„Magyarországon nem könnyű másnak lenni, se cigánynak, se semmi másnak”

A szülei Tengelicen földet műveltek, magyarul sem tudtak, mégis engedték önt érettségizni. Hogy emlékszik vissza erre?

A szüleim írástudatlan emberek voltak, és bár apukám később megtanult írni, olvasni, neki sem voltak befejezett iskolai osztályai. Soha nem fogtak vissza bennünket. Azt szerették volna, hogy rendes szakmánk legyen, és az értelmiségi pályáról nem tudták, hogy hova visz, és úri huncutságnak gondolták. De miután a tengelici iskolában három nővérem is jól szerepelt, és később szakmát szerzett, a pedagógusaim erősködtek, hogy engedjenek engem érettségizni. Hosszas unszolásra azt mondták, hogy na jó, legyen.

Sasos romatelepéről vannak élénk képei?

Az idő nyilván megszépíti ezeket az éveket, de nagyon pozitív képeim vannak. Nem tudom, hogy a szüleim mivel küszködtek, de nem éheztünk. Anyukám ösztönlény volt, mindig mindent megteremtett, amit kellett. Éjjel nappal dolgozott értünk. Boldog gyerekkorom volt. A telep összes gyerekével naphosszat csatangoltunk. Az általános iskolás éveimből sem emlékszem családi gondokra. Nyilván rosszak voltunk, mint az ördögök, de semmi negatív élményem nincs, amitől frusztrálódtam volna.

Békében éltek akkoriban a romák és a többségi lakosság?

Abszolút! Első cigány családként költöztünk be Tengelicre 1969-ben. A nagyanyám rosszallotta ezt, és mindennek kikiáltotta apukámat. Ő volt a fekete bárány, és elhangzott az is, hogy a Jóska lányai mind kurvák lesznek, mert tanulni fognak. Fogalma sem lehetett arról, mi történik egy iskolában. Végül még a nagyszüleim is utánunk szivárogtak. Amikor már a hosszú gyakorlatomat töltöttem a tengelici iskolában, és boldog voltam, hogy az egykori tanáraim között tehetek-vehetek, összefutottam a nagyanyámmal az utcán. Bő szoknyában, kötényben rágta a dohányt, ahogy kell. Nagyon leteremtett: nem szégyellem magam, hogy idejöttem dolgozni! Kiderült, hogy azt hitte, takarítok az iskolában. Ő ezt értette munka alatt.

Az iskolában tanult meg magyarul.

Előtte nem értettem, mit beszélnek, de még az utcában is csodálkoztam, hogy a gyerekek nem értik, én mit mondok. Az első évben kevertük a két nyelvet, de aztán gyorsan megtanultam magyarul, mert az a nyelvi környezet erre ösztönzött. De olyan osztálytársam is volt, aki megbukott, mert nem tudta követni a tanítást.

A szülei otthon továbbra is beásul beszéltek?

Hol így, hol úgy. Amíg a szüleim éltek, a beás megmaradt családi nyelvként. Nekik ez volt a komfortosabb. Apukám mindig igyekezett választékosan beszélni magyarul, de az ö-k, ü-k sosem jöttek rendesen.

Mielőtt édesapám meghalt, már csak beásul beszélt. Nem tudta elmondani a nővéreknek, hogy vizet kér. Visszatért az anyanyelvéhez.

A beás írásbeliség megteremtésében el­évülhetetlenek az érdemei. Miért tartotta ezt fontosnak?

