– Az Európai Unió egyformán kezeli a nyugat-balkáni térség országainak integrációját, vagy vannak köztük erősebben támogatottak?
– Albánia és Észak-Macedónia integrációs folyamatát egy darabig párban kezelték, de nemrég leválasztották őket egymásról. Az Unió minden nyugat-balkáni kormánytól elvárja, hogy hozzanak antikorrupciós intézkedéseket, biztosítsák megfelelő szinten a politikai szabadságjogokat, kisebbségi jogokat és a joguralmat. Most Albánia integrációja gyorsabbnak, gördülékenyebbnek tűnik, és az albán kormány úgy látja, 2030-ban célba is érhetnek. Ez szerintem túl optimista vélekedés. Észak-Macedónia esetében viszont egyéb problémák is felmerültek. A görögöknek az ország nevével volt gondjuk, de ez a kérdés a 2018-as prespai egyezménnyel megoldódott. Bulgária pedig ragaszkodik hozzá, hogy az észak-macedóniai bolgár nemzeti kisebbséget alkotmányos szinten ismerjék el államalkotónak. Erre az északmacedón fél egyelőre nem volt hajlandó.
– Szerbia és Montenegró még mindig az élen vannak az integrációs versenyben?
– Szerbia esetében az integrációs procedúra már 20 éve tart, de amíg nem rendezik a jogvitát Koszovóval, a dologból nem lesz semmi. Az Európai Unió nem fog importálni egy ilyen szintű konfliktust, amelyben az egyik állam nem ismeri el a másik függetlenségét, határait. Nem mintha a korrupció mértéke és a szabadságjogok biztosítása nem jelentene Szerbiával szemben semmilyen problémát.
– A posztjugoszláv térségben mennyire rendeződtek a boszniai háború óta a korábbi etnikai konfliktusok?
– Szerbia és Horvátország között az államközi kapcsolatok nagyjából normalizáltak, bár az emlékezetpolitika terén előfordulnak még összezördülések. A mindennapok szintjén vannak etnikai feszültségek, de nem ez az európai integráció akadálya, tekintve hogy efféle feszültségek az EU-ban is vannak. Szerbia csatlakozásának fő akadálya az, hogy nem ismerik el Koszovó függetlenségét, miközben az Unió mainstream álláspontja szerint Koszovó független állam. Persze teljes egység nincs az EU-ban, pár tagállam, köztük Románia és Spanyolország nem fogadja el Koszovó független státuszát – döntően a saját nemzeti kisebbségeiknél felmerülő szeparatizmus gyanúja miatt. Mind Szerbia, mind pedig Koszovó csatlakozása szempontjából elengedhetetlen, hogy a két ország közötti viszony normalizálódjon, és a szerbek elismerjék Koszovó függetlenségét.
– Lát erre esélyt? Vannak Szerbiában olyan politikai erők, amelyek szorgalmazzák a megegyezést?
– Ha azt nevezzük megegyezésnek, hogy a szerb kormány de jure elfogadja Koszovó független állami státuszát, ennek képviseletére nincsenek jelentős politikai erők. Szerbiában ma efféle realista platformmal nem lehet választást nyerni.
Ezért az egész szerb politikai elit abszurd színjátékot játszik. Úgy tesznek, mintha Koszovó függetlenedése visszafordítható folyamat lenne, és az egész tartományt integrálni lehetne a szerb államba.
