Génmódosított élelmiszerek: kockázat vagy lehetőség?

Hogyan magyarázná el egy laikusnak, mi az a génmódosított szervezet (GMO) és miben különbözik az előállítása a hagyományos nemesítéstől?

Amióta az ember növényeket termeszt és állatokat tenyészt, folyamatosan alakítja/alakította azok genetikai állományát – már jóval azelőtt, hogy egyáltalán ismertük volna a genetika fogalmát. A hagyományos nemesítés kezdetben csupán a véletlenszerűen előforduló, kedvező tulajdonságokat – például a nagyobb termést, vagy a szebb megjelenést – hordozó egyedeket szelektálta ki. Később a keresztezéses nemesítés módszereivel ezeket a tulajdonságokat tudatosan kombinálták. A genetikai ismereteink bővülésével a nemesítés eszköztára is kiszélesedett: alkalmazni kezdték a távoli fajok közötti keresztezést és a mutációs nemesítést is, hogy célzottan módosítsák az örökítőanyagot. Ezt a hagyományos eszköztárat egészítik ki a modern géntechnológiai módszerek, amelyek segítségével egy vagy több – rendszerint más fajból származó – gént juttatunk be az élőlényekbe, vagy módosítjuk a genetikai állományukat anélkül, hogy idegen DNS-szekvenciát vinnénk be.

Milyen előnyös sajátságaik vannak ezeknek?

A génmódosított (GM) növények között vannak vitamint, vagy zsírsavakat termelők, különféle kórokozóknak ellenállók, bizonyos tápanyagokat (pl. foszfort, nitrogént) hatékonyabban felvenni tudók, szárazságtűrők, sőt, hatékonyabban fotoszintetizálók is. A legújabb módszerek birtokában csak a fantáziánk szab határt annak, hogy mit állíthatunk elő.

Mondana konkrét példákat olyan génmódosított növényekre, amelyek már nem csak a kutatóintézetekben termesztenek, hanem a mezőgazdaságban is?

A világ összes szántóföldjéből minden hatodik-hetedik hektáron már ilyet termesztünk. Ennek körülbelül a fele szója, melyek ellenállók valamilyen kártevőnek vagy gyomirtónak (például a hírhedtté tett glifozátnak), vagy amelyeknek megváltoztatták az olajösszetételét. A GMO-s hektárok szűk harmada kukorica, tizede gyapot – ezek között nagy arányban vannak a rovarkártevőknek, például kukoricamolynak, kukoricabogárnak ellenálló fajták. Ez utóbbi kártevő hazánkban is súlyos problémát jelent. Egy szárazságtűrő génnemesített kukorica fajtakört már bő évtizede termesztenek az Újvilágban, sőt, Argentínában pár éve elkezdtek termeszteni egy helyi fejlesztésű szárazságtűrő búzát is. Ezen kívül több mint húsz éve termesztenek vírusellenálló papaját, néhány éve már léteznek nem barnuló almát termő gyümölcsfák, és megkezdődött egy fertőző baktériumos betegségeknek ellenálló banán termesztése is. Az elmúlt évben került kiskereskedelmi forgalomba az Egyesült Államokban az egészségvédő hatású antocianint termelő lila paradicsom, amit bármelyik amerikai hobbikertész termeszthet magának.

Vannak génmódosított állatok is? Ezek milyen előnyös sajátságokkal rendelkeznek?

Igen, vannak. Ezeknek a döntő többségét viszont kizárólag kutatási célra használják. Én egyetlen olyan állatfajtáról tudok, amit fogyasztási célból hoztak létre, és már meg is vásárolható. Az AquAdvantage lazacról van szó, amely képes egész évben növekedni, így sokkal hamarabb éri el az eladható méretet, mint az a lazac, amelyből kifejlesztették. Nemrég Kínában egy szálkamentes kárászt is létrehoztak, amely valószínűleg hamarosan engedélyt kap a piacra vitelre. Ebben az esetben ugyanis nem idegen gént vittek be a hal DNS-ébe, hanem a génszerkesztés technikájával kikapcsolták a szálkák fejlődését.

Sokféle, egészséggel kapcsolatos aggály fogalmazódott meg a GMO-kkal szemben. Például az a vád, hogy mérgezők – ez elsősorban az úgynevezett Bt-toxinokkal kapcsolatban merült fel. Gyakori kritika továbbá, hogy allergén hatásúak lehetnek. Mi a tudományos konszenzus ezekről a kockázatokról?

