„Egy kutya, egy fiú és két férfi. És a gödör.” (Darvasi László)
A kegyetlenkedésnek persze a legváltozatosabb formái vannak, miközben nem kell okvetlen Szent Erasmus beleinek csörlővel történő kéjes vigyorral kísért feltekerésére, vagy az üstben csücsülő Olajbanfőtt Szent János üdvözült arcára, Auschwitzre, nőkkel erőszakoskodó szovjet katonákra, a vietnámi dzsungelharcok szörnyűségeire, a maffia levágott fülek, kisujjak formájában megtestesülő üzeneteire és hasonlóakra gondolni. Mindennapi (elszenvedett és elkövetett) kisebb-nagyobb kegyetlenkedéseink végigkísérik életünket. És most nem részletezném gyerekkori emlékemet arról, miként „tanítottunk meg” egy kiscicát a szomszéd kútjában úszni, aminek (akinek?) kétségbeesett nyávogása ma is a fülemben cseng, vagy hogy a gyerekseregben mindenhol, mindenkor és mindenütt van egy kopasz-nyakú, akit a bandafőnök a bambán röhögő társaság legnagyobb örömére folyamatosan terrorizál... Vagy hogy cigányt, zsidót, migránst tegezni kell akkor is, ha generációkkal idősebb nálam...
Nem folytatom. Mélységes mély a kegyetlenkedésnek kútja.
***
Vannak persze fokozatok. Hol végződik a tapló érzéketlenség, az empátia fájdalmas hiánya és mikortól beszélhetünk tudatos kegyetlenségről? Nem arról tehát, hogy figyelmetlenségből, szórakozottságból okozunk bárkinek is kellemetlen perceket, rosszul értelmezett tapintatból, szeméremből félrenézünk, ha embertársainkat vegzálják, megalázzák, hanem arról, amikor szemmel látható kéjt okoz az aktornak, ha egy másik embert megalázhat, ha (testi vagy lelki) fájdalmat okozhat neki. (Ide sorolom azt a buszsofőrt is, aki a pesti lehetetlen utakon úgy száguldozik, majd fékez hirtelen, mintha nem is embereket, hanem cementes zsákokat szállítana.) Gyönyör ül ki az arcára, akár a későbbi szent beleit csörlőre tekerő matróz undorító vigyora: itáliai templomokban tessék csak jól figyelni, rengeteg ábrázolása van a már említett Szent Erasmus mártíromságának. Ahol mindig a kínzók ábrázata a legvisszataszítóbb.
***
Hosszú ideig álom volt: hogy majd egyszer a határok virtuálissá válnak, csak vonalak a térképen, szabadon grasszálhatunk fel és alá. A kommunista idők kedvelt határőr-mondása volt: „A határ nem sétatér!” De. Ma már, legalábbis a schengeni határokon belül, az. „Ma már”, mondom, miközben emlékezzünk Máraira, aki az I. világháború után azokat az időket sírta vissza, amikor még (!) szabadon lehetett utazni. Szóval helyesebb, ha azt mondom: már megint. Vagy: még.
Viszont, ha Szlovákiából Magyarországra lépek, agitációs tartalmú, kormányfinanszírozású, közpénzből (!) bujtogató plakátok csapnak arcba. Voks 2025. Akár egy fordított Szentháromság: Manfred Weber, Ursula von der Leyen és Volodimir Zelenszkij tekint ránk sátáni vigyorral, kígyótekintettel, sunyi alattomossággal. Szóval a magyar kormány tálalásában afféle Rémháromság. Ne hagyjuk, hogy (ezek!) a fejünk felett döntsenek! Nem mondom itt fel a leckét, hogy milyen orbitális hazugság már csak a kérdésfelvetés is, csak azt jegyzem meg, nem emlékszem, amikor a többi között Magyarország és Szlovákia toporgott az EU kapuja előtt, hogy bármelyik akkori tagállam kormánya valami hasonló kampányba kezdett volna a bebocsátásra váró szegény rokonnal szemben. Viszont eszembe jut a délszláv háború kitörése táján, a kilencvenes évek elején, az a csak néhány hetes akciónak tervezett kezdeményezés, a Nachbar in Not (= Bajban a szomszéd), aminek célja az adománygyűjtés és a háborúban bajba jutottakon való segítés volt. Azóta is működik, bekapcsolódtak közben a legfontosabb osztrák segélyszervezetek, az osztrák közszolgálati tévé (ORF) a fő médiapartner és alapítvány is szerveződött mellé. Mert valamelyik (akár második, harmadik) szomszéd bármikor bajba kerülhet. És akkor segíteni kell. Nos, jelenleg tényleg bajban van a szomszéd, a mi konkrét szomszédunk. És akkor mit teszünk? Még bele is rúgunk egyet.
