„Az idei évben itt már mindenki csak kivár, kibekkel, vegetál. Ha látjuk, hogy egy-két éven belül lesz valami kiút, akkor a jövő évet még kihúzzuk, ha nem, akkor az itt élők elkezdik eladogatni a földjeiket és elmennek innen” – mondja lapunknak Konfár Imre. Az orgoványi tanársegéd - mint az itt élők túlnyomó többsége - a mezőgazdaságból is él és civilben a „vízvisszatartás lehetőségei” című, immáron 12 ezer tagot számláló Facebook-csoport vezetője. Konfár szavai szinten porzanak: az ország legszárazabb részén, az immáron félsivataggá vált Homokhátságon, az orgoványi „tóvidéken” járunk. Pontosabban: a tavak helyén. „Az ott a Bálint-tó, az a Ludas-tó” – mutatja vezetőnk a kiszáradt medreket.
Az ember torkát égeti a forró levegővel felvert por, az egykori tómedrekben ropog alattunk a csontszárazra égett gaz és a mocsári csigák hófehérre égett házai. Amikor elindulunk, még a cipőn át is érezni a néhol bokáig süppedő homok forróságát.
Messziről kutyaugatást hoz a szél. József bácsi, a juhász jön a forróságban. A teljes nevét nem akarja viszontlátni az újságban, nem akarja, hogy felfigyeljenek rá, mint mondja, így is pár éve valami betyár ellopta a jó Simson motorját, és bár a csibészt megfogták, a rendőrök azóta sem adták vissza a járgányát. Ő maga 1973 óta él a pusztában. A birkázás még úgy-ahogy megéri, mivel a bárányt el lehet adni. A tejre is lenne vevő, de neki már nagyon macerás lenne birkákat fejni.
Életmentő volt Magyarország számára nemrég az eső, kár, hogy a 2010 utáni döntések miatt a magyar mezőgazdaság ma alig jut vízhez„Itt már csak öregek maradtak” – mondja – „azon a tanyán egy 70, a másikban meg egy 80 éves ember él”. Ugyanakkor Sz. József azt mondja: lehet itt sivatag, ő akkor is itt marad, mert a legjobb dolog juhásznak lenni.
Az itt élőkön kívül az orgoványi térségben jobbára már csak a földhalmok emlékeznek a vízre. Az Alföldön szinte egyedül itt maradt meg a puszta tanyavidéke.
A magányos kis házak zöme a vizek fölé egy méteres magaslatra épült, a régen megszüntetett, fákkal, gazzal benőtt egykori szárnyvasút töltésénél pedig öles beton átfolyókat látni, ezen zubogott át régen tavasszal a víz a tavakba, a vad orchideákat nevelő mocsaras rétekre, úgy, hogy utána még nyár derekán is csillant a víz a fűszálak között. A gazból kimered a régen bezárt szárnyvasút egyik, mohával-zuzmóval benőtt betonoszlopa. „Diósgyőr 1887” olvassuk rajta a feliratot, azaz a XIX század végi nagy vasútépítés idején hozták ide a síneket, majd évtizedekig ez volt a köldökzsinórja a tanyavidéknek. Előbb a kisvasutat szüntették meg, majd jött az aszály.
- Úgy 2010-ben volt az utolsó „békebeli” csapadékos, nedves év – mondja Konfár Imre, majd a helyiek számára úgy három-négy éve vált nyilvánvalóvá, hogy az aszály nem egy egyszeri tünemény, hanem mondhatni az életük szárad ki.
Önmagában nem is az „aszály” a probléma – a nyarak régen is forróak voltak a Homokhátságon. Azonban korábban a június-júliusi időszakban úgy két-három hetente volt egy-egy hidegfront és eső. Ami ideális volt a gazdáknak, mivel akkor vizet kapott a kukorica, teljesen kifejlődött tőle a csöve, a nyár végi, augusztusi forróságban pedig szépen kiszáradt a talaj és rá lehetett menni munkagéppel. A szőlő (pontosabban a szőlőgazda) kifejezetten szerette az augusztusi aszályt, mivel a napsütésben érett a fürt, és nem kellett a szőlőt kártevő ellen permetezni, így a korábbi permet szépen lebomlott a szőlőn időben, és szeptemberben lehetett szüretelni.
Tízmilliárdos kár fenyeget, rosszabb a helyzet, mint a brutális 2022-es aszály idejénMost pont a kulcsfontosságú június-júliusi időszakban maradtak el az esők és lehetetlenült el a mezőgazdaság. Az idei aszály nyomán a kormány meghirdette a Homokhátság újranedvesítését. Ami Orgoványt és környékét illeti: a tervek szerint a vizet a Dunából vennék ki a Duna-Völgyi Főcsatornán (DVCS), majd szivattyúval, csővel irányítanák el Ágasegyházára, és ott eresztenék bele a csatornába, amely így gravitációsan eljutna Izsák felé, negyven kilométeren nedvesítené át a pusztát és a kecskeméti talajvizet is pótolná. Ugyanis a víz nem csak a föld felett, hanem javarészt a föld alatt terjeng: a csatornába beeresztett 10 literből 7 liter jobbra-balra nedvesíti a földeket.
