Élénken él bennem egy emberöltővel ezelőtti emlék. Hatalmas hassal, egyik padtól a másikig vánszorogva igyekszem a kórház parkján át az egyik hátsó épülethez, az első szülésemet megelőző, talán utolsó vizsgálatra.
A mindössze pár száz méteres útnak, úgy érzem, sosem lesz vége, a járás már nehézkes, a kislányom fészkelődik odabent az egyre szűkebb helyen, időnként nekifeszíti apró lábát egy-egy belső szervemnek. Hiszen egy babát növelni a testünkben a léleknek ugyan tényleg balzsam, de a szervezetünknek, és még ha Dúró Dóra át is ragasztja az ARC plakátkiállításon az anyasággal kapcsolatos rögvalót, ahogy arról a Visszhang egy korábbi cikke Az anyaság magánya címmel megemlékezik, ne akarjuk szépíteni, nehéz. A szív ilyenkor két – sőt néha több – embert lát el vérrel, a nagyobb a kisebb helyett is vigyáz önmagára, ahogy közeledik az idő, már se ülni, se feküdni nem esik jól. Szóval ha nekem valaki azt javasolta volna, hogy a szülés előtt még vasaljak ki pár inget és tegyek a fagyasztóba néhány adag ebédet a gyermek édesapjának, valószínűleg utolsó erőmet összeszedve magával a vasalódeszkával látom el az illető baját.
Férfiak is zokon vették
Gondolom, vagy inkább bízom benne, hogy poénnak, kikacsintásnak szánhatta a fenti tanácsot annak a kiadványnak a kieszelője is, amelynek tartalmát felkapta az internet. Arról a prospektusról van szó, amelyet szegedi kismamák kaptak. „Gondoskodjunk előre Apáról is! Nem árt felkészülni otthonra több napi étellel és néhány vasalt inggel” – írták, megtoldva mindezt egy szívecskével. Más körülmények között a számomra vörös posztóként lengő szóhasználat mellett sem mennék el csak úgy, azaz hogy vajon miért szólítják egymást felnőtt társak anyának, apának, de lendüljünk túl ezen, foglalkozzunk inkább azzal, ami most fontosabb. Azzal, hogy
miért nem akar kikopni a hazai közgondolkodásból az a félreértés, hogy a nő a négy fal között egy háztartási biorobot, a férfi meg egy életképtelen anyámasszony katonája.
A kiadvány mondatait a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Facebook-oldalon tették közzé. A bejegyzés alatt férfiak kérik ki magunknak, hogy „degeneráltnak, retardáltnak” tekinti őket a kiadvány szerkesztője. Más hozzászólás a jelenségre egy másik szemszögből világít rá: egy kórházi szoba jellemzően 50 fölötti asszonyai azon nevetgéltek, hogy a műtétjük előtt felcímkézve hagytak a hűtőben előre elkészített fogásokat életük párjának. „Hogy ezt egy kötelezően kiadott prospektusban komolyan leírják 2024-ben, hát az nonszensz. Agyamat eldobom” – írta az ugyanezzel a kiadvánnyal foglalkozó Facebook posztjában Halász Noémi szegedi momentumos politikus. Takács Péter egészségügyi államtitkár sietett oda egy kommenttel megvédeni a mundér becsületét, miszerint a kiadvány nem hivatalos kormányzati álláspontot tükröz, ő sem ért vele egyet. Halász Noémi viszont arra emlékeztette politikustársát, hogy pont a Fidesz-kormány alakítja a képet arról: a nő gyereket neveljen, mosson-főzzön, kiszolgálja a férfit, és valószínűleg a kiadványt jegyző cég is csak a kormány kedvére akart tenni.
„A kiadványból az említett mondatot eltávolították, sőt az egész kiadványt újraszerkesztik” – posztolta ki pár nappal később a politikus, miután választ kapott a cég vezetőjétől. Foganatja tehát volt a felzúdulásnak, de minket továbbra is foglakoztat a kérdés, vajon tényleg változnak, kiegyenlítettebbé válnak-e a családon belüli szerepkörök és a feladatok, avagy csupán az erről folyó közbeszédet ejtette foglyul valamiféle kétes politikai korrektség?
