Ürge-Vorsatz Diána: Addig kell megoldásokról beszélni, amíg léteznek

Az extrém hőmérsékleti adatok és a billenőpontokkal kapcsolatos figyelmeztetések miatt egyre többen tartanak attól, hogy veszélyes küszöbökhöz közeledünk. Ha pedig a 1,5 Celsius-fokos cél végleg kicsúszik a kezünkből, mennyiben kell újragondolni a klímapolitikát?

Valóban léteznek úgynevezett billenőpontok, amelyeknél egy adott éghajlati részrendszer egy kritikus küszöb átlépése után egy másik állapotba kerülhet. Minél nagyobb a felmelegedés mértéke, annál nagyobb az esélye annak, hogy ilyen pontokat lépünk át. Ugyanakkor egy-egy billenőpont átlépése önmagában nem jelenti a civilizáció végét, bár nagyon súlyos következményekkel járhat. Az atlanti meridionális bukóáramlás esetleges gyengülése vagy leállása például jelentős éghajlati és gazdasági hatásokkal járna Európában, de nem okozna azonnali összeomlást. Ugyanez igaz az 1,5 Celsius-fokos célra is. Ez nem egy éles határvonal, amely alatt minden rendben van, fölötte pedig minden elveszett. Ha nem sikerül tartani, abból nem az következik, hogy feladjuk a klímavédelmi erőfeszítéseket, hanem éppen az, hogy még fontosabbá válik a kibocsátások gyors csökkentése és az alkalmazkodás erősítése. Minél nagyobb a felmelegedés, annál több nehezen kezelhető következménnyel kell számolnunk.

Magyarország látványos eredményeket ér el a napelemek terén, de a villamosenergia-hálózat fejlesztése és az energiatárolási kapacitások bővítése nem tart lépést a növekvő termeléssel, a fűtés és a közlekedés zöldítése pedig még alig indult el. Mondhatjuk-e, hogy az ország valóban az energiaátmenet útján jár?

Az energiaátmenet mindenképpen elindult, de nem történhet meg egyik napról a másikra. Sok olyan technológia, amely néhány éve még távoli ígéretnek tűnt – például az energiatárolás –, ma már technológiai és gazdasági valóság. Ehhez azonban beruházások, ipari kapacitás, befektetői bizalom és politikai akarat is szükséges. Magyarországon is látszik, hogy egyre több beruházás irányul az energiatárolás felé, ami mindenképpen kedvező fejlemény. Ugyanakkor nem gondolom, hogy minden problémára az elektrifikáció lenne az egyetlen válasz. Vannak területek, ahol valóban ez a legkézenfekvőbb út, de általában nemcsak az a kérdés, hogy honnan szerzünk még több energiát, hanem az is, hogyan csökkentjük okosan az energiaigényt. Az energiahatékonyság és az energiafelhasználás tudatos menedzselése sokszor legalább olyan fontos, mint az új energiaforrások bevonása.

Magyarország az egyetlen uniós tagállam, amely politikai döntéssel gyakorlatilag leállította a szárazföldi szélerőmű-fejlesztést, miközben a szél Európában az egyik legolcsóbb villamosenergia-forrássá vált, itthon ez a kapacitás kihasználatlan. Hogyan értékeli ezt az energiapolitikai döntést a dekarbonizáció szempontjából?

A megújuló energiák szempontjából az lenne az ideális, ha a nap- és a szélenergia egyszerre lenne erősen jelen, mert ezek általában jól kiegészítik egymást, és stabilabb villamosenergia-rendszer építhető rájuk. Ennek ellenére hazánk esetében kissé ambivalens vagyok a szélerőművekkel kapcsolatban. Szakmailag értem az előnyeiket, de tájképi szempontból nem tartanám szerencsésnek, ha a magyar táj nagy területeit acélmonstrumok uralnák. Ezért is fontos hangsúlyozni, hogy nemcsak az a kérdés, honnan szerzünk még több energiát, hanem az is, hogyan csökkentjük az energiaigényt. Magyarország számára szerintem a napenergia, megfelelő tárolással és egyéb rugalmassági megoldásokkal különösen nagy lehetőséget jelent. Egyrészt a hazai szélpotenciál korlátozottabb, másrészt a napenergia-potenciál hatalmas. Modelljeink alapján már a tetőkre telepíthető napelemekkel is nagyon jelentős villamosenergia-mennyiség lenne előállítható, akár az éves hazai igény egészéhez mérhető nagyságrendben. A kihívás természetesen az, hogy ezt az energiát tárolni és rendszerszinten kezelni kell. Ehhez hálózatfejlesztésre, tárolási kapacitásra és rugalmas fogyasztási megoldásokra van szükség. Ha ezeket sikerül megerősíteni, Magyarország hosszabb távon akár jelentős villamosenergia-exportőrré is válhatna napenergiából.