Konfár Imre úgy véli: az embereknek ez az utolsó ilyen nyár, amit kibírtak. Ha a jövő évben elkezdődne a vízpótlás, akkor az emberek látnák, hogy van kiút. – Akkor van támogatás fölfele – írja körbe Imre a helyi politika fő mozgató rugóját.
Persze még a Homokhátság sok száz milliárdba kerülő vízutánpótlásával sem lesz egyszerű a helyzet, annyiféle totálisan eltérő érdek ütközik egymásnak.
Kicsit olyan a helyzet, mint maga a föld: nagyon sokféle. Imre mutatja a szomszédos szőlő talaját, ahol szintén soronként változik a talaj színe: agyag, homok, meszes altalaj váltja egymást. „Itt egyetlen szőlőben van ötféle föld. Az agyag belvíz idején rossz, mert túlságosan megtartja a vizet, a homok meg aszály idején, mert elengedi. Hasonló a helyzet az itt élőkkel. „A mezőgazdaság széttöredezett a területen. Külön vannak a szőlészek, az állattartók, a gabonások, a kukoricások. Mindenki próbálja a maga érdekeit erőltetni.”
Ahogy elindulunk, egy kiszáradt csatorna mellett megyünk el. Itt a Vízügy elengedte a tavaszi belvizet, mivel a szomszédos focipályán olyankor tocsog a víz. De éppen így, ha vízpótlásról van szó, legtöbbször a környék nagyobb lobbierejű embereinek ásott horgásztavait akarják felengedni vízzel és sokkal ritkább az, amikor a rétekre engedik ki a vizet, ami jót tenne a környék mezőgazdászainak. Megint mások a szőlőiket, bodzásaikat locsolják teljes erővel - amennyire azt a környéken mondják, a locsolás jobbára amolyan aki kapja marja alapon működik a pusztában - miközben a többi, kisebb kúttal, gyengébb szivattyúval rendelkező gazdának kevés jut. Megint mások az állattartásban látják a Homokhátság jövőjét, dacára annak, hogy Imre szerint a külterjes legeltetés éppenséggel a sivatagosodást gyorsítja fel, mivel a vonuló állatok körmei-patái felkaparják a talajt, utat engedve a futóhomoknak.
Sokan belefásulnak az aszályba
– véli Konfár Imre. A belvíznél egyszerű a helyzet, ha probléma van, csinálsz valamit, megnyitsz egy zsilipet és szinte azonnal megoldódik a probléma, eltűnik a belvíz. Az aszály más, ott nincsenek azonnali megoldást ígérő lépések, ott kreativitás, találékonyság és főleg szervezőképesség kell. Például az idei nyáron segített volna, ha az Orgoványtól északra a „Kurjantó Csatorna” felső szakasza (felsőadacsi csatornának hívják ezt a szakaszt) mentén élő gazdák kérik a kormánytól, hogy szivattyúzzanak vizet a csatornába, mivel akkor a kulcsfontosságú júliusi időszakban végignedvesedett volna Izsákig a terület. Azonban Imre és társai hiába hirdették a Facebook-on, hogy a felső szakasz gazdái fogjanak össze, az ottaniak a fülük botját sem igazán mozdították, így a lenti, izsáki csatorna mentén lévő földek sem jutottak vízhez.
Izsák alatt megállunk egy kis csatorna partján. Ez az első hely, ahol víz csillan a csatornában. Ennek megfelelően a jó száz méterre álló kukoricás egészséges, nagy kövér csövek várják a betakarítást. A csatorna Imre „sikertörténete”. Mint mondja, ehhez az kellett, hogy az egyik helyi fontos ember beszélt egy másik fontos emberrel, míg végül a vízügy belement abba, hogy a csatornán homokzsákból töltést építsenek, ami visszatartja a vizet a mederben, és nem száguld le a tavaszi belvíz a csatornán, hanem nedvesíti a szomszédos földeket. Mint mondja, ez már az ötödik homokzsákos töltés, mivel a többi négyet elmosta a víz, de mint a mellettünk felrebbenő vörös gém mutatja: itt maradt élet. De ehhez sok utánajárásra, lobbizásra volt szükség. – Az emberek nem látják át a problémát, nem fognak össze és nem járatják a szájukat – foglalja össze a lényeget Konfár Imre.