Azt sem hittem volna, hogy valaha megnyugvással tölt el: a virtuális határ a digitális világban valóban funkcionál. Tényleg határ. Idehaza, Szlovákiában a bármilyen internetes tartalmak közti reklámok közt nem jött még velem szembe magyarországi politikai propaganda (szlovák sem). Ha viszont fizikailag is átlépem a virtuális határt, néhány napon belül rááll az algoritmus (vagy hogy is mondjuk ezt szakszerűen), és azonnal megtudom, hogy Magyar Péter a magyar Zelenszkij. Két egyforma bohóc. Mint két tojás. Nekünk viszont bohócokra nincs szükségünk.
Jó tudni.
***
Közben keresem mindennek a szlovák pandanját, de pontos megfelelőjét nem találom. Egyelőre. Mert az útirány (beszédes a nagyobbik kormánypárt neve: Smer = Irány), bizonyos fáziskéséssel ugyan, de mégis nagyon hasonló. A magyar kormánypropagandához képest inkább kispályás játékot játszanak, de szemmel láthatóan nincs is annyi dolguk a választópolgárok megdolgozásában: a szlovákok oroszpártisága így is elborzasztóan számottevő. Hogy az ukránok berángatták szegény oroszokat ebbe a szerencsétlen háborúba. Hallom nemrég. Hát, igen… Miközben a szlovák csúcs(?)vezetők szorgalmasan, lógó nyelvvel, farok-csóválva rohangálnak Moszkvába, Kijevvel is kapcsolatban maradnak. Jól tudom, hogy a háború kitörése óta éppen a harmadik ukrán–szlovák közös kormányülés előkészítésén dolgoznak?
***
A közlekedési lámpa pirosra vált, az autó huppanva megáll. Kisvártatva balról halk ablakkocogtatásra lesz figyelmes. Nem néz oldalra, de periferikus látással egy szakadt alakot észlel, amint – üres, fehér műanyag pohárral a kézben – könyörgő tekintettel szuggerálja. Mit bámul ez engem? Mit képzel? Mindenkin nem segíthetek. És csak nem akar sárgára váltani a piros. Egy örökkévalóság. Beragadt? Sárga! Na végre. És most mi van? Az előtte álló kocsi csak nem mozdul. Indulj már, te balfácán! Mire vársz? Ingerülten és hosszan dudál.
***
Vorfreude. Előöröm? Mondja a német és nagyjából aszerint is él. Tud előre örülni valamilyen rég óhajtott, s minden számítás szerint be is következő, sőt, küszöbön álló kellemes eseménynek. Az én babonás magyar lelkem óvatosabb duhaj: nem kell előre inni a medve bőrére, valamit időnek előtte elkiabálni, nyugtával dicsérd a napot stb. Már az imént felsorolt szólásokból is látszik, hogy a mentalitás nem nemzetspecifikus. Hiszen megvannak ezek szinte minden, legalábbis általam ismert nyelvekben biztosan. Ahogy a nemzeti sztereotípiáknak is ugyanannyira nincs alapjuk, mint amennyire mégis rájár a nyelvünk: a vendégszerető magyarok, a pontos németek.
***
Filigrán kislány, ukrajnai orosz. Igazi széplélek. Egy nyugat-európai nagyvárosban tanul művészeteket, szüleit, akik nagy rajongói a putyini rendszernek és jelenleg az oroszok által elfoglalt és kontrollált ukrán területen élnek, négy éve nem látta. Most végre megkapja az orosz vízumot, hónapokkal korábban már örömmel és szeretettel készítgette, babusgatta, csomagolgatta rég nem látott családtagjai számára az ajándékot, a bőröndben gondosan helyezve el őket, porcelán csésze, üvegpohár kárt ne szenvedjen az utazás során. Örömtől hevesen verő szívvel sietteti a napokat, ülhessen már gépre, érkezzen már végre meg!