Magyarország geotermikus adottságai Európában kiemelkedők, mégis ez az energiaforrás szinte teljesen kihasználatlan. Miért nem kerül ez a lehetőség a klímapolitikai viták középpontjába?

A másik terület, amelyben nagyon hiszek, a geotermikus energia. Magyarországnak kiváló geotermikus adottságai vannak, mert a Kárpát-medencében magas a geotermikus gradiens, vagyis viszonylag gyorsan elérhetők a melegebb földtani rétegek. Eddig azonban főként alacsonyabb hőmérsékletű geotermikus energiát tudtunk hasznosítani, elsősorban hőellátásra vagy távfűtésre. Ennek gazdaságosságát sokszor rontotta a kitermelt víz kémiai összetétele, a korrózió, valamint az, hogy a fenntartható használathoz visszasajtolásra van szükség. Most azonban a technológia gyorsan fejlődik. Az olaj- és gáziparból ismert kőzetrepesztési és mélyfúrási technológiákat egyre inkább alkalmazzák a geotermikus energia területén is. Ha ezek a fejlesztések valóban csökkentik a költségeket, akkor hazánk számára a geotermia stratégiai jelentőségű energiaforrássá válhat. A geotermikus energia különösen fontos azért, mert stabil, kiszámítható alapellátást képes adni. Ebben különbözik a naptól és a széltől, amelyek időjárásfüggők. Vagyis én a jövőt elsősorban a napenergia, az energiatárolás, a hálózati rugalmasság és a geotermia kombinációjában látom. A geotermia ma még nem bizonyította teljesen, hogy nagy léptékben is költséghatékony tud lenni, de a napenergia is rendkívül drága technológiaként indult, ma pedig a világ egyik legolcsóbb energiaforrása. Ha a geotermiába is kellő mértékben fektetünk, jó eséllyel jelentősen csökkenhet az ára, és versenyképes, stabil energiaformává válhat.

Az atomenergia kérdése nem csak a laikusokat, hanem a klímakutatókat is megosztja. Ön szerint a nukleáris energia – beleértve az új generációs kis moduláris reaktorokat – reális része lehet-e a dekarbonizációnak?

Az atomenergia jelenleg is fontos része az energiarendszernek, és valószínűleg a jövőben is szerepe lesz. De nem gondolom, hogy önmagában megoldaná a dekarbonizáció kihívását, és azt sem tartanám kívánatosnak, ha kizárólag erre építenénk. Az új atomerőművek legnagyobb problémája a magas költség és a hosszú megvalósítási idő. Ehhez jönnek a biztonsági és geopolitikai kockázatok: az elmúlt évek megmutatták, hogy egy atomerőmű stratégiai infrastruktúra, amely háborús vagy politikai konfliktusokban sérülékennyé válhat. Fontos különbséget tenni a meglévő és az új atomerőművek között. A már működő erőművek sok esetben viszonylag olcsón termelnek alacsony kibocsátású villamosenergiát, ezért rövid és középtávon fontosak lehetnek. Új erőművek esetében viszont egyre erősebb a verseny a gyorsabban telepíthető és olcsóbb alternatívákkal, például a napenergiával, tárolással és hálózati rugalmassággal. Szerintem a fenntartható energiarendszer nem egyetlen technológiára épül majd, hanem több megoldás kombinációjára.

A Felix Creutziggel közös kutatásai arra figyelmeztetnek, hogy a megújulók bővülése a következő években nem a fosszilis energiát váltja ki, hanem az AI-adatközpontok és a légkondicionálás növekvő energiaéhségét táplálja – ami voltaképpen a Jevons-paradoxon érvényesülése: a hatékonyabb és olcsóbb energia nem csökkenti, hanem növeli az összfogyasztást.

