A felhalmozó állam kimerülése – Az orbánizmus felemelkedése és hanyatlása

Orbán Viktor politikai rendszere a 2010-es évek elején az 1990-es években kialakult liberális hegemónia válságára adott ellen-hegemón válaszként jelent meg. A rendszerváltást követő két évtized gazdaságpolitikája – amely a nemzetközi pénzügyi intézmények, a multinacionális tőke és az Európai Unió által szorgalmazott neoliberális reformokra épült – nem tudta Magyarországot tartós felzárkózási pályára állítani. Az ország a közepes jövedelmi csapdában rekedt: a gazdasági növekedés mérsékelt volt, a bérek és a termelékenység elmaradtak a nyugat-európai szinttől, a hazai vállalkozások innovációs kapacitása gyenge maradt. Ebben a strukturális válságban jelent meg az orbánizmus, mint új gazdasági és politikai kísérlet, ami ugyanakkor kudarcot vallott saját mércéi szerint is.

A 2010-ben hatalomra került kormány radikálisan átrendezte a hatalmi viszonyokat: meggyengítette a fékek és ellensúlyok rendszerét, központosította az államot, és új, lojalitásalapú gazdasági elit kialakításába kezdett. Az orbánizmus gazdasági stratégiája a felhalmozó állam koncepciójára épült. A felhalmozó állam a tőkefelhalmozás előmozdítását tűzi ki célul – de nem a fejlesztő állam klasszikus értelemben vett módján, amely hosszú távú iparpolitikai, oktatási és innovációs célokat követ, hanem a rövid távú politikai stabilitás érdekében. Az állam egyszerre lett a gazdasági növekedés motorja, a politikai hatalom forrása és az új oligarchikus réteg meggazdagodásának eszköze.

Az orbánizmus kettős válasz volt: gazdasági értelemben kísérlet a neoliberális függés „nemzeti” újrakeretezésére, politikai értelemben pedig hatalmi konszolidációs projekt, amely a társadalmi elégedetlenséget centralizált vezetés és erős nemzeti retorika révén igyekezett kordában tartani. A kormány retorikájában a „nemzeti önrendelkezés” és a „szuverenitásvédelem” központi szerepet kapott, miközben a gazdaság strukturális függései valójában nem csökkentek, csupán új formát öltöttek.

A 2010-es évek külső környezete kedvező volt az orbánizmus számára: a világgazdaság növekedett, a hitelek olcsók voltak, az EU-források bőségesen érkeztek, és a régiós országok – Lengyelország, Szlovákia, Csehország – is hasonló felzárkózási pályán mozogtak. Ez lehetővé tette, hogy a magyar kormány gazdasági sikereket mutasson fel: mérséklődő adósságot, stabil költségvetést, bővülő foglalkoztatást, csökkenő szegénységet, és növekvő GDP-t. Ám e sikerek mögött strukturális gyengeségek rejtőztek: az exportorientált gazdaság külföldi kézben maradt, a hazai vállalatok termelékenysége nem emelkedett, az oktatás és az egészségügy forráshiányos lett, a bérek növekedése elmaradt a régió többi országétól, és a gazdasági növekedés egyre inkább politikai eszközökkel – uniós pénzekkel és állami beruházásokkal – volt csak fenntartható.

A cikk bemutatja az orbánizmus gazdasági és politikai logikáját, annak felemelkedését, majd kimerülését.

Az orbánizmus felemelkedése (2010–2020)

A 2010-es évek Magyarországán a gazdasági mutatók alapján úgy tűnhetett, hogy a kormány sikeresen új pályára állította az országot. A világgazdaság ekkor egy általános növekedési ciklusban volt, amelyből Közép-Európa országai is profitáltak. Magyarország gazdasága átlagosan évi 2,5 százalékkal bővült, az államadósság GDP-arányos szintje látványosan csökkent, a költségvetési hiány mérsékelt maradt. A külföldi tőke továbbra is érkezett, és az uniós támogatások sem apadtak el: a 2014 és 2020 közötti időszakban 22,5 milliárd eurónyi kohéziós forrás érkezett az országba.