A moszkvai repülőtéren viszont azonnal lekapcsolják, minden holmiját elveszik, megmotozzák, órákon át egy üres helyiségben, egy vasszéken ülve étlen-szomjan várakoztatják, miközben ellenőrzik mobilját, számítógépét. Aztán kihallgatják. Mi az úti célja? (Na, mégis, mi lehet?!) Kivel tart kapcsolatot a közösségi hálón? Akivel kapcsolatban van, az milyen tartalmú posztokat, üzeneteket oszt meg? Meg annak az ismeretségi köre mit? Miközben faggatják, kiderül, hogy (látszólag) mindent (de nyilván úgy gondolják: nem eleget) tudnak. Ez a minden persze semmiségek, és éppen ezért megdöbbentőek: ennyi idejük és energiájuk van? Hogy egy politikával nem, vagy csak érintőlegesen, kívülről foglalkozó egyetemista és ismeretségi köréből valaki posztolt-e egy képet, videót egy-egy orosz dróntámadás következményeiről? Rommá lőtt óvodákról? Hiszen (csak saccolok!) világszerte milliószámra rúghatnak az ilyen megosztások. Ezeket mind számon tartják, értékelik, következtetéseket vonnak le belőle? És egyenként mind meg is torolják? Háborúskodás, gazdasági szankciók közepette? Vagy elég, ha káoszt, félelmet, nyugtalanságot keltenek?
A szorongó népeket könnyű manipulálni.
***
Gyerekkori emlék. Egy történeti monda. Szakmailag utána tudnék nézni, nyilván megvan a maga magyar és nemzetközi típusszáma stb. De ez most nem érdekes. Arról szól, hogy a törökök egy település lakóit, kiéheztetésükre törekedve, egy barlangba szorítanak. Telnek, múlnak a napok, a hetek, a barlangban lévők élelemkészlete vészesen fogy, amikor a falu egyik bölcse cselt eszel ki. Az összes maradék lisztből egy hatalmas, malomkő méretű kenyeret süttet (tudomásul véve, ha számítása nem válik be, hamarosan éhen halnak. De hát amúgy is...), majd azt nyársra szúrva, messziről is jól látható helyen, kitűzik a barlang bejáratánál. Az ostromlók, látva, mily bőségben élnek a barlanglakók, feladják a küzdelmet és inkább elvonulnak a környékről.
Ez jutott eszembe a fenti történetről. Kiéhezett, háborús viszonyok közt sínylődő ország (miközben ezt a sínylődést saját magának generálta), a külvilág felé azzal mutatja végtelen vitalitását, hogy neki bizony van embere, pénze, energiája, ideje minden egyes személyt megfigyelni, számontartani, ha kell (és már miért ne kellene): megfegyelmezni. És ami szép a történetben: az utókor számára egyidőben pozitív és negatív üzenete is lehet.
***
Nyugat-európai város népszerű turisztikai látványossága előtt, egy kávézó teraszán. Szemben a szépen kivilágított dóm, a férfi előtt korsóban nyálcsorgatóan habzó sör, párja előtt kávé, sütemény. Gyönyörködnek a látványban, élvezik az életet. Ekkor egy tízéves forma szép leánykával felbukkan egy sötét bőrű fiatalember, kezében műanyag pohár, s koldul. A férfi szemmel láthatóan zavarba esik, szégyenkezve ugyan, de félrenéz (!), felesége viszont dob valami aprópénzt a poharukba, majd kávéscsészéjébe bámul. Voltaképpen szép gesztus, hiszen adtak, segítettek. Viszont felvetődik a kérdés: így kell ezt csinálni? Nem kellett volna esetleg rájuk mosolyogni? Megsimogatni a kislány fejét. Kérdezni valamit? Mondani, biztatót? De mit? Akármit. A jó szó is segítség. Még az is lehet, hogy többet jelentett volna ez számukra, mint a pohárba vetett egy-két euró. Valamilyen okból (gazdasági, háborús, teljesen mindegy) idejöttek, a jobb élet reményében. S akkor látják itt a város teraszain dőzsölő európaiakat, s azt is nagyon gyorsan fölfoghatják, hogy soha nem fognak annál az asztalnál ülni, ahol akár ezek a szemmel láthatóan szintén nem dúsgazdag, talán kelet-európaiak, de mégis ülhetnek... S akkor még nem is jártak az első emeleten, az illemhelyen, ahol kellemes zene szól, minden illatos, van kézbalzsam, papírtörülköző stb.
Igen, még adakozni is lehet kegyetlen módon.
***
Mélységes mély a kegyetlenkedésnek kútja.