Azért, mert nem volt. Mindez a Gandhi Gimnázium szervezésével kezdődött 1992-ben, amikor Pécsre költöztem. A négytagú bölcsész–magyar szakos csapatunkban én voltam az egyetlen, aki nyelv szakosként beszéltem is az anyanyelvemet. Természetes volt, hogy a nyelvi koncepció kidolgozása az én feladatom lesz. Abban a két évben, amíg szerveztük a gimnáziumot, akkor jártam a cigánytelepeket, kezdetben Kovalcsik Katalin népzenekutatóval együtt. Dalokat, meséket gyűjtöttünk, a még fellelhető kultúrkincset igyekeztünk megmenteni. A szöveget nekem kellett gondozni. De hogyan írom le? Milyen betűkkel? Milyen rendszer alapján? Bármennyire is a román archaikus változata a beás nyelv, a magyar ábécé karakterkészletét kellett használnunk.

A Gandhi fogalom lett, de beváltotta-e a reményeket? Elég gyorsan változik-e a cigányság mobilitása?

Nem elég gyorsan, lehetne sokkal intenzívebb és hatékonyabb a változás. Mi nagyon naivak voltunk, amikor elitgimnáziumban gondolkodtunk, és hogy az AKG és a Politechnikum lesz a minta. Sokkal mélyebbről indultunk, nálunk nem volt középosztály, és nehéz volt megtalálni a gyerekeket. Ha kiírjuk, hogy cigány gyerekek jelentkezését várjuk gimnáziumba, nem történik semmi. Beláttuk, abban kellene ténykedünk inkább, hogy erős középosztályosodás induljon el. E tekintetben már vannak eredmények. Sokan leérettségiztek, ami önmagában óriási dolog. Még most is alacsony a populációhoz képest az érettségizettek száma, de 1992–1993-ban az értelmiségiek számát ezrelékekben mértük. Most 1,5 százalék. De messze nem tartunk ott, ahol kellene.

Mi segíthetett volna abban, hogy ölesebb léptekkel haladjanak?

Úgy kezdtük alapítványi intézményként, hogy az ország összes régiójában lesznek hasonló gimnáziumok, amelyek a leghátrányosabb helyzetű, de nagyon tehetséges gyerekeknek jelentenek lehetőséget, hiszen nem csak a dél-dunántúli régióban vannak ilyen családok és gyerekek. Ez a hálózat nem épült ki, és ez nem csak pénzkérdés. Amit a Gandhi elvégez, állami feladat, és lett volna anyagi támogatás is regionálisan, de nem volt meg a humán munkaerő. Ma már a Belügyminisztérium tartja fenn az iskolát, ami egyszerre jó és rossz, hiszen a fenntartót ki kell szolgálni, ami nem igazán egyezik a megálmodott koncepcióval. Keveslik az érettségizettek számát, a profilváltás ötlete is felmerült, és van olyan nyomás, hogy talán inkább körömkozmetikusokat kellene képezni. A vezetés ellenáll ennek, és remélem, kitart, de egyre nehezebb.

Nyomon követik az egykori diákok sorsát?

Szinte kolóniák élnek külföldön a Gan­dhiban érettségizett és sok esetben diplomás fiatalok közül. Nem tudtak olyan egzisztenciát építeni, hogy az itthoni élet folytatható legyen számukra. Nem vagyunk elfogadó nemzet. A másságot, főként a cigányságot kevésbé tolerálják még most is.

Ez erősen részsiker, amiben sok állami felelősség van. Pedig a populáció jelentős: a hazai cigányság lélekszámát általában 800 ezer és egymillió közé teszik.

Ennyit mondanak, bár a népszámlálási adatok szerint 209 ezer körüli a lélekszám. Az emberek óvatosak, mert miért is vallanák meg? Milyen előnyük és hátrányuk lehet belőle? Sokan vannak identitásválságban. Magyarországon nem könnyű másnak lenni, se cigánynak, se semmi másnak.

A cigányság nagy része él szegregátumokban, ahol kevésbé reális gondolat a továbbtanulás. Közben a kormány mintha csak szakmunkásokat akarna képezni belőlük az építőiparba és az akkugyárakba. Az egészségügyi és szociális ellátás, oktatás fejlesztése pedig elmarad.

És a közoktatási törvény betartatása is.

