Budapesten azonnal munkához látott és újraindította intézetét. Igyekezett alkalmazkodni és egyben megőrizni integritását. Voltak – és nem is alaptalanul – illúziói karrierlehetőségeit illetően egy polgári demokratikus világban.1948–49-ben azonban az Andics Erzsébet által vezényelt „történészfront” kiszorította az Akadémiáról és az egyetemekről a régi gárdát, az ún. „polgári” történészeket. Kosáry Domokost például úgy, hogy beosztottja, Hanák Péter kalauzolásával az ávósok feltörték íróasztalát és terhelő anyagokat igyekeztek találni külföldi kapcsolatairól.

Kosáry Domokos hirtelen állás nélkül maradt. Örülhetett, hogy nem vitte el a fekete autó. Még mindig csak 36 éves, családos ember volt. Át kellett gondolnia, hogyan lehet úgy a proletárdiktatúra szolgálatára, hogy közben megőrzi emberi és – ami ugyanaz – szakmai tartását. Itt jön be az emberi tényező, bizonyítván, hogy még a Rákosi-korszak sem nevezhető egyneműnek. A Történettudományi Intézet új igazgatója, a kommunista Molnár Erik jó minőségérzésű vezető volt, ezért „kutatási ösztöndíjat” adott neki, valamint megbízta a „Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába” című többkötetes munka összeállításával, aminek jövedelméből aztán évekig eltartotta családját. Tartós helyre a gödöllői Agráregyetem könyvtárában lelt, ahol meghúzhatta magát, miközben kutatómunkáját is tovább folytathatta és a végén még igazgatónak is kinevezték. Olyannyira nem esett szilencium alá, hogy összjövedelme 1955-ben pl. elérte az évi 60 ezer Ft-ot. Magyarán: még az ötvenes években is fenntartotta középosztálybeli létét, az ötszobás házzal, szuterénban a cseléddel. Hogy mindezért milyen kompromisszumokat kellett kötnie? Tematikában és frazeológiában marxistának is nevezhető munkákat írni, nem többet. Olyat például, mint a „Kossuth Lajos harca a feudális és gyarmati elnyomás ellen”, amiről azt írja Romsics Ignác, hogy a legkevésbé sem vált dicsőségére, de ami utólag sem tűnik elviselhetetlenül nagy árnak. Alakoskodnia is kellett persze, vigyáznia a szájára, hiszen valójában egy ellenséges közegbe került a kommunista környezetben. Nagy taktikai érzékkel, gondosan szövögetett kapcsolati hálóval igyekezett háttérben, a szakmán belül maradni, nem kompromittálódva kielégíteni a saját és családja anyagi igényeit karrierje romjain.

Kosáry Domokos már a Horthy-korszakban is óvakodott a nyílt politikai elköteleződéstől, s így tett, még fokozottabb óvatossággal a Rákosi-érában is. Sztálin halála után, de főleg Nagy Imre miniszterelnökségét követően azonban aktivizálódott, s például emlékezetes szópárbajba bonyolódott Andics Erzsébettel a Petőfi-köri történészvita során. 1956-ot egy ütemet kivárva fogadta, majd később többször is felszólalt a szélsőségességek ellen, mert történészként nagyon is tisztában volt a kis népek és államok lehetőségeivel a nagyhatalmak szorításában. Tulajdonképpen csak október 28-án kapcsolódott be a történésztársadalom mozgásaiba. Szakmai és emberi tekintélyére jellemző, hogy a Magyar Történészek Forradalmi Bizottmányának élére választották.

A börtönben oroszul tanult

Nem ezért zárták börtönbe 1957 novemberében. Hanem azért, mert az év elején információkat osztott meg 56-os dokumentumgyűjtéséről a francia attasénak és követnek (meg az olaszoknak is). Ha ezt minősített hűtlenségnek értékelik, úgy akár életfogytiglani büntetéssel is sújthatták volna. Romsics Ignác ezzel magyarázza, hogy 1958 január végén, vagy február legelején megijedt és felajánlotta az együttműködését az államvédelemnek. A főpróbán azonban megbukott, a kollégairól csupa jót írt, így a hatóságok nem tartották megbízhatónak és alkalmasnak a feladatra. A szerzővel folytatott beszélgetés során podcastjában Ungváry Krisztián jó érzékkel kérdezett rá arra az ellentmondásra, amely a súlyos ítélettől való félelem és a börtönben való kihívó magatartása között feszült (körömvágó ollót kért például reggelre és általában is igen magabiztosan viselkedett a börtönőrökkel). Romsics Ignác erre úgy válaszolt, hogy semmilyen dokumentum nem került elő sem ekkor, sem a továbbiakban, amely bárminemű jelentéseiről tanúskodna, róla azonban még később is jelentettek. Mindenesetre fogva tartásának körülményei ezek után látványosan javultak.

Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy a szerző meglehetős objektivitással – Hunyady György professzor találó megfogalmazása szerint „szenvtelen tárgyszerűséggel” – ír hőséről. Nem kerüli ki a kényes, akár deheroizálónak tűnhető részleteket sem, például nőügyeit és felesége ezzel is kapcsolatba hozható öngyilkosságát. Vagy például sokkal később, 1990-ben Szabad György szenvedélyes vádbeszédét az akadémiai elnökválasztáson, amikor is – egyebek között – antiszemitizmussal vádolta Kosáryt.

Kosáry Domokos végül több mint három évet töltött börtönben, ahol végig dolgozott, rengeteg könyvet olvasott és oroszul is elkezdett tanulni. Családja eközben a legprózaibb megélhetési gondokkal küzdött. Amikor 1960-ban kiszabadult, újra a nulláról kellett kezdenie. Egykori Eötvös-kollégista tanítványának köszönhetően nyugalomra és biztonságos menedékre lelt a Pest Megyei Levéltárban, ahol kutatásait is tovább folytathatta. Szívós munkával és lankadatlan kitartással lépésről lépésre dolgozta vissza magát a szakmába.

Mondhatnánk, hogy szerencséje volt. Az történt ugyanis, hogy Molnár Erik irányvonala kiszorította a dogmatikus Andics Erzsébetét 1956 után, de a népiesekét is. Kosáry Domokos tudása és töretlen szakmai tekintélye így kapóra jött az új kurzusnak. Ő ugyanis mindig az európaiságot, a magyar történelem európai történelembe való beágyazottságát, minden nemzeti elfogultság és mítoszgyártás elutasítását tartotta krédójának, ez pedig a Molnár Erik kezdeményezte ún. „nemzet-vitában” akaratlanul is alájátszott a Történettudományi Intézet új vonalvezetésének. Az ún. Kossuth vs Széchenyi-kérdésben, vagy az ún. „kiegyezés-vitában” is nagy erővel megütközött a főleg Szabad György nevével fémjelzett kiegyezés-ellenes (egyetemi) és a Kosáry-, Hanák-féle kiegyezés-párti (intézeti) tábor. Ekkor ragasztották Kosáryra a „labanc” történész bélyegét.

Így történt, hogy Kosáry Domokos 1968-ban visszakerült az Intézetbe és az 1970-es években Ránki György hathatós támogatásának is köszönhetően, már újra megkerülhetetlen alakja lett a hazai és nemzetközi történésztársadalomnak, újabb utakat tett a Nyugat-Európába és az USA-ba (ahol ismét az országa imázsát javította, 1941-hez hasonlóan), hogy az 1980-as évek első felében az Akadémia is tagjainak sorába fogadja. Mérei Ferenc gratulál neki utóbbihoz ilyképpen: „igazi nagyimrista és börtöntöltelék akadémikus lett anélkül, hogy csereüzletet kötött volna” (452.o.). Szerintem sem kellett. Kosáry Domokos elég bölcs volt ahhoz, hogy felmérje: úgy kell ő a „nyugatosok” „népiesek” elleni, és a reformerek balosok elleni intellektuális (és hatalmi) harcában, mint egy falat kenyér. Nem kellett senkit megkeresnie, keresték a kegyeit maguktól is.

Ezen az úton, a dolgok természeténél fogva, néhány barátot is elveszített (például a régi harcostársat, Benda Kálmánt), akik nehezményezték kiegyezését a Kádár-rezsimmel, ám nem kényszerült direkt politikai szerepvállalásra, ahogy „marxistának” sem kellett lennie. (Egyébként további tanulmányozásra vár a marxista történetszemlélethez való viszonya, ami nem is olyan ördögtől való volt számára a hozzá oly közel álló francia Annales-iskola gazdasági, társadalmi érdeklődése okán. Amúgy már 1970-ben olyan jó véleménye volt a magyar marxista történettudományról, hogy azt „exportképesnek” nevezte.)