Valójában ez nem paradoxon, inkább arra mutat rá, hogy önmagukban a technológiai megoldások nem elegendőek. Nem elég egyszerűen új és tisztább technológiákat bevezetni, mert ha közben az energiaigény folyamatosan növekszik, akkor nem tudjuk elég gyorsan felskálázni ezeket a technológiákat ahhoz, hogy valóban megoldjuk a problémát. Ezért nemcsak az energiaellátási oldalra, hanem az energiaigényre is figyelnünk kell. Ez azonban nem azt jelenti, hogy vissza kellene térnünk egy alacsonyabb életszínvonalhoz, vagy le kellene mondanunk a modern élet előnyeiről. Ellenkezőleg: olyan megoldásokat kell keresnünk, amelyekkel ugyanazt vagy akár jobb szolgáltatást kapunk lényegesen kevesebb energia felhasználásával. Önmagában az energiahatékonyság nem fogja megoldani a klíma- és energiaválságot, ahogy önmagában a tiszta energiatermelés sem. A kettőnek együtt kell működnie. Egyszerre kell gyors ütemben bővíteni a tiszta energiaforrásokat, és közben csökkenteni az energiaigényt ott, ahol erre lehetőség van. A cél nem az, hogy kevesebbet vagy rosszabbul éljünk, hanem az, hogy ugyanazt az életminőséget – vagy akár egy jobbat – sokkal kisebb energia- és erőforrás-felhasználással érjük el. Hosszú távon valószínűleg ez jelenti a fenntarthatóság egyik legfontosabb kulcsát.

Európa területi szén-dioxid-kibocsátása csökkent, miközben a GDP nőtt, amit sokan a gazdasági növekedés és a kibocsátás sikeres szétválasztásaként értelmeznek. A fogyasztásalapú elszámolás azonban azt mutatja, hogy az európai karbonlábnyom ennél jóval kisebb mértékben csökkent. A kibocsátás-intenzív termelés jelentős része ugyanis Ázsiába került, miközben az ott előállított termékeket továbbra is Európában fogyasztják. Így a kibocsátások egy része statisztikailag kikerült Európából, de a fogyasztáshoz kapcsolódó környezeti terhelés nem tűnt el, csak földrajzilag áthelyeződött. Ezt nevezi a szakirodalom karbonszivárgásnak. Nem képmutatás ezt klímasikerként ünnepelni?

Itt két dolgot érdemes különválasztani. Az egyik, hogy Európa kibocsátása valóban csökkent-e, vagy csak a szennyező termelés egy részét szervezte ki más régiókba. Ha a fogyasztásalapú kibocsátást nézzük, vagyis az importált termékek előállítását is beleszámítjuk, akkor a kép valóban kevésbé kedvező. De még így is látszik kibocsátáscsökkenés, miközben az európai GDP nőtt. A javulás tehát kisebb, mint a területi statisztikák alapján látszik, de nem tűnik el teljesen. A másik kérdés, hogy milyen iparágakról beszélünk. Az Európából kiszoruló ágazatok jelentős része energia- és nyersanyag-intenzív, például a cement- vagy az acélgyártás. Ezek fontosak, de alacsonyabb hozzáadott értékűek. Egy fejlettebb gazdaság természetes módon inkább a magasabb hozzáadott értékű tevékenységek, például a kutatás-fejlesztés, innováció, mérnöki szolgáltatások vagy digitális technológiák felé mozdul el. Ezért nem nevezném egyszerűen képmutatásnak. Bizonyos stratégiai kapacitásokat érdemes Európában tartani, de a gazdasági modernizáció és a kibocsátás-csökkentés sok tekintetben ugyanabba az irányba mutat: nagyobb értéket kell teremteni kevesebb energia- és erőforrás-felhasználással.

Ön az IPCC-ben az épített környezet fejezetét vezette; kutatásai szerint az épületek a globális kibocsátás több mint 30 százalékáért felelősek. Magyarországon az épületállomány jelentős része energetikailag korszerűtlen, miközben a hőhullámok és a városi hőszigethatás is erősödnek. Miért nem vált kiemelt prioritássá az épületfelújítás az elmúlt években, és mekkora kibocsátáscsökkentési potenciál rejlik benne?