A számok szintjén minden rendben volt. A felszín alatt azonban az orbánizmus gazdasági modellje már ekkor is komoly strukturális gyengeségeket hordozott. A reálbérek növekedése elmaradt a környező országokétól, a munkajövedelmek GDP-n belüli aránya folyamatosan csökkent, a kormány tudatosan a bérek visszafogására építette versenyképességi politikáját. Miközben a kormányzati kommunikáció a nemzeti tőke megerősítéséről szólt, valójában az orbánizmus alapja a jövedelem-újraelosztás volt: a munkavállalóktól a tőketulajdonosok felé irányuló erőforrás-átcsoportosítás.

A gazdasági növekedés motorját nagyrészt az Európai Unió forrásai adták. Egy 2016-os, a Miniszterelnökség megbízásából készült tanulmány szerint az ország gazdasága az uniós támogatások nélkül nemhogy nem nőtt, hanem zsugorodott volna 2007 és 2015 között. A KPMG és a GKI által készített kutatás kimutatta, hogy a folyó fizetési mérleg hiánya a teljes időszak során meghaladta volna a 3 százalékot, és az államadósság is emelkedett volna, ha a kormány nem számíthatott volna a külső forrásokra. Vagyis a „magyar modell” lényegében azon alapult, hogy az ország nettó haszonélvezője volt az uniós forrásoknak.

Ez a külső forrásfüggés azonban nem hozott valódi fejlődést. A hazai vállalatok termelékenysége alig javult, miközben a külföldi cégek továbbra is dominálják az exportot. A legfrissebb adatok szerint 2023-ban a külföldi vállalatok termelékenysége több mint kétszerese volt a magyar cégekének. Az orbánizmus nem tudta felszámolni azt a strukturális függést, amely a magyar gazdaságot a globális értékláncok alacsony hozzáadott értékű szegmenseiben tartotta. A magyar vállalatok jellemzően nem versenyképesek a nemzetközi piacokon.

Miközben a kormány gazdasági nacionalizmust hirdetett, a rendszer valójában továbbra is a külföldi tőke és az uniós pénzek kombinációjára épült. A különbség csupán annyi volt, hogy a korábbi, liberális korszakhoz képest immár egy új, politikailag hűséges gazdasági elit is helyet kapott a rendszerben. Az állam szerepe megnőtt: a kormány nemcsak szabályozóként, hanem aktív szereplőként is belépett a tőkefelhalmozás folyamatába.

A hazai tulajdon erősödése valóban kimutatható volt néhány ágazatban – különösen a bankrendszerben, az energiapiacon és a médiában –, de ez az átrendeződés nem a versenyképesség javulásával, hanem az állam közvetlen beavatkozásával járt. Az „új nemzeti tőke” így valójában nem önálló gazdasági erőként, hanem az állam kegyéből működő klientúraként jött létre. A rendszer logikája nem a technológiai fejlődés vagy az innováció ösztönzése volt, hanem a politikai lojalitás jutalmazása. A magyar tulajdonú vállalatok továbbra is alig képesek a nemzetközi értékláncok magasabb pozícióiba kapcsolódni. Sokat exportálunk, de ebből nem sok helyi érték keletkezik.

A kormány gyakran példaként emlegette a kelet-ázsiai fejlesztő államokat, ahol a gazdasági modernizáció az állam aktív irányításával ment végbe. Csakhogy míg Dél-Koreában vagy Tajvanon a fejlesztő állam a humán tőkébe és az oktatásba fektetett, Magyarországon éppen ezeket a területeket szorították háttérbe. Az oktatási ráfordítások 2010 után drámaian csökkentek, és 2020-ra Magyarország a közoktatásra az egyik legkevesebbet költő ország lett Európában. A közoktatás és a felsőoktatás alulfinanszírozottsága, az egészségügyi rendszer gyengülése és a szociális háló leépítése hosszú távon ellehetetlenítette, hogy az ország kitörjön az alacsony hozzáadott értékű gazdasági szerkezetből.