Ezek a termékek egyáltalán nem mérgezők, amit sok száz tanulmány is alátámaszt. Sőt, a tudományos konszenzus szerint abból, hogy valamit géntechnológiával hoztak létre, önmagában nem származik semmilyen kockázat. A bevitt gén által kódolt új fehérjétől függően van értelme esetleges kockázatokat vizsgálni. A Bt-toxinok esetében elsősorban a szómágia jelenti a problémát, nevezetesen, hogy a nevükben ott van, hogy „méreg”. E rovartoxinok gerincesekre, köztük az emberre egyáltalán nem veszélyesek. Ráadásul a köztermesztésben lévő növényekbe már csak olyan Bt-toxin génjét építik be, amit az emésztőrendszerünk gyorsan lebont. A rovaroknak is csak bizonyos körére hatnak. Ezt a témát már nagyon alaposan megvizsgálták. Azokat a Bt-s növényeket, amelyek a lepkehernyók vagy bogarak kártétele ellen védenek, kötelező megvizsgálni abból a szempontból, hogy nem ártanak-e a hasznos rovaroknak, különösen a méheknek. A tudományos vizsgálatok és a közel harminc éves termesztési tapasztalat alapján ma már biztonsággal kijelenthetjük, hogy a Bt-s növényekkel szembeni aggodalmak alaptalanok. Ráadásul – szemben a kémiai rovarirtó kezelésekkel – e GMO-k kizárólag az őket károsító rovarokat pusztítják el, és nincsenek hatással a rovarokkal táplálkozó madarakra sem. Az allergén-hatás is olyan kockázat, amit nem a génmódosított növény, hanem az idegen fehérje szempontjából kell vizsgálni. Egyetlen olyan GM-növény sincs, és nem is volt köztermesztésben, ami megnövekedett allergiakockázatot eredményezett volna. Akinek szója-allergiája van, az ugyanúgy allergiás a GM-szójára, mint a nem génmódosított szójára. Természetesen voltak fejlesztések, amik megbuktak az allergiateszteken, de azok az engedélyezés közelébe sem jutottak, ami a szabályozás biztonságosságát mutatja. Ugyanakkor egyre több olyan fejlesztés születik, aminél a létrehozott génmódosított növény nem kódol új fehérjét, ezért nincs okunk feltételezni sem a fokozott allergiakockázatot. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ne kellene az ellenőrzéseket elvégezni a piacra való bevezetése előtt.

Hogyan befolyásolhatják a génmódosított növények a természetes ökoszisztémákat? Mi történik például, ha a beültetett gének kiszöknek a vadonba? Kiszökhetnek egyáltalán?

Magukat a termesztett növényeinket arra szelektáltuk ki, hogy az általunk biztosított termesztési körülmények között teremjenek sokat, amivel versenyképtelenné váltak a természetes növénytársulásokban. Ezen nem változtat lényegesen a géntechnológiával bevitt tulajdonság sem. Nem tudunk olyan esetről, amikor GM-növények invazívvá váltak volna, azaz más növények rovására terjedtek volna a természetben. Természetesen árvakelések a szántóföldeken, magkiszóródások az utak mentén ugyanúgy előfordulhatnak, mint a nem-GM-termények esetében. A génszökés, mint lehetőség, a kezdetektől foglalkoztatja a szakmát. Ez akkor lehet valós kockázat, ha a termesztett GM-növény környezetében előfordul vele kereszteződni képes vad faj. A génszökés kockázata a GM-növények esetében nem nagyobb, mint a hagyományos nemesítéssel előállított fajok esetében. Én nem tudok olyan esetről, amikor igazolni tudták volna, hogy ez valóban bekövetkezett. Az, hogy más földrészek haszon- vagy dísznövényeit hozzuk-visszük a kereskedelem révén, nagyságrendekkel nagyobb kockázatot jelent a génszökés szempontjából – mégsem kerül ez a figyelem fókuszába. Pedig számos példa van arra, hogyan váltak invazívvá betelepített növényfajok – legyen szó akácról, selyemkóróról vagy újabban egyes fügekaktusz-fajokról. Mindez a géntechnológiától független, a közgondolkodás mégis oda kapcsolja a kockázatot, ahol ez valójában nem következett be.

Az Európai Unió a világ egyik legszigorúbb GMO-szabályozásával rendelkezik. Különbség van azonban a fogyasztást és a termesztést illetően. Hogy van ez pontosan?

