Szintet lépett Orbán Viktor kognitív disszonanciája

Aki ismeri Iványi Gábort, tudja, hogy ő a jézusi szelídség és erőszakmentesség megtestesülése. Nem ismerek embert, akitől távolabb állna az agresszivitás, mint tőle. Ez a vád tehát nem lehet más, mint egy kétségtelenül bonyolult és feszült helyzet rosszhiszemű értelmezése, szándékos félremagyarázása. Koncepciós per. Megrendelt vád.

De hogyan jutottunk oda, hogy az igazságszolgáltatás átcsúszott igazságtalanság-szolgáltatásba? Ennek hosszú története van, melynek részleteiről már korábban is írtam, de itt és most összefoglalom a lényegét.

A Kádár-rendszer vége felé, 1988 tavaszán alakult meg a Bibó István Szakkollégium ernyője alatt a Fidesz „független ifjúsági szervezet”, amely szokatlan nyíltsággal és bátorsággal szállt szembe az állampárti rendszerrel. (Orbán Viktor és fideszes társai akkor még a liberális demokrácia értékeit képviselték.) Orbánnak ekkor kulcsfontosságú példaképe volt Iványi Gábor, aki metodista lelkészként az 1970-es évek közepén elvi harcot folytatott a Metodista Egyház megújításáért. Keményen ostorozta saját egyházát az állampárttal való lepaktálás és az eredeti, igazi krisztusi értékek elhanyagolása miatt. Az egyház azonban akkor nem tudott, vagy nem is akart változtatni a kádári hatalomhoz fűződő „engedelmességén”, ezért végül Iványi Gábor híveivel, gyülekezetével együtt elhagyta a „hivatalos” Metodista Egyházat, s 1981-ben megalapította a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget (MET). (Vegyük észre, hogy a rövid név, mint mozaikszó, mindig utal arra, hogy Iványi és gyülekezete továbbra is metodista lelkületűnek tekinti magát.)

Orbánban az váltott ki nagy-nagy tiszteletet Iványi iránt, ahogyan a lelkész egyházi közegében bátran, de szelíden és megtörhetetlen következetességgel harcolt a Kádár-rendszer hazugságai és egyéb bűnei ellen. Hiszen ezzel követendő példát mutatott a fideszes fiataloknak a nemes politikai elvekért folyó harcukhoz. Bizonyára ez a lélektani háttere annak, hogy Orbán – aki sohasem volt gyakorló hívő, bár reformátusnak keresztelték – mégis egy metodista lelkészt kért fel, hogy megkeresztelje elsőszülött gyermekét (1989). És a rendszerváltás után nem sokkal (de akkor már a liberális SZDSZ „kistestvérének” tekinthető Fidesz parlamenti képviselőjeként) második gyermekének a keresztelésére is Iványi Gábort – szabad demokrata országgyűlési képviselőtársát – kérte fel (1992). (Tanulságos, hogy ez ugyanabban az időben történt, amikor az ifjú fideszesek Orbán vezetésével gúnyosan skandálták a parlament üléstermében a „csuhások térdre!” rigmust. Tanulságos, mert jelzi, hogy Orbán számára Iványi nem lelkészként, hanem emberként volt meghatározó fontosságú.)

Teltek az évek, s a 2010 körüli időszakra Orbán Viktor nagyot változott; már más ember volt, mint húsz évvel azelőtt. Elkezdte kiépíteni illiberális, egy-személy-központú, tekintélyalapú birodalmát, s mindent ennek rendelt alá. Rájött arra is, hogy ebben nagyon hasznos lehet számára (többek között) az egyházak „háziasítása” is. El is kezdte politikai „felügyelet” alá vonni a különböző felekezeteket. Persze nem úgy, mint a szocializmus éveiben az Állami Egyházügyi Hivatal, hanem sokkal finomabb módszerekkel. Első lépésként elfogadtatta hozzá hűséges parlamentjével az új egyházügyi törvényt (2011), amely – Európa-szerte megdöbbenést keltve – nem bíróságokra bízta annak megítélését, hogy egy szervezet egyház-e vagy sem, hanem a parlamenti többségre, vagyis lényegében politikusokra, pártokra. Így politikai döntés kérdésévé vált az is, hogy a vallási szervezetek közül melyik minősül „bevett” egyháznak, amelyikkel az állam szerződést köt – s itt jön a méz a madzagon – az „államtól átvállalt közfeladatok” anyagi támogatására. Ez a támogatás ugyanis – főleg, ha bőséges – függővé teszi az egyházat a „jóságos” kormánytól. (Figyeljünk a megnevezésekre! A törvény szerint „nyilvántartásba vett” egyház csak másodrendű egyház, azzal a kormány nem szerződik. Támogatást az elvégzett munkáért csak a „bevett egyház” kap.)