Az orbánizmus modelljének másik kulcseleme a munkaerőpiac fegyelmezése volt. A kormány korlátozta a szakszervezetek jogait, a kollektív alkukat központosította, és a „rabszolgatörvényként” elhíresült 2018-as jogszabállyal a munkavállalókat még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozta. Az állam így nemcsak gazdasági, hanem társadalmi értelemben is újrarendezte az erőviszonyokat: egy olcsó, kiszolgáltatott, a hatalomtól függő munkásságra építette gazdasági stratégiáját. Mindezek következményeként 2024-re a magyar reálbérek növekedése elmaradt minden más kelet-európai uniós tagállamétól. Mindeközben a politikai lojalitáson alapuló tőkésréteg és a multinacionális cégek profitjai rekordmagasságokba emelkedtek.

A demokratikus intézmények közben fokozatosan gyengültek. A Freedom House 2015-ben már nem tekintette Magyarországot konszolidált demokráciának, 2020-ban pedig a „hibrid rezsim” kategóriába sorolta – az első EU-tagállamként, amely kiesett a demokratikus országok köréből. A V-Dem (Varieties of Democracy Institute) intézet kutatói hasonló következtetésre jutottak: Magyarország volt a világ leggyorsabban autoriter irányba sodródó állama az elmúlt években.

A felhalmozó állam nemcsak új gazdasági, hanem politikai rendszert is épített. A gazdasági elit és az állam közötti határok elmosódtak, a piacot politikai hűség alapján szervezték újra. A közbeszerzések nemcsak a korrupció melegágyává váltak, hanem a gazdaság egyik fő mozgatórugójává is: a kormány így pótolta a csökkenő magánberuházásokat és a visszaeső külföldi tőkét. Paradox módon ebben az uniós források is szerepet játszottak: az EU pénzeinek jelentős része közvetve az autoriter kapitalizmus stabilizálásához járult hozzá.

Az orbánizmus felemelkedésének évtizede tehát nem a gazdasági szuverenitásról, hanem a függőségek újratermelődéséről szólt. A külföldi tőke és az uniós pénzek maradtak a növekedés fő forrásai, miközben a rendszer belső logikája egyre inkább a politikailag menedzselt vagyonfelhalmozás és az államfüggő kapitalizmus irányába tolódott.

Külső sokkok és belső sebezhetőségek (2020–2024)

A 2020-as évek eleje fordulópontot jelentett az orbánizmus történetében. Az addig viszonylag stabilnak tűnő gazdasági és politikai rendszer egyszerre szembesült több, egymást erősítő válsággal: a világjárvány, az orosz–ukrán háború, az energiaárrobbanás és az Európai Unióval kiéleződő konfliktusok mind lerántották a leplet az orbáni modell sebezhetőségéről. Az a politikai konstrukció, amely az évtized során a nemzeti önállóság és a gazdasági stabilitás képét sugározta, néhány éven belül elvesztette külső támaszait és belső legitimitását.

A Covid–19-járvány 2020 tavaszán nemcsak egészségügyi, hanem gazdasági értelemben is próbára tette a rendszert. A korlátozások és a kereslet összeomlása miatt a magyar gazdaság 4,5 százalékkal zsugorodott, miközben az államadósság 60-ról 80 százalékra ugrott. Az egészségügyi rendszer összeomlása különösen súlyos volt: az alulfinanszírozott kórházak, az elvándorolt szakemberek és a beteg lakosság miatt Magyarország a világon a harmadik legmagasabb Covid-halálozási rátát produkálta. A kormányzat válságkezelése rövid távon a politikai stabilitást helyezte előtérbe: EU-s pénzekből és költségvetési túlköltekezéssel próbálta elkerülni a tömeges elégedetlenséget.