Az EU szabályozása számos kompromisszum eredménye, és meglehetősen bonyolult: külön engedély szükséges a behozatalhoz és a feldolgozáshoz, az élelmiszerként és takarmányként való felhasználáshoz, valamint a szántóföldi termesztéshez is. Az uniós szabályokat még az ezredforduló környékén alakították ki, így ezek az akkori aggodalmakat tükrözik. Azóta ugyan történt némi változás – részben a kereskedelmi nyomás, részben pedig néhány tagállam szabálykerülő gyakorlata miatt –, de az alapelvek lényegében megmaradtak. Eredetileg az EU egységes szabályozási rendszert alakított ki a GMO-k kérdéskörében, amit a GM-termények behozatala és forgalmazása terén sikerült is megőrizni: ha egy génmódosított növény uniós importengedélyt kap, azt a tagállamok belső határain sehol sem lehet megállítani. A termesztési engedélyek esetében eredetileg szintén közös szabályozást terveztek, azonban a tagállamok tudományos indokokra hivatkozva élhettek az úgynevezett védzáradék jogával. Ez lehetőséget adott számukra arra, hogy ideiglenesen megtiltsák bizonyos génmódosított növények termesztését a saját területükön, amíg a tudományos vizsgálatok le nem zárulnak. Már a szabályozás életbelépésekor több ország, köztük Magyarország is élt ezzel a lehetőséggel, a MON810-es, moly-rezisztens kukorica esetében, amely az egyetlen EU-s termesztési engedéllyel rendelkező GMO-növény volt. Bár az EU illetékes hatósága, az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság többször is megállapította, hogy ezek a moratóriumok nem támaszthatók alá megalapozott tudományos bizonyítékokkal, politikai síkon ennek sosem sikerült érvényt szerezni. Az ellentmondásos helyzet feloldására az EU mintegy egy évtizede hivatalosan is megszüntette az egységes termesztési szabályozást. Az engedélyezési jogkör továbbra is központi, de az egyes tagállamok saját hatáskörben megtilthatják génmódosított növények termesztését a területükön. Azóta egyetlen új GM-fajta sem kapott termesztési engedélyt. Az üzleti szereplők alkalmazkodtak az EU GMO-ellenes politikájához: az érintett cégek számára elegendő, ha fejlesztéseik behozatali engedélyt kapnak, miközben az uniós gazdák elesnek attól a lehetőségtől, hogy ezeket a növényeket maguk is termeszthessék. Ennek következtében jelenleg kizárólag Spanyolországban és Portugáliában termesztik a még 1998-ban engedélyezett MON810-es kukorica hibridjeit.

Mi állhat az EU szigorú GMO-politikája mögött? Társadalmi nyomás, tudományos óvatosság vagy gazdasági érdekek?

Valójában mindhárom tényező szerepet játszik – kiegészülve a lassan változó társadalmi attitűdökkel is. Az ezredforduló környékén erőteljes társadalmi ellenállás alakult ki a GMO-kkal szemben, amit részben az ismeretlentől való félelem, részben pedig az anti-GMO szervezetek hatékony kampányai tápláltak. A tudományos óvatosság természetesen indokolt volt, és ma is fontos szerepe van, ám az akkori bizonytalanságokat sok esetben túlhangsúlyozták, miközben a biztonságosságot alátámasztó kutatási eredményeket gyakran megkérdőjelezték vagy figyelmen kívül hagyták. Mindeközben gazdasági érdekek is ütköztek a kérdésben – és ezek az érdekek a mai napig jelen vannak. A tiltásokban érdekeltek gyakran tudományosnak tűnő érveléssel próbálták alátámasztani álláspontjukat, noha mögöttük valójában piaci vagy politikai megfontolások húzódtak meg. Bár a több évtizedes tapasztalat és a felhalmozott kutatási eredmények mára világos tudományos konszenzust eredményeztek a GMO-k biztonságosságáról, ez a konszenzus sokáig képtelen volt áttörni a közgondolkodásban rögzült, téves elképzelések falát – ezek ugyanis gyakran túlzott általánosításokon és tudományosan már megcáfolt, de népszerű aggodalmakon alapulnak.

Milyen szabályozás vonatkozik jelenleg a GMO-k használatára Magyarországon?

