Az évszázad aszálya fenyegeti Magyarországot a legszárazabb tavasz után

Az idei április sokkal szárazabb volt a szokásosnál, és egyre valószínűbb, hogy a tavasz – az országos átlagot tekintve – szintén ebbe a kategóriába kerül: ha így folytatódik, abból akár az évszázad aszálya is lehet, messzeható következményekkel az élelmiszerárakra és a mezőgazdaság jövedelmezőségére. Ha a tendenciát nézzük, a jelenségre a klímaváltozáson kívül nehéz más magyarázatot találni.

A HungaroMet (az egykori Országos Meteorológiai Szolgálat) friss adatai szerint az elmúlt 30 napban az ország területének nagy részén mindössze 0-5 milliméternyi eső hullott – miközben az áprilisi átlag 45 milliméter –, csupán a nyugati országrészben fordult elő ennél jelentősen több, 10 millimétert meghaladó csapadék. De a 90 napos csapadékösszeg is jóval elmarad a sokéves átlagtól – mindez súlyos szárazságot jelent. A talaj „kiszáradtsága” konkrétan az aszályosabb augusztusokat idézi. „A felső 30 centiméteres réteg rendkívül száraz, a talajfelszín poros, de a 30-60 centiméter közötti réteg is kritikusan száraz állapotban van az Alföldön és a Mezőföldön, ahol a mélyebb rétegek eleve fel sem töltődtek a tél folyamán, de a Dunántúlon és északon is sokat veszítettek nedvességtartalmukból az elmúlt két hét során. A felső egy méteres rétegből előbbi területeken 80-120 milliméter, míg máshol 50-70 milliméter nedvesség hiányzik a telítettséghez képest” – írja a Hungaromet, azt is rögzítve, hogy a vízhiány az őszi vetésű gabonában komoly termésveszteséget fog okozni – annak ellenére is, hogy csütörtökön megérkezett végre a közmondásosan aranyat érő májusi eső, amire a szolgálat előrejelzése alapján „a folytatásban is van esély több hullámban is”.

Az őszi búza, amely a tavasz első felében gyors növekedésnek indult, jelenleg már veszít a tömegéből, az őszi árpa pedig (idő előtt) kalászol, ami leginkább kényszerérésnek tekinthető. A repce a virágzás kritikus fázisában alig kapott csapadékot, kevés a virág és az oldalhajtás, ami szintén rontja a terméskilátásokat. A napraforgó és a kukorica még nagyobb bajban van, a késve kikelt hajtásoknak az ország több részén egyszerre kellett megküzdeniük a faggyal és az aszállyal. Jellemző példa, hogy míg az őszi vetésű búza a szokásos 350 milliméter helyett nagyjából 220 milliméternyi csapadékot kapott a talajba kerülése óta, ám a tavasszal elültetett kukoricánál ez az érték a 0 milliméterhez közelít: gyakori, hogy a kukorica sziklevele már a száradás jeleit mutatva bújik ki a földből, vagy a mag a száraz talajból ki sem hajt.

Igaz, tavaly szeptember első felében országszerte mérséklődött a nyári aszály, a talajból régóta hiányzó vízmennyiség pótlására azonban utoljára talán novemberben volt részbeni esély. A januári hó sem sokat segített, februártól pedig megint szárazság van. Utoljára március végén volt egy esősebb periódus 10-50 milliméternyi csapadékkal. „A szeptember elejétől összegzett csapadékmennyiség hazánk jelentős részén 100-160 milliméterrel elmarad az optimálistól (…) a hőösszeg országszerte az optimális érték fölött alakul” – foglalta össze a Hungaromet. Az április a második legszárazabb volt a rendszeres meteorológiai mérések kezdete óta, de a teljes tavasz is lefelé lóg ki a sok évtizedes átlagból.

Ráadásul az évtized eleje óta ez már a sokadik vízhiányos esztendő, és az évenkénti csapadékhiány összeadódik (az ország több pontján a hiányzó vízmennyiség az 1000 millimétert, vagyis az 1 métert közelíti), ami immár a nagy tavaink vízszintjén, vagy a mocsarak és más vizes élőhelyek fogyatkozásán is lemérhető. Magyarországon mára az egykor vízjárta területek 90 százaléka megsemmisült, és nem csak a folyószabályozások miatt: a veszteség egyharmada (!) az utóbbi évtizedre tehető.

