– Hogyan éri el az ember, hogy Iggy Pop a kamerája elé álljon?
– Nyilván fel kellett építenem egy karriert, hogy olyan helyzetbe kerüljek, hogy megkeressen egy magazin ezzel a kéréssel. Iggy Popot így tudtam lefotózni egy koncertjén a színpadon. De az igazi fordulópont az volt, amikor tényleges portrét készítettem az Eagles of Death Metal amerikai együttesről, amikor felléptek Kaliforniában, a Desert Daze zenei fesztiválon. Öt percet kaptam, hogy a backstage-ben lőjek róluk képeket. Ez nagyon kevés idő, így próbáltam belesűríteni mindent: csoportképeket csináltam, majd mindenkiről egy-egy portrét. Ők pedig ezt szemmel láthatóan élvezték, így az öt percből tíz, tizenöt, majd húsz perc lett, mígnem az énekes, Jesse Hughes rám nézett, és megkérdezte: „Do you wanna see my gun?”, vagyis „Szeretnéd látni a pisztolyomat?”, aminek nyilván több jelentése is lehet, mire azt válaszoltam, persze. Erre bement a szobájába, és elővette a Dan Wesson revolverét, amit elkezdett a kamerám előtt megtölteni. Aztán elkészült a fotó. Ez nagyon meghatározó élmény volt, mivel onnantól kezdtem el a divatfotók mellett portrékat készíteni zenészekről, énekesekről és színészekről.
– A képeiden feltűnő alanyokon érződik a hetvenes évek divatja is. Miért pont ezt a korszakot szereted?
– Amikor az emberek megkérdezik tőlem, hogyan írnám le a fotográfiai stílusomat, akkor azt szoktam mondani, hogy a képeimen a festői vizualitás keveredik a rock ’n roll stíluselemeivel. Utóbbi a stylingban, a sminkben, a frizurában és a modellek kiválasztásában is érződik. Persze amikor elkezdtem fotózni, ez nem volt ilyen tudatos döntés, de az évek során szépen lassan kialakult a saját stílusom. Inspirált a képzőművészet, főleg a viktoriánius Angliában 1848-ban megalakult preraffaelita művészcsoport, melynek tagjai lázadónak számítottak, mert elvágyódtak a középkorba. Illetve megihletett a rockzene, mivel tinédzserként is koncerteket fotóztam, és a zenészek közelében akartam lenni, velük dolgozni.
A festői inspiráció amúgy az önportréimon is tetten érhető: az egyik képemen karddal a kezemben Jeanne d’Arc vagyok, a másikon a víz felszínén, virágok közt úszó Ophelia,
megidézve John Everett Millais preraffaelita művész híres festményét.
– Hogyan indult a karriered, miként kerültél ki Londonba, a divatvilág egyik mai szentélyébe?
– Én itthon kezdtem a pályafutásomat, tizennyolc évesen költöztem a szülőhelyemről, Békéscsabáról Budapestre, ahol előbb az ELTE-re jártam film szakra, majd a MOME-n tanultam fotózást, és már akkor sok embert megismertem, akik benne vannak a szakmában. Huszonhárom évesen aztán kiköltöztem Londonba, ahol divatfotográfia mester szakra jártam, közben egy fotóstúdióban dolgoztam asszisztensként, hétvégente pedig egy boltban voltam eladó. Ezalatt építettem a karrieremet, rengeteg e-mailt és Instagram-üzenetet küldtem divattervezőknek, magazinok szerkesztőinek és lemezkiadóknak. Közben rájöttem, hogy a legfontosabb a szakmámban a kapcsolatépítés, hiszen egy fotósnak lehet csodálatos portfóliója és lehet ő a legtehetségesebb a világon, ha ez nem jut el a megfelelő emberekhez. Persze volt, hogy száz e-mailből kettőre kaptam választ, de ez benne van a pakliban. Idővel aztán lett egy párizsi ügynököm, aki szintén adott nekem jó munkákat.
– Idén édesapáddal, Martin Gábor fotográfussal közös kiállításotok volt a budapesti Mai Manó Házban, ahol az ő hetvenes évek Magyarországán készült képeit, illetve a te ezredforduló utáni Londonban készült fotóidat láthattuk. A műveket nézve alig lehetett megmondani, melyik mikor és hol készült. Gondolom, ez volt a szándék.