Ám a valódi fordulatot nem a járvány, hanem a háború hozta el. 2022 februárjában Oroszország inváziója alapjaiban rengette meg az európai energiapiacot és a geopolitikai egyensúlyt. Magyarország különösen kiszolgáltatott helyzetbe került, hiszen évek óta az orosz energiafüggőségre építette stratégiáját. A kormány a 2010-es években tudatosan mélyítette a kapcsolatokat Moszkvával: az olaj- és gázimport 70–90 százaléka Oroszországból érkezett, a Paksi Atomerőmű bővítését orosz hitelből tervezték, és az energiaszektor egészét orosz technológiákra alapozták.

Amikor a háború kitört, és az EU tagállamai közösen léptek fel Moszkvával szemben, Orbán azonban megtagadta a csatlakozást a közös szankciós politikához. A kormány ezzel végleg szembehelyezkedett Brüsszellel. Az Európai Bizottság 2022-ben erre válaszul új eszközhöz nyúlt: az uniós támogatások folyósítását intézményi reformokhoz, a jogállamisági feltételekhez kötötte. A Bizottság 27 reformintézkedést írt elő, amelyek közül a magyar kormány csak 9–13-at teljesített részben vagy egészben. Ennek következtében a korábban példátlan mértékű, több mint 28 milliárd eurós támogatási csomag döntő része befagyott. 2025 elejéig Magyarország a tervezett források alig 8 százalékát kapta meg.

 ezek jelentették a gazdaságban forgó állami beruházások és a klientúra finanszírozásának alapját. Az uniós pénzek hiányában a belső patronázs-hálózat is recsegni-ropogni kezdett. Az addig lojalitásból élő oligarchák és helyi elitcsoportok elvesztették jövedelmi forrásaikat, ami belső feszültségeket szült a hatalmi blokkban. A keleti nyitás, a távol-keleti tőke sem tudta helyettesíteni a nyugati beruházások és kereslet apadását. Az akkumulátoripar állami kockázatmentesítése újabb hatalmas terhet rótt a költségvetésre, miközben a szektor gyengélkedik.

A pénzügyi válság a forint árfolyamán is nyomot hagyott. Az euró árfolyama 2021 és 2025 között 355 forintról 400 fölé emelkedett, és a gyengülő nemzeti valuta tovább növelte az importköltségeket, ezzel pedig az inflációt. 2022 és 2023 között Magyarország az EU legmagasabb inflációját produkálta, egyes hónapokban meghaladva a 25 százalékot. Bár 2024-ben az infláció végül egy számjegyűre mérséklődött, ez nem gazdasági erősödés, hanem a visszaeső fogyasztás és a bázishatás következménye volt. 

A válságok nemcsak gazdasági, hanem politikai következményekkel is jártak. Az orbánizmus addigi társadalmi szerződése – a stabilitásért és biztonságért cserébe elfogadott autoriter kormányzás – megingott. A középosztály életszínvonala csökkent, a kis- és középvállalkozások tömegei kerültek nehéz helyzetbe, miközben a rendszerhez hű oligarchák tovább gazdagodtak. Ez a kontraszt végül politikailag is megtörte a rendszert: a gazdasági elit egy része elfordult Orbántól, és új politikai alternatívát keresett.

Ebből a belső elégedetlenségből született meg a Magyar Péter által vezetett Tisza Párt, amely 2024-re az ellenzék legnépszerűbb erejévé vált. A párt mögött sok olyan üzletember és politikus áll, akik korábban az orbáni rendszer részei voltak, de a források elapadása miatt kikerültek a kegyeltek köréből. A korrupcióellenes, technokrata, mérsékelt jobboldali retorika így az orbánizmus belső válságának terméke lett, nem forradalom, hanem egyfajta palotaforradalom formájában.

