Gyermekkoromban csodálkoztam a magyar nyelv leleményességén a disznóságok birodalmában. 45-ben elsajátítottam néhány orosz, a lovak és az anyák testrészeivel kapcsolatos kifejezést. Kamaszkoromban felfedeztem, hogy az indogermán nyelvek, például az angol, főleg négybetűs szavak formájában, nem kevésbé kreatív. Azután kiderült, hogy a sémi nyelvek se maradnak alul. Az új-héber például a negyvenes évek végén egyenesen a magyarból vette át az ugyancsak lovak és emberi testrészekhez kapcsolódó, kósernek nem mondható kifejezéseket.
Az északír, azaz brit ifjak szókészlete szegényes. A Kneecap (= patella = térdkalács) együttesnek a zsidó államról mindig ugyanaz a négybetűs szó jut eszébe. Pedig Shakespeare nyelvében akadna több is. A Hamászról (az Iszlám pártja) és a Hezbollahról (Isten pártja) szólván pedig az Éljen! tolul torkukra. Pedig a néhai Lőwy Árpád a tanúm, ezeket is lehetne cifrázni.
Ez annál is inkább jellemző, mert a megvetésükkel kitüntetett Orbán Viktor hétfőn, szerdán és pénteken az antiszemitizmus elleni harc vezéralakja, kedden, csütörtökön és szombaton burkolt, de közérthető antiszemita kampányoknak szenteli drága idejét. Orbán és belügyminisztere „össze tudják még rakni az Óbudai-szigetet”. Térdkalács nélkül... A Térdkalács szívesen látta volna őket a Sziget Fesztiválon, és bár szombati napon lett volna, valahogy nem jött össze. Inkább szét felé ment. Félreértés ne essék: a miniszterelnök és a belügyminiszter, illetve beosztottai azt tették, amit tenniük kellett. Pont.
De mindez nem a történet vége, hanem a kezdete. A történetet folytatásához kérem a nyájas olvasó néhány perces figyelmét. Ugyanis különböző oldalakról annyi abszurditás hangzott el, hogy képtelen vagyok hallgatni. Az ír ifjak, bár a térdhez harisnyát még nem kaptak, sértetten hangoztatták, hogy ők nem, dehogy is, nem kívántak se szóban, se írásban (pl. a színpadon kifeszített transzparensen) antiszemitizmust terjeszteni; félremagyarázták szándékaikat. Ők békés művészek, akik (brit) állampolgári jogon fejezik ki lelkiismeretük szavát. Igaz, az egyik kalácsos ellen terrorcselekmény miatt vádat emeltek, mindhármukat több országból kirúgták, kivéve azokat, ahova be sem engedték őket. De ezek nem is valódi demokráciák. (Hogy mi a demokrácia, ők mondják meg.)
Nagy Bandó András tapintott a fájdalmas lényegre: nem kellett volna meghívni őket. A Sziget főszervezője azonban ahelyett, hogy a lényegről értekezne, mellébeszél: ő már csak azért sem lehet antiszemita, mert családilag a holokauszt megszenvedői közé tartozik. Ilyesmivel ugyan senki se vádolta, elég lett volna elismerni, hogy óvatlan volt, tévedett. De nem! Megragadta az alkalmat, hogy teljes mellszélességgel kiálljon a művészet szabadsága mellett. Bátor tett! Legalább olyan, mint a másik fiatalemberé, aki egy temetésen sürgette az épp kivonulni készülő szovjet csapatok kivonulását. Civilizált helyeken a gyűlöletkifejezés minden formája tilos. (Egy berlini parkban a sétálók kihívták a rendőrséget, amikor egy kutyája intelligenciájára büszke idomító Heil Hitler! kiáltására kutyája felemelte a mancsát. Letartóztatták. Nem a kutyát, az idomítót.)
A Sziget Fesztivál, eddig csendesnek ugyan aligha, de civilizáltnak számított. Szabadságharc csataterének nem. Remélem, az is marad. Fő szervezőjének szabadságharcos mutatványával, vagy anélkül. Ha ősz fejem és a másfél ezer kilométer távolságból szabad reményemnek kifejezést adni: inkább anélkül.
Egy (joggal) népszerű zeneszerző élt az alkalommal, hogy kijelentse: az önkifejezéshez minden művésznek joga van. Nem szívesen keverednék vitába vele, de három megjegyzést megkockáztatok. Először, bár a popzenéhez nem értek, de nem vagyok egészen biztos, hogy a Térdkalács mutatványa a művészet kategóriába sorolható. Másodszor, esztéta jogosítványom sincs, de azért közbevetném, hogy az önkifejezés, mint olyan, természetesen az alkotó joga, de ettől még semmi sem válik művészi alkotássá. Ugyanis minden művész, ha akarja, ha nem, minden műve énjét (is) kifejezi. Harmadszor, az előzőből nem következik, hogy minden, ami színpadon történik, megengedhető. Tegyük fel, hogy az önkifejezők bármelyik szigeten a nemi szervüket mutogatják, esetleg használatba veszik, mások pedig önkifejezésüket ürülés formájában valósítják meg. Alig hiszem, hogy ön a kifejezés ezen formáját is támogatná.
Magyarországon a közbeszéd soha nem tapasztalt mélységekbe züllött. Az ötös számú párttagkönyv tulajdonosával többen is vetekednek a legmocskosabb toll címéért. Ma már nem egyéni ízlésről van szó. A polgárpukkasztás, polgárság híján, elavul. A szépprózától nem feltétlenül idegen a disznólkodás. Aki olvasta a Lőwy Árpádnak tulajdonított „disznó Toldit”, tudja, mire utalok. A (nem)szép a szépirodalomban másként hat, mint az értekező prózában vagy a színpadon. Irodalmi műben – hogy is mondjam –, mint ételben a fűszer, fokozhatja az élvezetet, ezen kívül éppen ellenkező folyamatot indít el. Társadalmi, politikai értekezésben az indulatfokozás rossz indulatként érződik, gyengíti az érvelést, leminősíti szerzőjét. Gyűlöletbeszéddé válik. Minél többen, minél gyakrabban élnek vele, annál jobban növeli a feszültséget, katasztrófát is okozhat.
Tudom, mindez túlmutat a Térdkalács-ügyön. Éppen ezért érdemes átgondolni.