A gyöngyöspatai példa nem olyan régi, pontosan tudjuk, hogy a tiltó törvénykezés ellenére is szegregáltan tartottak 60 tanulót évekig. A kárpótlás egy huszon­éves fiatalnak nem hozhatja azt az eredményt, ami után továbbtanuláson gondolkodhatna.

A kormány ráadásul – követve az úgynevezett közvélemény rosszallását – nem akart pénzt adni kártérítésként, hanem természetben, oktatással fizetett volna.

 Nincs következménye annak, ami ezekkel a gyerekekkel történt. Nem képzett pedagógusokkal, más képzési formában, csökkentett tananyagtartalmat átadni vagy nem átadni – ezt lehetett büntetlenül csinálni. Később meg azt gondoljuk, hogy az oktatási minőségtől elidegenített embereket vissza fogjuk tenni az iskolapadba?

Az Arany János tehetséggondozó program sikere legalább vitathatatlan.

– Igen, és az is tény, hogy minden ilyen oktatási kezdeményezés a Dél-Dunántúlon kezdődött, és számos a Gandhiban. Azok a gyerekek, akik nem fértek be oda, megmaradtak a környékünkön. Akik idősebbek voltak, azoknak azt szoktuk felajánlani, hogy ha érettségit adó Pécs környéki iskolába mennek, akkor lakhatnak a Gandhiban. Ez egy ideig működött is, ennek mintájára alakult ki a tanodahálózat, és később erre épülve a mánfai Collegium Martineum. Ez egy tehetséggondozó kollégiumi program volt, ami az Arany János program mellett harcolta ki a maga helyét.

A pécsi egyetem romológia tanszékének az elindítása is mérföldkő volt 2000-től.

– A Gandhival párhuzamosan Kaposváron oktattam a posztgraduális romológusképzésben, ami két-három évig működött. Miután a tanítóképző főiskolai kari keretek működő képzési forma kifutott, Szépe György javaslatára először a romológia szemináriumot indítottuk el 1997-től Pécsett. Sok érdeklődő volt, így elkezdődött a tanszék szervezése, fokozatokkal rendelkező oktatókkal, Forray Katalin vezetésével. Az első években másoddiplomás-képzésekkel indultunk, 40-50 hallgatóval évfolyamonként, és a tanárok mellett szociális munkásokat, börtönőröket, rendőröket oktattunk. A Bologna-folyamat sok változást hozott, de az alap- és a mesterképzés ma is működik, és az erre épülő, rövidített ciklusú tanárképzés is.

A rövidített képzésre az alap- és mesterképzés után kerülhetnek a hallgatók, vagy tanári diplomával jelentkezhetnek azok, akik a két magyarországi cigány nyelv egyikéből középfokú nyelvvizsgát szereztek.

A szabályozást nem próbálták jó irányban megváltoztatni?

Mindig nagy harc volt azért, hogy a nyelvvizsga a képzés közben is megszerezhető legyen, de amire ezt végre megértettük az aktuális miniszterrel, addigra leváltották, vagy a struktúra változott. Miután romológusokat nem kötelező alkalmazni, és egyszakosként jelennek meg, így azokban az intézményekben, ahol leginkább szükség volna rájuk, nincsenek ilyen szakemberek. És nem is lesznek, merthogy a köznevelési törvény nem írja elő ezt alapfeltételként. Sajnos ma Magyarországon a nemzetiségi oktatás, különösen a cigány-roma nemzetiségi oktatás, mind a népismereti, mind a nyelvi, számos esetben sérül, mert nincsenek képzett szakemberek, és mert sok intézmény így menti meg a saját iskoláját. Ha nincs 15 gyerek, akivel el tudja kezdeni a tanévet, de van nyolc, akkor nemzetiségi oktatást indít. A szülők támogatni fogják, hogy ne kelljen másik településre vinni a gyerekeiket. És azt is tudjuk, hogy volt olyan iskola, ahol takarítónő tanított népismeretet.