Az orbánizmus ekkorra elvesztette legfontosabb tartóoszlopait: a gazdasági növekedés kifulladt, az uniós pénzcsapok elzáródtak, a külföldi befektetők elfordultak, a társadalmi szerződés pedig felbomlott. A felhalmozó állam válságba került – nemcsak kívülről, hanem belülről is.

Donald Trump: megváltótól a fenyegetésig

A 2020-as évek közepére Orbán Viktor egyre inkább külpolitikai szövetségeseitől remélte rendszerének megmentését. Amikor az Európai Unió elzárta a pénzcsapokat és a gazdaság stagnálni, a belső támogatói kör pedig repedezni kezdett, a miniszterelnök tekintete újra az Atlanti-óceánon túlra szegeződött. Donald Trump visszatérése a Fehér Házba 2025 elején az orbánizmus utolsó nagy reménye: egy politikai fordulat, amely – legalábbis elméletben – újra helyzetbe hozhatná Magyarországot a nemzetközi porondon.

A magyar kormányfő mindig is különleges szövetségest látott Trumpban. Mindketten a globalizációval, a bevándorlással és a liberális nemzetközi renddel szembeni politikai lázadás szimbólumai. Orbán számára Trump ideológiai rokon: az illiberalizmus amerikai megfelelője. A budapesti diplomácia abban bízik, hogy az új washingtoni adminisztráció fellazítja az Európai Unió egységét, és ezzel enyhíti a Brüsszel felől érkező nyomást.

Európában sokan attól tartottak, hogy Trump második elnöksége szétveri az európai együttműködést, ám épp az ellenkezője történt. Az amerikai vezetés kiszámíthatatlansága – különösen a kereskedelmi háború újranyitása az EU-val – arra késztette az európai kormányokat, hogy szorosabban együttműködjenek egymással. A kontinensen egy új, pragmatikus szövetség kezdett formálódni, amelyet a közös biztonsági és gazdasági érdekek tartanak össze, és amelyből Magyarország egyelőre kimaradt. 

Az új európai koalíció célja az lett, hogy megvédje Ukrajnát, megőrizze az unió gazdasági integritását, és ellensúlyt képezzen a Trump-adminisztráció kiszámíthatatlan politikájával szemben.

Mindez gazdasági szinten is súlyos következményekkel járt. Trump 2025 tavaszán új védővámokat vetett ki az Európai Unióból érkező termékekre: 20 százalékos általános importvámot, amelyet később ugyan 10 százalékra mérsékelt, de a gépjárművekre vonatkozó 15 százalékos büntetővám megmaradt. Ez a döntés különösen érzékenyen érinti Magyarországot, amely az európai autóipar egyik legfontosabb összeszerelő központja. Az Audi, a Mercedes és a BMW magyarországi gyárai közvetlenül kapcsolódnak a német exporthoz, így a vámháború közvetve a magyar gazdaságot is sújtja.

A magyar kormányfő abban reménykedett, hogy Trump közvetítési kísérlete Oroszország és Ukrajna között új diplomáciai szerepet adhat Magyarországnak, ám a tervezett budapesti csúcstalálkozó végül egyelőre elmaradt. Európa újra önálló útra lépett, Magyarország pedig a peremre szorult. A „Trump-kártya” tehát nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is veszélyesnek bizonyult. A magyar gazdaság alappilléreit – az exportpiacokat, az energiaellátást és a külső finanszírozást – egyszerre rengette meg. Az orbánizmus, amely évekig ügyesen lavírozott a nagyhatalmak között, most először minden irányból elszigetelve találta magát.

Orbán stratégiája – a külső szövetségek politikai kompenzációként való használata – így sorra kudarcot vallott. Trump visszatérése nem hozott felmentést, hanem újabb függőségeket és gazdasági csapdákat eredményezett. A háború okozta árspirál, az uniós pénzek befagyasztása, az amerikai vámok, a német ipari kereslet bedőlése, valamint az ázsiai tőkebefektetések bizonytalansága együttesen olyan válsághullámot indított el, amelyből a kormány sem gazdaságilag, sem diplomáciailag nem tud kitörni.