Orbán ebben az időben meg is kereste Iványit, és szövetségkötést ajánlott fel neki. Iványi azonban ezt elhárította azon az alapon, hogy ő az Újszövetség elkötelezettje, s abba nem fér bele egyéb (politikai) szövetkezés. (Ekkorra ugyanis már tisztában volt azzal, hogy Orbán, sajnos, nem tiszta elveket követ.) Valószínűleg ez lehetett az a pillanat, amikor Orbánban „eltört” valami. A miniszterelnök azzal szembesült, hogy az általa évtizedek óta mérhetetlenül tisztelt lelkész vele szemben ugyanolyan hajlíthatatlan, elvhű kritikus lesz, mint annak idején az MSZMP-vel szemben volt. Vagyis rádöbbent, hogy hajdan szeretve tisztelt társa onnantól kezdve az ellensége.

Ezt a pszichológiai helyzetet nevezik kognitív disszonanciának. Amikor egy ember őrlődik, hogy vajon akkor, abban a régi helyzetben voltam igazi önmagam, vagy most vagyok az, amikor az ellenkezőjére fordult a véleményem. Márpedig kognitív disszonanciával nehéz együtt élni. Az ilyen ember keresi a módját a fájdalmas feszültség csökkentésének, redukciójának.

Az új egyházi törvény életbe lépése nyomán Orbán „kifordított Pál-fordulatának” hamarosan meg is jelentek a következményei. Tucatnyi egyháznak már maga a törvény automatikusan megadta a „bevett” státuszt, köztük a MET-nél nagyságrendekkel kisebb és súlytalanabb egyházaknak is, de Iványi felekezetének nem. A következő lépésben – bizonyos kritériumoknak való megfelelés alapján – kérvényezni lehetett a „bevett” státuszt. Ezen az alapon további kb. 20 egyház lett bevett, azonban a MET kérvényét (magyarázat nélkül) elutasították, pedig mindenben megfelelt a követelményeknek. Ekkor a MET több szinten is pert indított az igazságtalan és jogtalan megkülönböztetés ellen. Az eredmény az lett, hogy a magyar Alkotmánybíróság, majd később az Emberi Jogok Európai Bírósága is kimondta, hogy jogellenes diszkrimináció történt. Ám az Orbán-kormányok azóta is fenntartják ezt a jogtalan állapotot.

A MET egyházi státuszával kapcsolatban a parlament igazságügyi bizottsága is írt még 2014-ben egy előterjesztést, hogy a parlament mondja ki végre a döntést, de az Országgyűlés azóta sem talált időpontot arra, hogy napirendre tűzze ezt az előterjesztést. Ebben a halogatás-taktikában az az „ördögi” ügyeskedés, hogy ha nincs döntés, akkor nincs mi ellen jogorvoslatot kérni. Lényegében itt tartunk ma is.

Mindez azért lényeges, mert amíg a MET csak másodrendű egyház, addig velük a vonatkozó törvény értelmében a kormány nem köt olyan megállapodást, amelynek alapján az átvállalt feladatok ellátásáért anyagi támogatást ad. A MET tehát ma már több mint egy évtizede kormányzati támogatás nélkül lát el sok-sok szociális, oktatási és egészségügyi célú közfeladatot, amelyhez hasonló szolgáltatásokat a többi egyház több milliárdos állami juttatások felhasználásával végez. Ebből az abszurd helyzetből következik, hogy a MET egy ideje már nincs miből befizessen bizonyos adókat, így – a NAV szemével nézve – formailag valóban sok milliárd forinttal tartozik az államnak. Iványi érvelése szerint azonban fordított a helyzet: tulajdonképpen az állam tartozik nekik milliárdokkal az elvégzett munkákért; és ha azt megkapnák, azonnal ki tudnák fizetni a NAV-nak az elmaradásaikat.