Sajnos az energiahatékonyság azért kap kevés figyelmet, mert nem elég látványos. Egy szélturbina, napelempark vagy új erőmű könnyen kommunikálható beruházás, egy jól felújított épület viszont kívülről sokszor alig különbözik egy átlagostól, miközben akár 70–90 százalékkal kevesebb energiát használhat. Magyarország energiafelhasználásának jelentős része az épületek fűtéséhez kapcsolódik. Itt sok esetben nem az lenne a legfontosabb, hogy a gázkazánt hőszivattyúra vagy más technológiára cseréljük, hanem az, hogy az épületeket olyan szinten újítsuk fel, hogy lényegesen kevesebb energiára legyen szükség. Ráadásul nem egyszerűen szigetelésről van szó. A hatékony épületfelújítás rendszerszintű megközelítést igényel: a homlokzat, a tető és a pincefödém szigetelését, a hőhidak megszüntetését, korszerű nyílászárókat, légtömörséget és hővisszanyerős szellőztetést. A legtöbb épület rengeteg energiát veszít szerkezeti csomópontokon, erkélyeknél, teraszoknál vagy rosszul záró nyílászáróknál. Egy jól felújított épület azonban nemcsak kevesebb energiát fogyaszt, hanem egészségesebb és komfortosabb is. Jobb lesz a beltéri levegő, csökkenhet a penészedés, a légúti panaszok és az allergiás tünetek kockázata, télen egyenletesebb a hőmérséklet, nyáron pedig kisebb a túlmelegedés. Ma már lehet olyan új épületeket tervezni, és régi épületeket is úgy felújítani, hogy minimális energiafelhasználás mellett jobb hőkomfortot, egészségesebb beltéri környezetet és alacsonyabb rezsiköltséget érjünk el. Ezért az épületfelújításban óriási kibocsátáscsökkentési és alkalmazkodási potenciál van. Mégis háttérbe szorul, mert a politika és a közbeszéd gyakran inkább az energiatermelésre figyel, nem az energiaigény csökkentésére. Pedig a legtisztább és legolcsóbb energia sokszor az, amelyet nem kell megtermelni.

Többször is elmondta, hogy az energiaátállást ma már a piac logikája viszi előre. Ha ez így van, mi marad a politika feladata: gyorsítani, szabályozni, igazságosabbá tenni az átmenetet? És meg tudja-e akasztani ezt a folyamatot a populista politika, amely több országban relativizálja a klímatudományt és újra a fosszilis energiák bővítését ígéri?

Valóban vannak olyan gazdasági és technológiai folyamatok, amelyek a politikától függetlenül is az energiaátmenet irányába hatnak: a megújulók és az energiatárolás egyre versenyképesebbek, ezért piaci alapon is terjednek. Ám egyáltalán nem mindegy, hogy a politika támogatja vagy akadályozza ezt. Ha a szabályozás segíti az energiahatékonyságot, a hálózatfejlesztést, a tárolást és a tiszta technológiákat, az átmenet gyorsabb és olcsóbb lehet. Ha viszont akadályokat gördít eléjük, ugyanazok a folyamatok lassabban és nagyobb társadalmi költséggel mennek végbe. Ezért az energiaátmenet nem pusztán technológiai vagy piaci kérdés. A technológiai fejlődés kijelöli a lehetőségeket, de hogy milyen gyorsan élünk velük, az nagyrészt politikai és társadalmi döntések függvénye.

Az élelmiszer-termelés és a klímaváltozás kapcsolata egyre fontosabb kérdés, különösen az állattenyésztés – például a szarvasmarha-tenyésztés – metánkibocsátása miatt. Milyen szerepet kaphatnak ebben a biotechnológiai megoldások, a műhús vagy a GMO-k? Reális iránynak tartja ezeket, és hogyan lehetne e fronton érdemben előrelépni?

Abszolút nagyon jó, ugyanakkor nagyon nehéz kérdések ezek. A műhús esetében egyelőre vegyesek a tapasztalatok. A technológia sokat fejlődött, de úgy látom, a fogyasztói elfogadottság még mindig korlátozott. Sokan egyszerűen nem érzik úgy, hogy ezek a termékek ízben, állagban vagy élményben valódi alternatívát jelentenének a hagyományos hússal szemben. Ráadásul ezek többnyire erősen feldolgozott, sokszor ultrafeldolgozott élelmiszerek, miközben egyre több szó esik egészségügyi kockázataikról. Én ezért inkább a kevésbé feldolgozott növényi fehérjeforrásokban látok nagyobb potenciált: a hüvelyesekben, a babban, a lencsében vagy a csicseriborsóban. A GMO-k kérdése ennél is bonyolultabb. Biztosan lesznek olyan biotechnológiai megoldások, amelyek segíthetnek, de e téren óvatos vagyok. A tapasztalatom az, hogy amikor beavatkozunk a természet működésébe, annak előbb-utóbb nem várt következményei lesznek. A GMO pedig ilyen értelemben erős beavatkozás a természetbe. Vannak ártalmatlanabb, régebb óta alkalmazott eljárások is, például a gyümölcsfák oltása, és lehetnek olyan biotechnológiai megoldások, amelyek nem járnak komoly kockázattal.