Még mindig a nők vezetnek
A KSH 2016-ban tartott egy konferenciát, amelyet a láthatatlan munkának szenteltek. Az tartozik ebbe a kategóriába, amiért nem kap pénzt az, aki végzi, jellemzően tehát a háztartásban, vagy önkéntesen, valamilyen jó cél érdekében végzik. Hogy ez pontosan mennyi időt tesz ki, arról a hazánkban utoljára 2010-ben elvégzett úgynevezett időmérleg-felvétel tanúskodik, melyből kiderül többek között, hogy
a teljes népességet figyelembe véve a napi fizetett munka 164 perc, a fizetetlen viszont jóval több: 214. A konferencián elhangzottakat összefoglaló kötetben megjegyzik, illetve idén májusban a Visszhang is megírta: ha utóbbiért mégiscsak pénz járna, nagyjából 25 százalékkal dobná meg a magyarországi GDP-t.
De hogyan oszlik meg az ingvasalás feladata a két nem között? A házimunka világszerte főként a nőkre hárul, nincs ez másként nálunk sem. Tegyük hozzá: a helyzet ha lassan is, de javul. A háború után eltelt évtizedeket vizsgálta, majd a Rubicon magazin tárgyalta Valuch Tibornak egy tanulmányát. A keresőfoglalkozással rendelkező nők a hatvanas évek elején átlagosan napi 2-5 órával több házimunkát végeztek, mint a férjek. Ekkoriban a férfiak 45 százaléka egyáltalán semmilyen házimunkát nem végzett. A nők háztartási munkára fordított ideje a ’70-es évek végére napi 336 percről 260 percre csökkent.
Az ezredfordulókor, majd tíz év elteltével vizsgálták meg a 15–84 éves emberek otthoni szokásait. A nők a saját háztartás ellátására mindkét alkalommal szinte azonos időt szántak: napi 184, illetve 185 percet. A férfiak javítottak ugyan kicsit a renomén, de még mindig erős a lemaradásuk a végeredményként kijött 64, majd tíz évvel később 79 perccel. A bevezetőben idézett kiadvány javaslata még érthetetlenebb azoknak a számoknak a tükrében, mely szerint a kifejezetten gyerekekkel kapcsolatos dolgokkal a nők előbb napi 29, majd 41, a férfiak 13, egy évtizeddel később 18 percet bíbelődtek. Ugye hogy a különbségként megjelenő 23 percben az apuka pont összedobhat egy rántottát?
Lovat adunk alájuk
Persze számos olyan feladat adódhat az otthonunkban, ami a fizikumunk vagy egyszerűen az érdeklődési körünk eltérése miatt jobban megy az egyik nemnek, mint a másiknak. Ugyanakkor legyünk igazságosak, és lássuk be: mintha mi, nők sem mind azon lennénk, hogy kiegyenlítettebbé váljon az otthoni munkamegosztás. A Facebook egyik zárt, kifejezetten nőknek szánt csoportjában 324 ezer tag van, tehát Miskolc és Szeged együttes lakosságszámának megfelelő asszony, lány osztja meg egymással a tapasztalatait. A házimunkáról is gyakran merülnek fel kérdések, de az ezekre adott válaszok az igazán elgondolkodtatók. Az egyik kommentfolyamban szinte mindenki mindent az idegesítő, „muszáj” tennivalók közé sorol, de – persze nem tudni, a csoportnak mekkora része él teljesen egyedül – egymaga csinálja. Alig akad olyan válasz, miszerint a munkát megosztják a párjukkal, a gyerekükkel. Ritka gyöngyszem: „Nálunk nincs feszkó, a férjem mindent megcsinál.”
Arról, hogy kinek mi a feladata, többen azt írják, a férj nem „segít”, ami már a szavak szintjén éket ver a nemek közé, hiszen a családfő is ott lakik, a munka az ő részvállalása, nem pedig önzetlen figyelmesség tőle.
Más tradicionálisabb: ő pókhálózik, a férfi kertet ás, nincs átjárás a feladatok között. Előremutató véleményeket is olvashatunk, mint hogy „szülésen és szoptatáson kívül mindent meg tud csinálni egy férfi is”. Vagy a következőt: „Változtatni kell a gyerekek nevelésében, hogy a családban természetes legyen a munkamegosztás. Szörnyű felfogás, hogy a nőnek kötelesség, a hős férfi pedig besegít.”
Egy mondattal emlékezzünk meg itt még a fiús anyák szerepéről, hiszen ők is fontosak a mintaadásban: ha a fiaik alsónadrágját is kivasalják, és még az almát is gerezdekre vágva adják oda nekik (szintén élő példák, nem légből kapottak), vajon hogyan is várhatnánk el egy ilyen burokban nevelt fiatalembertől, hogy később a saját felnőtt életében (közel) egyenlő részt akarjon vállalni az otthoni teendőkből?