Orbán az Iványival kapcsolatos kognitív disszonanciáját sokáig olyan stratégiával próbálta orvosolni, amelyet úgy is meghatározhatunk, hogy „a régi eltakarása”, elkerülése, kikerülése, eltüntetése. Azt szerette volna elérni, hogy Iványi (a MET-tel együtt) szűnjön meg, tűnjön el, ne legyen szem előtt. Lényegében pénzügyi vonalon próbálta megfojtani Iványit és egyházát. Ám kiderült, hogy minden előzetes becslést messze felülmúl a MET gyülekezeti tagjainak, munkatársainak és támogatóinak kitartása, szolidaritása és életereje. Merthogy ez az eltüntetési stratégia ez idáig nem volt sikeres. Veszteségek persze vannak: Iványi sajnos belebetegedett ebbe a méltatlan harcba; a halmozottan hátrányos, peremre szorult, sajátos nevelési igényű gyerekek pedig rosszabb helyzetbe kerültek részben az egyház pénzhiánya, de még inkább MET-iskolák hatósági bezáratása miatt. Ugyanakkor „Iványiék” még mindig léteznek, hatnak, értékeket termelnek, gyarapítanak.

Ezért Orbán Iványi-fóbiája szintet lépett. Átváltott a kognitív disszonancia másik „gyógymódjára”, a megtagadott gondolat, a megtagadott személy és érték beszennyezésére. Mert ha sikerül befeketíteni a „másikat”, akkor az majd automatikusan igazolja önmaga számára is, hogy miért utálja most ugyanazt az embert vagy eszmét, akit/amit annak idején nagyra becsült, fölöttébb tisztelt. Mert most, úgymond, kiderült róla, hogy nem is olyan értékes, nem is igazán tiszteletreméltó, hanem bűnös, törvényszegő, hivatalos személlyel szemben agresszív.

Lényegében erről szól az, amivel kezdtük ezt a cikket: Iványi bíróság elé citálása, a hivatalos személy elleni erőszak rábizonyítása. Ha ugyanis sikerül elérni, hogy Iványi börtönbe kerüljön és büntetett előéletű legyen, akkor Orbánnak megoldódik a hosszú évek óta gyötrő kognitív disszonanciás feszültsége. Amely „felszabadulás” – érthetően – annyira áhított számára, hogy akár hamis vádat is elfogadhatónak tart a cél elérése érdekében.

Ez a „besározási” stratégia persze nem zárja ki az első szintet, a „fizikai ellehetetlenítést”. A múlt hónap vége felé jött is a hír: február 19-én Iványi templomában és parókiáján (ahol él és dolgozik) kikapcsolták a közműszolgáltatásokat. Pontosabban csak az áramot, de e nélkül víz sincs és a fűtés sem működik. És minthogy nyilvánvalóan „felsőbb szintekkel” való egyeztetés nyomán történt az elzárás, fenyegető lehetőséggé vált, hogy soron következnek a MET szociális szolgáltatásai, az óvoda, a hajléktalan-szálló, az éjjeli melegedő-hely stb. Ez szerencsére nem történt meg, sőt néhány nap múlva (február 24-én) sikerült új szolgáltatóval megállapodni, így az áramellátás helyreállt.

Ez a megkönnyebbülés azonban nem érvényteleníti azt, hogy a jelek szerit Orbán Iványi-fóbiája már-már az embertelenség szintjéhez érkezett. És ami talán a legfontosabb: vegyük észre, hogy ennek a kognitív disszonanciának és az ellene való kényszeres védekezésnek éveken át egy egész ország látta – és látja ma is – a kárát.