Akár a tapasztalt tényeket, akár a feltételezett vagy bizonyítható okokat nézzük (lásd keretes írásunkat az aszályok eredetéről), minden abba az irányba mutat, hogy sokkal átgondoltabban és előretekintőbb módon kell bánnunk a vízzel az eddig megszokottnál. A leendő környezetvédelmi miniszter által meghirdetett „vágatlan május” kezdeményezés, vagy a fővárosban kialakított méhbarát, a virágzási időszakban szintén kaszálatlan gyepek láncolata ugyanazt a mikroklimatikus célt szolgálja: a magasabb fű, az erőteljesebb felszínborítás hatékonyan csökkenti a talaj párolgási veszteségét és a felszín hőmérsékletét is, így ugyanaz a vízmennyiség sokkal hosszabb időre elegendő. De nagyobb léptékben hasonló hatású a vízmegtartás, vagyis a csapadékbő időszakban a felszínre hullott víz lefolyásának lassítása/meggátolása is: az aszályhelyzettel csak úgy tudunk megbirkózni, ha megtanuljuk a vizet minél hosszabb ideig a tájban marasztalni. Az öntözés önmagában nem elegendő: tavaly történelmi rekorddal 150 ezer hektárra nőtt az öntözött területek nagysága, de még így is csak a teljes mezőgazdasági termőterület alig több mint 2 százalékát éri el. Hosszú távon súlyosbíthatja a bajt, hogy a termőföldek növekvő hányadát már az amúgy is sérülékeny felszín alatti vizekből öntözik, a víztakarékos öntözési technológiák használata pedig alig jellemző, százalékban szinte kifejezhetetlen.

Ezért egyre gyakoribb a szárazság

Az egész minden bizonnyal a változó éghajlat miatt van: az utóbbi 20 évre egységesen jellemző, hogy egyszerre nő az aszályok és az árvizek gyakorisága illetve súlyossága. Vagyis nem a vízből van kevesebb – globálisan nagyjából ugyanakkora mennyiség vesz részt a vízkörforgásban -, hanem a csapadék időbeli eloszlása válik sokkal egyenlőtlenebbé.

Lokálisan, azaz akár kontinentális léptékben is, természetesen kialakulhat olyan helyzet, hogy tartósan csökken a lehullott csapadék mennyisége. Ehhez vezethet például a nagy légköri áramlások átalakulása – amelyeket eleve az egyes szárazföldi és tengeri régiófelszínek eltérő felmelegedése mozgat -, vagy a gleccserek visszahúzódása/elolvadása, ami a felszín felmelegedését ugyanúgy befolyásolni tudja, mint a folyók vízháztartását. Közben pedig nő a földfelszínt a napsugárzás révén érő energiamennyiség (például azért, mert ahol nagyobb a meleg, ott nehezebben megy a felhőképződés, márpedig a Kárpát-medence felmelegedése az európai átlagnál gyorsabb), míg a relatív páratartalom csökken. Ez pedig, ahogy az elmúlt években láttuk, önmagát erősítő káros folyamattá válik:

hanem a fentről kapott hőt egy az egyben visszasugározza, csökkentve ezzel a további csapadék esélyét.

Ez a ciklus önmagában is érdemben hozzájárul a gyakoribb aszályokhoz: a REKK.AQUA és a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem kutatóinak áprilisban a Másfélfokon megjelent tanulmánya szerint „Egyfajta hűtővízhiányról beszélünk. Az éghajlatváltozás ezt a hiányt tovább növeli, ami egyre gyakoribb és egyre súlyosabb aszályok kialakulásához vezet (…) Tovább súlyosbítja a helyzetet a fás vegetáció visszaszorulása, amely így egyre kevésbé képes a talaj mélyebb rétegeiből vizet mozgósítani a párologtatási kényszer kielégítésére (…) A megnövekedett párolgási igény csak addig elégíthető ki, amíg rendelkezésre állnak talajnedvesség-tartalékok. Amikor ezek kiürülnek, a felszín már nem képes vízzel hűteni magát, és az addig párolgásra fordított energia közvetlenül hőként szabadul fel. Ekkor indul meg az intenzív felmelegedés, amely a hőhullámok gyors felépüléséhez vezet (…) Az 1961–1990 közötti időszakban átlagosan egy hónapig tartott az az időszak, amikor a párolgási igény meghaladta a csapadékot. Ez az időtartam 1991 és 2020 között már átlagosan három hónapra nőtt (…) Az ilyen, párolgásra akár csak időszakosan képtelen területek kiterjedése mára olyan nagy és összefüggő lett, hogy a korábban még működő területi kiegyenlítő hatások nagyrészt eltűntek.”