Pedig erre semmi esély: Koszovó de facto független állam, és mivel a 90-es és a 2000-es években az albánok nagyrészt „kitisztogatták” a szerb etnikumot, nemigen van már ott népi támogatása a szerb államhatalomnak. Ez az alól néhány északi önkormányzat képez kivételt, együtt a déli szerb enklávékkal. Ugyanakkor az elmúlt tíz évben az EU közvetítésével volt egy tárgyalási folyamat a szerbiai és a koszovói kormányok között. A szerb fél azóta számos technikai vitában, például a telekommunikáció és a határellenőrzés terén engedményeket tett. A stratégiájuk az, hogy az engedményekkel és a viszony normalizálásával megkönnyítik Koszovó de facto függetlenedését, ám eközben mereven elzárkóznak a de jure elismeréstől. A Vučić-féle kormányzat 2012 után igyekezett engedni, mindenképpen kevésbé voltak merevek, mint a megelőző baloldali kormányok. A tárgyalási folyamat azért akadozik, mert az albán fél ragaszkodik a de jure elismeréshez, és rendre felrúgja a brüsszeli közvetítéssel kötött egyezségeket. Az említett engedményekről a telekommunikációt és a határellenőrzést illetően 2013-ban született megállapodás. A szerbek betartották, cserébe Koszovónak létre kellett volna hoznia az ottani szerbek „autonóm” tartományát, pontosabban a szerb önkormányzatok asszociációját. Ezt tizenegy év alatt nem sikerült tető alá hozni, ami érthető módon aláássa a bizalmat. Az albánok arra hivatkoznak, hogy a kisebbségi autonómia ellentétes a koszovói alkotmánnyal. De hát miért nem változtatnak rajta? Valójában ütőkártyának használják a szerbek kisebbségi jogait, a lehető legtöbb engedményt akarják kipréselni a belgrádi kormányból, beleértve Koszovó függetlenségének de jure elismerését is.
– Koszovó egyesülése Albániával már nem opció?
– A szerb kormányoknak és a nacionalista értelmiségnek régi félelme, hogy az albánok Nagy-Albániát szeretnének létrehozni a Balkánon. Hosszú távon semmiképpen sem zárnám ki ennek lehetőségét, de a mostani körülmények között a dolog nem reális. Albánia nem szeretné befogadni Koszovót rendezetlen státusszal, és szerintem az Egyesült Államok részéről is ellenállásba ütközne Nagy-Albánia létrehozása, tekintve, hogy a konfliktusok eszkalálódásához vezetne a régióban.
– A jó orosz kapcsolat szintén csak a közbeszédhez alkalmazkodó színjáték a szerb kormány számára, vagy van politikai szándék is mögötte?
– Nem színjáték, a jó kapcsolatnak több oka és hosszú története van. Oroszország fontos politikai szövetségese Szerbiának, mert ellenzi Koszovó függetlenné válását. Cserébe Szerbia – lévén nem EU-tag – könnyen megteheti, hogy távolságot tartson az ukrajnai konfliktustól, és ne vezessen be szankciókat az oroszokkal szemben. A szerbiai közvélemény amúgy sem támogatja a szankciókat, a háború kezdete óta következetesen erősebb az oroszpártiság az ukránok melletti kiállásnál.
Ráadásul gazdasági érdek is meghúzódik a háttérben, tekintve, hogy Szerbia és Oroszország között liberalizált a kereskedelmi viszony, és az oroszoknak komoly érdekeltségeik vannak a szerbiai olajiparban.
Egyébként meg mi értelme összekülönbözni az oroszokkal, ha az nem járna világos politikai vagy más előnyökkel? 2000-től a közeli uniós csatlakozás reményében a szerb kormányok egy csomó dologban előreszaladtak. Az állam már akkor erősen liberalizálta a piacokat, a földpiacot is, mindenféle kereskedelmi akadályt lebontott az EU-val szemben. A szerbek azóta sem részesülnek a kereskedelmi korlátozások lebontásáért cserébe járó kohéziós támogatásokból, újraelosztási mechanizmusból. Nem fognak engedményeket tenni, irányt váltani, ha nem kapnak érte valami kézzelfoghatót.
– Milyenek Bosznia-Hercegovina esélyei a csatlakozásra?
– A koszovói helyzeten túl az igazán problémás eset Bosznia-Hercegovina. Az 1995-ös daytoni egyezmény, amely lezárta a háborút, a benne elfogadott közjogi felállással kormányozhatatlanná teszi az államot. A központi kormányzat működtetése a helyi horvát, szerb, bosnyák politikai elitek egységes döntéshozatalára épül. Ha nem egyeznek meg, szinte semmiben nem születhet érdemi döntés, törvényalkotás. Ez egy decentralizált állam, amelyben a boszniai Szerb Köztársaságnak széles körű autonómiája van, míg másik alkotórészében, a Bosznia-hercegovinai Föderációban a helyi bosnyák és horvát kantonok szintjén koncentrálódik a hatalom.
– A belső megosztottság mellett még a muzulmánkérdés is felmerülhet.