Magyarországon már 1998-ban megszületett a géntechnológiáról szóló törvény, amikor az Európai Unió még csak a szabályozási keretek kidolgozásán dolgozott. Az uniós csatlakozáskor átvettük az EU vonatkozó szabályozását, amely ma is érvényben van – ennek megfelelően az EU-ban engedélyezett génmódosított termények Magyarországon is forgalmazhatók. Ugyanakkor azonnal moratóriumot hirdettünk az egyetlen, uniós termesztési engedéllyel rendelkező GMO-növényre, a kukoricamoly-rezisztens MON810-es kukoricára. 2006-ban a parlamenti ellenzék – a felerősödő társadalmi GMO-ellenesség hullámát kihasználva – túlszabályozta a hazai jogrendet, ami jelentősen megnehezítette még a kutatási célú kísérleteket is. A folyamat csúcspontja a 2012. január 1-től hatályos alaptörvény volt, amely kimondja, hogy „Magyarország genetikailag módosított élőlényektől mentes mezőgazdasággal” biztosítja polgárai testi és lelki egészségét. E rendelkezés nemcsak sajátos – hiszen alkotmányos szinten szabályoz egy alapvetően tudományos-technológiai kérdést –, de a gyakorlatban sem teljesül. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az állattenyésztés céljaira Magyarország évente több százezer tonna génmódosított szóját importál. Az, hogy ezeket a génmódosított terményeket nem tekintjük élőlényeknek, miközben a GMO-mentességet alkotmányos értékként tüntetjük fel, meglehetősen képmutató.

Mi a véleménye az EU által alkalmazott prekaució elvről, mely szerint a hosszútávú hatások ismeretlenségére hivatkozva tiltanak? Észszerű, hogy azt kell bizonyítani valamiről, hogy biztonságos, nem pedig azt, hogy veszélyes?

A kötelező elővigyázatosság elvét lehet szakszerűen és felelősen is alkalmazni. Hogy a GMO-k esetében nem ezt tesszük, annak oka a közgondolkodásba égetett irracionális, elutasító hozzáállás. Természetesen a biztonságosságnak sok szintje létezhet, de a köztermesztésben lévő GM-növények bőven teljesítik az elvárható biztonságosság kívánalmait. Az abszolút biztonság persze nem létezik. Ezt az ellenzők a GM-növényektől elvárják, miközben az élet más területein megfelel számukra a józan ésszel elvárható biztonságosság.

A szigorú szabályozás hogyan befolyásolja az európai és magyar kutatók munkáját? Van-e példa olyan projektre, amely az uniós vagy hazai előírások miatt hiúsult meg?

Egyértelműen negatívan befolyásolja. Volt példa arra, hogy magyar kutatók kukoricamolynak, illetve kukoricabogárnak ellenálló kukoricafajtákat állítottak elő – az előbbiből elismert hibrid is lett –, ám ezek mégsem kerültek termesztésbe. A kétezres években hazai GM-búza fejlesztése is zajlott, de a munkát leállították, hogy elkerüljék a közfelháborodást. Általánosságban azonban nem ez a jellemző. Gyakoribb, hogy a kutatási pályázatokban tudatosan kerülték annak hangsúlyozását, ha a vizsgálatokhoz GM-növényekre lett volna szükség, vagy eleve nem próbálkoztak olyan projektekkel, amelyek gyakorlati hasznosítása GM-növényekhez kötődött volna. Mindezeknél azonban véleményem szerint súlyosabb problémát jelent, hogy a megbélyegző és ellenséges közhangulat miatt a fiatal kutatói generációk jelentős része elfordult ettől a területtől. Pedig a ’80-as és ’90-es években Magyarország ezen a téren is az élvonalhoz tartozott.

Az Európai Parlament 2024-ben szűk többséggel elfogadott egy új törvényt a növényi génszerkesztés szabályozására vonatkozóan. A jogszabály megkülönbözteti a klasszikus géntechnológiai módszerekkel előállított GMO-kat az új génszerkesztési technológiákkal (NGT – New Genomic Techniques) létrehozott szervezetektől. Az NGT-eljárások lényege, hogy a növények saját genetikai állományát módosítják anélkül, hogy idegen fajból származó géneket juttatnának be. Az ember első gondolata, hogy nem ártana, ha a politika hallgatna a szakmára. Enyhíti ez valamelyest a szigorú szabályozást? Lehet értelmes célokra használni az új lehetőséget?

A génszerkesztéssel kapcsolatos szabályozás reformját egy 2018-as Európai Bírósági ítélet indította el. Ez az ítélet megdöbbentette a tudományos közösséget, mivel a modern génszerkesztési technológiával előállított növényeket is a hagyományos GMO-k kategóriájába sorolta – még akkor is, ha azok megegyeztek a természetes változatokkal. A Bizottság 2023-ban javaslatot tett a szabályok enyhítésére: az új tervezet szerint a kismértékű géntechnológiai módosítással előállított növényeket nem minősítenék GMO-nak. Elfogadás esetén a reform új utakat nyithat meg olyan fontos fejlesztések előtt, mint a burgonyavésznek ellenálló burgonyafajták, peronoszpóra-rezisztens szőlők, gluténmentes búzák vagy a papírgyártásra optimalizált nyárfák.

A fejlődő országokban egyre több GM-terményt termesztenek. Nem okozhat ez komoly versenyhátrányt az EU mezőgazdasága számára?