Kosáry 1958 február elején egy gyenge és nyilván őszinte pillanatában a kihallgatásán azt mondta a vizsgálati anyaga szerint, hogy elítélése esetén „lehetetlenné válik a társadalomban”. Mindent felülíró elhatározása volt tehát, hogy a szakmában maradjon. Az egyszerű túlélésen túl, a reformok felé tájékozódó és a Nyugat felé nyitó Ránkiék idején azonban egyre gyorsuló ütemben fordult a kocka, én legalábbis ezzel magyarázom, hogy Kosáry az ún. „marxista történetszemlélet” dominanciája idejének „potyautasi” pozícióját „társutasira” változtathatja és integritásának látható sérülése nélkül mentheti át magát az újkapitalista rendszerbe. Pályája szép példája annak, hogy lehetett a Horthy-rendszer „polgári” történetírásától különösebb eszmei vargabetűk és bakugrások nélkül oda újból visszaérkezni, anélkül, hogy a „proletár” diktatúra állammarxizmusa maradandó vagy akár súlyosabb károsodást okozott volna. Ehhez persze kellett egy ütésálló, eltökélt, megingathatatlan meggyőződésű, önmagában mélyen hívő és megbízó ember. És egy nem Pankratova-féle sztálinista, de még csak nem is a XX. kongresszus utáni szovjet típusú rendszer. Hanem a konszolidálódó Kádár-kor, amelyben idővel olyannyira pluralisztikussá vált a magyar történettudomány, hogy valójában nem a magát marxistának definiáló történetírás integrálta a „polgári” (tehát a nem-marxista) tudományt, hanem maga olvadt bele abba.

„Pocsék század”

A rendszerváltás Kosáry Domokost már vitathatatlanul a magyar „történészpápa” szerepében érte, így akadémiai elnöksége, hajlott kora ellenére, a világ legtermészetesebb dolga – lett volna, és lett is, de ez a történet már nem képezi ennek az írásnak a tárgyát. Itt a magyar tekintélyelvű rendszerekben mozgásteret kereső és találó történész „boldogságos pokoljárásáról” esett szó. Azt azért nem tudom említés nélkül hagyni, hogy emberi nagyságra valló módon nem engedte meg a „listázást”, a „boszorkányüldözést” az Akadémián. Méltányosabb volt az állam-marxista történetírással, mint az vele. Ettől természetesen még nem járt egy klubba Pach Zsigmond Pállal, Hanák Péterrel vagy mondjuk, Heckenast Gusztávval.

Nem nehéz azonosulni Kosáry Domokossal, a történésszel, „totális történetével” és az összehasonlító történeti módszerével. Különösen szimpatikus, hogy történészi ars poeticája a sok évtizeden és rendszeren át, nem változott. „A történelem veszedelmei” című kötetének legelején van például két szép mondata: „A történelem olyan, amilyen. A múlt nem módosítható utólag vágyálmok, ábrándok vagy éppen önkényes taktikai fogások szerint.” Osztom azonban Romsics Ignác véleményét, hogy ennek ellenére aligha nevezhető a „pocsék” (Kosáry Domokos) XX. század legnagyobb magyar történészének, már csak azért sem, mert ez a kitüntető besorolás mesterének, Szekfű Gyulának jár. Szakmai kvalitásait, emberi büszkeségét, sőt, ha kellett, makacs hősiességét azonban nem szokás, és nem is kell tagadni. Mindig hű maradt magához, a hazájához és a szakmájához.

A történetírásnak azonban – ha szabad Kosáry Domokos elegáns, de ellentmondást nem tűrő modorában mondanom –, sokkal inkább a szobordöntés, mint a szoborállítás a feladata. Ezért jó, hogy a „Kosáry Domokos. A történetíró, a tudománypolitikus és az ember. 1913-2007” című könyv annyit foglalkozott Kosáryval, a magánemberrel. Abból tudható, hogy Kosáry Domokos több mint háromszáz, gondosan félretett és rendszerezett dobozban hagyta maga után személyes iratait. Olybá tűnik hát, hogy magának mégis inkább szobrot akart állíttatni. Örülök, hogy Romsics Ignác nem ezt a feladatot vállalta magára. A könyvbemutatón Hunyady akadémikus a szociálpszichológus érzékenységével Kosáry „erős önérvényesítő motivációiról”, „individualizmusának legyűrhetetlen tudatáról” is beszélt. Én a magam, megengedem, plebejus hevületével és a laudáció kötött műfajától szabadon, még az úri felsőbbségtudatát, gyakran lekezelő fölényességét, az Intézet folyosóin történészfejedelemként vonuló arisztokratizmusát is felemlíteném. Vagy „felvilágosult abszolutista” vezetési stílusát, ahogy az akkori MTA-főtitkár jellemezte.

A XX. század végén a Magyar Tudományos Akadémia integritásáért küzdő Kosáry Domokos számomra inkább Széchenyi István századának embere. Igazi konzervatív liberális, aki a XXI. század elején anélkül, hogy megtagadta volna forradalmait, a magyarság demokratikus és liberális értékeiért állt ki, és állta 2006. október 23-án az elvadult tömeg verbális csapásait.

A népi kommunista Király István – szintén akadémikus – írta róla „Naplójában”, 1987-ben (767. o.): „Gyűlöl mindent, ami plebejus”. Ez azért erős túlzás. Valójában a „lábszagú” provincializmust utálta, de azt nagyon.