Ebben a közegben éleződött ki az orosz olaj- és gázimporttal szembeni szankciók kérdése. 2025. november 7-én Orbán és több mint százfős kísérete – miniszterek, propagandisták és a gazdasági elit kapcsolt tagjai – Washingtonba repült, hogy találkozzon Donald Trumppal. Ez a washingtoni út „pürrhoszi győzelem” zárult: Magyarország egyéves haladékot kapott az orosz energiára vonatkozó amerikai szankciók alól.

Az orosz olaj ára nemcsak a keletre áramló rubelekben, hanem a nyugatról elmaradó eurókban is mérhető. Amíg Magyarország fenntartja oroszbarát külpolitikáját, addig nem számíthat az EU-val való viszony rendezésére, aminek súlyos gazdasági ára van, keleti nyitás ide vagy oda. 2025-re Magyarország újra ott áll, ahonnan 2010-ben elindult: külső erőforrásokra utalt, strukturálisan gyenge, és társadalmilag kimerült ország. Orbán Viktor politikai játszmái, amelyek korábban erőt és függetlenséget sugalltak, mára a rendszer végzetes törékenységét leplezték le.

Következtetések

A 2020 utáni időszak világossá tette, hogy az orbánizmus nem képes tartós fejlődési pályát biztosítani Magyarország számára. Az a politikai projekt, amely kezdetben szuverenitást, nemzeti megerősödést és gazdasági felemelkedést ígért, végül épp az ellenkezőjét hozta: mélyülő függőséget, strukturális gyengeségeket és társadalmi kimerülést. A rendszer sajátos logikája – a rövid távú politikai stabilitás felülírása a hosszú távú fejlődéssel szemben – fokozatosan kiürítette a gazdaság innovációs képességét, leépítette az intézményi fékeket és ellensúlyokat, és olyan gazdasági szerkezetet hozott létre, amely továbbra is külső tőkére és alacsony hozzáadott értékre épül.

A nemzeti tőkésosztály megteremtése, amelyet a kormány a kelet-ázsiai fejlesztő államok mintájára, annak totális félreértéseként hirdetett meg, nem járt sikerrel. A hazai gazdasági elit jelentős része nem versenyképessé vált, hanem politikailag függő és állami erőforrásokra épülő szereplővé. A lojalitás felülírta a teljesítményt, a központosítás pedig a szakmai szempontokat, a hatalomtechnikai törekvések elfojtották a társadalmi és gazdasági pluralizmust. A magyar állam nem fejlesztő állammá vált, hanem olyan „felhalmozó állammá”, amely a politikai-gazdasági elit vagyonosodását helyezte előtérbe a társadalmi jólét, az emberi tőke és az innovációs kapacitások fejlesztésével szemben.

A magyar gazdaság és társadalom törékenysége akkor vált teljesen nyilvánvalóvá, amikor a külső feltételek megváltoztak.

Az orbánizmus logikája végül saját gazdasági alapjait kezdte ki. A reálbérek lemaradása, a társadalmi mobilitás beszűkülése, a termelékenységi szakadék, az oktatás és az egészségügy válsága, illetve a beruházások bizonytalansága együttesen egy olyan modellt rajzolnak ki, amely kifulladni látszik. Az orbáni illiberális társadalmi szerződés – a politikai szabadságok korlátozása az anyagi biztonságért cserébe – alapjai megszűntek azzal, hogy az anyagi biztonság többé nem garantálható.

2026-ra Magyarország történelmi fordulóponthoz érkezett. A rendszer, amely hosszú éveken át stabilnak és kiszámíthatónak tűnt, politikai és gazdasági értelemben is megingott. A belső elégedetlenség, az új politikai alternatívák megjelenése, és az elszigetelődő külpolitikai pozíciók együttese most első alkalommal teszi valóban kétségessé az orbáni rendszer fennmaradását. Az orbánizmus kifáradt: nem stabilizál, nem integrál, nem fejleszt, hanem védekezik és reagál.