De igen. Már most is versenyhátrányban vagyunk velük szemben. Az EU mezőgazdaságát nagyrészt a támogatási rendszer tartja lélegeztetőgépen, ez azonban hosszú távon pénzügyileg sem fenntartható, és a termelési hatékonyságot is folyamatosan rontja. Protekcionizmussal és adminisztratív importkorlátozásokkal ideig-óráig ugyan védhető a mezőgazdaságunk, de tartósan fenntarthatóvá és versenyképessé csak fejlesztésekkel lehet tenni. A környezetkímélés szempontjából is kulcsfontosságú, hogy a legmodernebb, precíziós technológiákat alkalmazzuk, ezeknek pedig a növényi géntechnológia, különösen a génszerkesztés is szerves része. Ha nem akarunk súlyos lemaradásba kerülni, ezeket a lehetőségeket nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Mit tehetne a tudományos közösség azért, hogy a társadalom bizalmát elnyerje a génmódosítás terén? Milyen szerepe lehet a médiának ebben?

Sokkal tudatosabban kell kommunikálnunk a tudományterületünkről. Nem bonyolult, száraz szakmai magyarázatokra van szükség, hanem egyszerű, de tudományosan megalapozott, érthető üzenetekre. Olyan konkrét példákon keresztül kell bemutatnunk a munkánkat, amelyek valós, átélhető történeteket mesélnek el – olyasmit, amivel az emberek érzelmileg is azonosulni tudnak. Olyanokat, mint például az aranyrizs esete, amelyet kifejezetten azért fejlesztettek ki, hogy megoldást nyújtson a fejlődő országokban tömegeket érintő A-vitamin-hiányra. Ez a génmódosított rizsfajta béta-karotint – az A-vitamin előanyagát – tartalmazza a szemeiben, így segíthet megelőzni a hiánybetegségeket, például a gyermekkori vakságot. Ha ismét lejárató kampányok vagy indokolatlan támadások indulnak, sokkal határozottabban kell képviselnünk az álláspontunkat. Korábban, amikor kérdéseket kaptunk, igyekeztünk mindenre részletes, szakmai válaszokat adni – de kívülről ez gyakran úgy tűnt, mintha az aktivisták számon kérnének, a kutatók pedig magyarázkodni kényszerülnének. Ebbe a kommunikációs csapdába nem szabad újra beleesnünk. A média évekkel ezelőtti híradásaiban szinte kötelező elem volt a látszatobjektivitás, a „mindkét fél megszólaltatása”, ami azt a benyomást kelthette, mintha az ellenzők feltételezései és a kutatók állításai azonos súllyal esnének latba. Ez sajnos hozzájárult ahhoz, hogy a tudománytalan nézetek legitimációt nyerjenek, és a közvélekedés elfogadja a szakmailag megalapozatlan álláspontokat is.

Mi a véleménye a rohamosan terjedő tudományellenességről, mely már egyes országokban a politika csúcsát is elérte?

Mélyen elkeserítőnek tartom a jelenlegi helyzetet. Úgy vélem, társadalmi szinten gyakran hajlamosak vagyunk túlzásokba esni – mindent „túltolunk” –, majd csak a divathullámok és trendek lecsengése után kezdünk korrekcióba. Valószínűleg ez történt akkor is, amikor a tudományos eredményeket túl gyorsan, a társadalmi befogadás ritmusát figyelmen kívül hagyva próbáltuk átültetni a gyakorlatba. Ez hozzájárult ahhoz a bizalomvesztéshez, a tudománytól való elforduláshoz, amelyet ma is tapasztalunk. Sajnos évekbe telhet, mire ez a tendencia megfordul. Addig azonban a tudományellenes hangulatot kihasználó politikai szereplők is hasznot húzhatnak ebből az átmeneti bizalmi válságból. Abban biztos vagyok, hogy az inga előbb-utóbb visszalendül. Azt viszont nem tudom, hány évnek és milyen keserű tapasztalatoknak – például járványoknak, környezeti válságoknak vagy ellátási zavaroknak – kell még bekövetkezniük ahhoz, hogy társadalmi szinten újra felismerjük: a tudományos megismerés a legjobb eszközünk arra, hogy valódi, tartós megoldásokat találjunk a problémáinkra.

Irigylem az optimizmusát. Nekünk is tolni kell azt az ingát, hogy esély legyen a ráció felülkerekedésére. Köszönöm a beszélgetést.

(Az interjú elkészítését az NKFIH Mecenatúra pályázat (MEC_N149002) támogatta, amelynek címe: „A holnap útjain: a tudomány és orvoslás új dimenziói”.)