– Igen, apa a hetvenes években fotóriporterként kezdte a pályafutását, számos ifjúsági klubban is készített képeket bulizó fiatalokról, amiket mostanában újra átnézett és digitalizált. Sok fotóra rá is csodálkoztam, ahogy ő is, mert olyanok voltak, mint amiket én készítettem Angliában az ezredforduló után. Ugyanis ha elmegyek Londonba szórakozni, mindig van egy analóg 35 milliméteres fényképezőgép a kezemben, és én is ugyanúgy fotózom a körülöttem lévő arcokat, figurákat és koncerteket, szóval dokumentálom az éjszakáimat.
Izgi volt, amikor otthon apa és az én képeimet egymás mellé tettük, mert sokszor mi sem tudtuk megmondani, hogy melyik készült 1979 Békéscsabáján, és melyik 2016-ban Kelet-Londonban.
A fiatalok öltözete, hajviselete eléggé hasonlított, meg persze apámhoz hasonlóan én is 35 milliméteres fekete-fehér filmre fotóztam.
– Tőle miket tanultál a fotózásról?
– Amikor tizenöt éves voltam, akkor tőle kaptam az első fényképezőgépemet, és ő tanított meg a fotótechnika és -történet alapjaira. Neki is volt stúdiója, egy sötétkamrája, sokat voltam ott mellette, és néztem, ahogyan dolgozik. Szóval ha tudat alatt is, de a fotózás szeretete abszolút bekúszott az életembe. Apám viszont egyáltalán nem akarta, hogy professzionális fotográfus legyek, mivel a digitális fényképezők, majd az okostelefonok elterjedésével azt látta, hogy mindenki fotózásba kezd. Féltett, hogy mi lesz velem, ha nem fogok ebből megélni. Sőt, mivel a gimnáziumban jó tanuló voltam, ezért azt tanácsolta, legyek inkább jogász vagy ügyvéd. Sok vitánk volt, de szerintem most már titokban büszke rám.
– Mihalik Enikőt, az egyik leghíresebb magyar topmodellt is lefotóztad, egy sorozatodban ráadásul várandósan. Hogyan sikerült erre rávenned őt?
– Háromszor is fotóztam: egyszer nem várandósan, aztán várandósan, majd New Yorkban félmeztelenül egy felhőkarcoló tetején. Ő híres arról, hogy nem szégyenlős, de amikor felkértek arra, hogy örökítsem meg várandósan, akkor megijedtem, mert én még sosem fotóztam terhes hölgyet. Gondolkodtam is, hogyan tudnánk olyan anyagot csinálni, ami nem a tipikus babavárós képekből áll. Ezért kitaláltam, hogy a képzőművészeti inspirációkhoz fordulok, így például megidéztük az egyik fotón Botticelli Vénuszát, vállalva a meztelenséget is. Enikő abszolút benne volt, hogy ilyen anyagot készítsünk. Amúgy ő is békéscsabai, vannak közös ismerőseink, szóval ez is hozzájárult ahhoz, hogy baráti hangulatban teljen a fotózás.
– Szereted a rendhagyó helyszíneket is. Egy sorozatodban a Hortobágyon pózolnak modellek divatos ruhákban. Hogyan jött az ötlet?
– Egy magazin kért fel, és gondoltam, ezúttal sem akarok tipikus képeket csinálni, amelyeken modellek pózolnak indokolatlanul. Ezért dokumentarista szemmel álltam a munkához, és a sorozatba belecsempésztem az ott élő állatokat és embereket is, például egy csikóst és egy gulyást. Az időjárással pedig nagy szerencsénk volt, mert egész nap iszonyatos nagy köd szállt a pusztára, ami szürreális hangulatot teremtett a képeknek. És mivel én is alföldi vagyok, ezért inspirált is a helyzet.
Szoktunk arról beszélni a békéscsabai ismerőseimmel, akik a kreatív iparban helyezkedtek el, hogy nekünk, gyerekként a síkságban, használnunk kellett a képzelőerőnket, amikor néztük a bennünket körülvevő horizontot. Lehet, hogy ezért is lettünk művészek.