– A muzulmánok a csatlakozás szempontjából nem jelentenek problémát, mert talán épp ennek a közösségnek a legjobb a viszonya az Unióhoz. Valójában az állam szerkezetét érintő alkotmányos változtatásokra lenne szükség. A lakosságnak ugyan van „progresszív” szegmense, amely időről időre fellép egy unitárius köztársaság kialakításáért, mert a föderális felosztottság, a nemzeti közösségek politikai képviselőinek vétójoga megbénítja a központi kormányzatot, a törvényalkotást, a reformkísérleteket. De ez a szegmens szinte kizárólag a helyi muzulmánokból áll, szerb és horvát részről nincs számottevő populáris támogatása a reformnak, méghozzá legfőképpen a változó demográfia miatt. Az 1995-ös daytoni rendszer kialakításakor még sokkal kisebb volt a muzulmánok aránya. Ma már abszolút többségbe kerültek az országban, és a szerb, horvát félelmek szerint egy „sima” többségi demokráciában rendre leszavaznák őket minden fontosabb politikai vitában. Egyébként Szerbiának is fontos a boszniai Szerb Köztársaság, mert annak létrehozása az egyetlen eredmény, amit el tudott érni a délszláv háborúban. Ha elengedi, az utolsó 30 év kizárólag a vereségek története lenne számára. Ezért a szerb állam sem támogatja az államszerkezetet érintő boszniai reformtörekvéseket.
– A magyar kormány csupán presztízsének, regionális pozíciójának erősítése miatt támogatja a Nyugat-Balkán, mindenekelőtt Szerbia uniós csatlakozását, vagy vannak komolyabb érdekei is a térségben?
– Orbán Viktor leginkább arra számíthat, hogy Szerbia csatlakozása esetén házon belülre kerülne egy hozzá hasonló ideológiát képviselő félautokrata vezető, aki fontos szövetségese lenne az EU-n belüli viták során. Elsősorban persze a Vučić-féle Szerbia számít neki, a boszniai Szerb Köztársaság vezetőjével, Milorad Dodikkal való barátkozást csupán a jelenlegi szerb–magyar közeledés leágazásának tartom. A magyar és a szerb rendszer egyébként nem teljesen azonos. Orbánékhoz képest Vučićék kevésbé hagyatkoznak a politikai versengés adminisztratív eszközökkel való korlátozására.
Például Szerbiában nem változtatták meg a kormánypárt számára kedvező módon a választási rendszert, nem lehetetlenítik el oly mértékig a kormánytól független médiát, sem a felsőoktatást.
A magyarországi kormányzati narratíva szerint természetesen azért is szükséges közeledni Szerbiához, hogy az észak-szerbiai régióban, Vajdaságban élő kisebbségi magyarok helyzete rendezett legyen. A rendezettség mércéje az, hogy a mindennapok szintjén milyenek az etnikumközi viszonyok, és hogy a legnagyobb szerbiai magyar párt, a Vajdasági Magyar Szövetség milyen hatalmi pozíciókkal rendelkezik országos és önkormányzati szinten. Vučić jó partnernek bizonyult Orbán számára, hiszen a VMSZ-t annak ellenére is megtartotta szövetségesként, hogy a magyar közösséggel együtt zsugorodó VMSZ-szel valójában nincs koalíciókényszer. A fideszes narratíva szerint Orbánnak és Vučićnak, illetve a korábbi elnöknek, Tomislav Nikolićnak is köszönhetően a Vajdasági Magyar Szövetség közvetítésével történelmi megbékélés jött létre a magyar és a szerb fél között. Pedig ez nem ilyen egyszerű. Egyrészt a diplomáciai gesztus előtt, részben a generációváltás következtében már sokat javult a szerb–magyar viszony a mindennapi életben. Másrészt nem teljesen igaz, amit a történelmi megbékélés nagy eredményének szoktak tekinteni, hogy végre van egy valamennyire egységes emlékezetpolitika az 1942-es újvidéki vérengzést, illetve a II. világháború végén a magyarokkal szembeni megtorlásokat illetően. A hivatalos, állami álláspontban ez tükröződik, de a megemlékezések során a helyi magyarok szinte kizárólag a magyar, a szerbek pedig a szerb áldozatok előtt hajtanak fejet. Az 1944-es magyarirtással kapcsolatosan napjainkig elképesztő a tudatlanság Szerbiában, jobb- és baloldalon egyaránt.