Miért fontos, hogy a cigány-roma identitáshoz meglegyenek a kulturális gyökerek?

Nekünk számos hátrányunk van a többi nemzetiséghez képest. Nincs anyaországunk, ahol figyelnének ránk, ahonnan támogatnának bennünket, és látható kisebbségként egy rakás előítéletesség is társul ehhez. Ahhoz, hogy egy kisebbségi csoportnak egészséges identitása és jövőképe legyen, tisztában kell lennie önmagával. Tudnia kell, mitől értékes, mit kell fejlesztenie magában, és mitől nem kell szégyellnie, hogy az, ami.

Van egy aluliskolázott kisebbség, amely a tanulmányai során nem tanul magáról semmit, minden ismerete szájról szájra terjed, így már abban is sérül, hogy nincsenek ismeretei magáról. Ez óriási probléma, ami oda vezet – ezt számos egyetemi szakkollégiumban láttam –, hogy a cigány fiatalok identitásválságban nőnek fel. A környezet tudja róluk, hogy cigányok, tulajdonképpen ők is tudják, mert a rasszjegyeket még hordozzák, de azt nem tudják, hogy mitől azok. Iszonyatosan hálásak azokért a kurzusokért, amelyeken ismereteket szereznek magukról, és akkor eldönthetik, hogy tudnak ezzel azonosulni, vagy nem. Az oktatás tudna rendet teremteni abban, hogy a kisebbség és a többség is helyén kezelje, amit tudnunk érdemes egymásról.

Mintha az állam az időre és az asszimilációra akarná bízni ennek a feloldását.

– De jó az, ha elveszítjük a saját színeinket? Különböző kultúrák és vallások a világ számos országában konfliktus nélkül tudnak egymás mellett élni.

A legkevésbé iskolázott rétegre, amelynek döntő többsége cigány. De hova menjünk, Cigányországba? Küldtek minket már oda. De hol is van az?

Amióta „migránsok vannak”, és már nem első számú ellenség, jobb lett a cigányságnak?

Talán nem vagyunk annyira a média fókuszában, de a hétköznapokban ugyanúgy megmaradtunk ellenségnek. A legeldugottabb faluban lévő néni biztosan nagyon fél a migránsokról, mert ki tudja, mi fognak csinálni, de velük aligha találkozik. A cigányokkal biztosan. A média fókuszában ma inkább a melegek és az ­LMBTQ áll, és mindenki más. A munkavállalásnál, az ügyintézésnél nagyon érezhetők a cigánysággal szembeni ellenérzések. A beás nyelvi érettségi elnökeként, a hangzóanyagának felvételére egy cigány asszonnyal járok a minisztérium központi stúdiójába. A beléptetés és a motozás iszonyatos érzés, megvető pillantások mellett. Ott mesélték, hogy mindenki összefutott, amikor valaki kiszólt a stúdióból, hogy csendet kérnek, mert a kínai elnök van itt. Persze csak a kínai nyelvi érettségi elnöke volt. De vajon kit érdekelne, ha a cigány elnök érkezne meg…

Jutott sok olyan emlékezetes élmény a pályáján, amikor nagy öröm volt megnyernie a tanulásnak cigány gyerekeket?

A Gandhi egykori beiskolázási csoportjából nagyon sok. Egyszer bementem egy osztályba, bemutatkoztam, és megkértem a gyerekeket, tegye fel a kezét, akit szintén Orsósnak hívnak. Legalább nyolcan jelentkeztek. A végén megkérdezték, ők is lehetnek-e tanárok, mert őket is így hívják. Én azt mondtam, tuti biztos, csak akkor ahhoz ezt és ezt kell csinálni. Sokáig szenvedtem – hogy úgy mondjam – a díszcigány szereptől, de rájöttem, hogy a minta iszonyatosan fontos az ügy érdekében.