A rendszer saját tisztjei dezertálnak, saját kegyeltjei elégedetlenkednek, az illiberális narratíva küzdelemébe a társadalom belefáradt, a korábbi stabil koalíció az alsó-közép és a gazdasági elitek között megroggyant. Ráadásul úgy tűnik, hogy a saját világába bezárt, szűkülő plutokrata elitje által körülvett Orbán ebből már nem sokat érzékel.

A kérdés immár nem az, hogy a korábbi modell gazdaságilag fenntartható-e, hanem az, hogy mi követi majd. Magyarország számára a történelmi kihívás most az, hogy képes lesz-e rátérni végre egy olyan fejlődési pályára, amelyet a tudásalapú gazdaság, az erős intézmények, és a társadalmi és ökológiai fenntarthatóság egyszerre jellemez, vagy végleg beragad egy perifériás, politikailag vezérelt, stagnáló szerkezetbe.

Orbán egyik utolsó ütőkártyája a külpolitika lehet. Komoly politikai előnyökkel jár számára, hogy sikerült a romokban lévő gazdaságban a szankciók pénzügyi költségeit a választásig elkerülni. Ez bővíti a mozgásteret a választási osztogatáshoz, ezzel tompítva az orbáni gazdaságpolitika kifulladásának politikai hatásait.

A hatalomban maradás kulcsa azonban nem a gazdaság lesz, ugyanis azt a játszmát Orbán csak a csodával határos módon nyerhetné meg. Az elkövetkező hónapok egyik nagy kérdése ezért az, hogy képes-e Orbán úgy újrakeretezni a választást, hogy belföldön is learathassa nemzetközi kapcsolatainak gyümölcseit. Ez nem kis feladat egy politikailag és nyelvileg is rendkívül zárt országban. Ugyanakkor – ellentétben a gazdaság megmentésével – ez a külpolitikai újrakeretezés még megvalósítható a választások előtt.

Ha Trump megajándékozza Orbánt egy budapesti látogatással, és esetleg egy „béketalálkozót” is összehoz Putyinnal, az akár meg is mentheti hűséges magyar barátja politikai jövőjét.

Utószó

A Magyarországhoz hasonló függő gazdaságok soha nem fognak tartósan felemelkedni pusztán azzal, hogy rábízzák magukat a liberális gazdasági logikára. Ahol nincs hosszú távú fejlesztési vízió és nincsenek olyan társadalmi koalíciók, amelyek a rövid távú politikai ciklusokon túl is hajtják előre a modernizációt – ott a stagnálás nem hibalehetőség, hanem alapértelmezett pálya.

Orbán gazdasági nacionalizmusa elbábozta a fejlesztő államot, de szinte semmit sem értett meg abból, hogyan működnek azok az országok, amelyek az elmúlt fél évszázadban fel tudtak kapaszkodni. A „magyar csoda” helyett így jött létre a függőség újratermelésére épülő felhalmozó állam.

Most, hogy Magyarországon politikai értelemben megszűnt a baloldal, különösen nagy szükség lenne arra az intellektuális munkára, amely képes volna új gazdasági-társadalmi fejlődési víziót adni. Olyat, amely egyszerre érti a függőség szerkezetét, a globális kapitalizmus geopolitikai új hullámait és a magyar társadalom történeti tapasztalatait. Ennek sarokkövei a demokratikus, ökoszociális fejlesztő állam intézményei, ambiciózus iparpolitikával és jövőorientált, az emberbe befektető társadalompolitikával.

Az Új Egyenlőségen megjelent cikksorozat – és korábbi könyvem – ehhez próbál hozzájárulni. Olyan gondolkodási keretet kíván építeni, amelyben a jövő nem két rossz alternatíva, a kiüresedett liberalizmus és a kifulladt autoriter kapitalizmus között dől el, hanem képes felmutatni valami mást, valami sajátot, hosszú távon is működőt.