Egyetért Gelencsér Andrással a globális felmelegedés okát illetően?

Gelencsér szerint ezt nem elsősorban az emberi tevékenység okozza, hanem elszabadult, öngerjesztő természeti folyamatok. A tudományos konszenzus egyértelmű: döntően mi okozzuk a felmelegedést, ezért elvileg mérsékelni is tudjuk. Visszacsatolások természetesen léteznek, de nem ezek jelentik a felmelegedés fő okát.

Gelencsér András két fontos kritikát fogalmaz meg az új energetikai és környezetvédelmi technológiákkal kapcsolatban. Az egyik, hogy a fizika törvényei és az anyagi erőforrások korlátai behatárolják a technológiai fejlődést. A másik, hogy az új technológiák előállítása és működtetése maga is erőforrásokat igényel, ezért ugyanazokba a korlátokba ütközünk.

Abban szerintem igaza van, hogy a technológiai fejlődés nem tudja korlátlanul ellensúlyozni a fogyasztásbővülést. Ugyanakkor a szerepét nem szabad alábecsülni. Sokszor azt látom, hogy a mai technológiai korlátokat hajlamosak vagyunk állandónak tekinteni, pedig a fejlődés gyakran nagyon gyors. Az energiatárolás, az elektromos teherautók vagy a megújuló energiaforrások terjedése is azt mutatja, hogy néhány év alatt olyan megoldások válhatnak gazdasági realitássá, amelyeket korábban sokan megvalósíthatatlannak tartottak. A jövőt nem szabad kizárólag a jelenlegi korlátok alapján megítélni. Az energiahatékonyság javítása, a megújulók, a tárolás és más új megoldások már ma is jelentősen mérséklik a környezeti terhelést. A gond inkább az, hogy sok új technológia egyelőre nem a régi, szennyező rendszereket váltja ki, hanem a növekvő igényeket szolgálja ki. Ezért nem hiszek az egyedüli csodamegoldásokban. Több technológia, energiaforrás, hatékonysági intézkedés és fogyasztáscsökkentő stratégia kombinációjára van szükség, hogy az előnyök összeadódjanak, a negatív hatások pedig kezelhető szinten maradjanak.

Gelencsér András szerint a jelenlegi civilizációs berendezkedés hosszabb távon nem tartható fenn. Ön szerint ez túlzó összeomlás-narratíva?

Ebben részben egyetértek vele: a jelenlegi gazdasági berendezkedés hosszú távon aligha tartható fenn. Az örök növekedés gondolata egy véges bolygón eleve ellentmondásos. De ez nem feltétlenül a civilizáció végét jelenti, hanem inkább a gazdasági rendszer mélyreható átrendeződését. A mai kapitalizmus egyik problémája, hogy minden szereplőt folyamatos növekedésre kényszerít, miközben ennek egy része már nem valódi társadalmi hasznot teremt, hanem mesterséges igénykeltésből, függőségekből, tervezett elavulásból vagy kiszolgáltatottságokra épülő iparágakból származik. A GDP növekedése ezért nem feltétlenül jelent nagyobb jóllétet. A kérdés nem az, hogy szükség van-e változásra, hanem az, hogy ezt tudatosan, igazságosabban és emberibb módon hajtjuk-e végre, vagy megvárjuk, amíg válságok kényszerítik ki.

Ön szerint mi a szakemberek társadalmi felelőssége a kommunikációt illetően?

A jövő nem tőlünk függetlenül történik meg velünk: mi alakítjuk. Ezért egy kutató feladata nemcsak a kockázatok leírása, hanem a lehetőségek és a cselekvési utak bemutatása is. Szerintem egy tudósnak bizonyos értelemben az utolsók között kell elhagynia a süllyedő hajót: addig kell a megoldási lehetőségekről beszélnie, amíg azok léteznek. Nem hamis optimizmusra van szükség, hanem felelős, cselekvésre ösztönző realizmusra.