Megtörténik, ami az elmúlt 180 évben elképzelhetetlennek tűnt, megszűnik a nyomtatott napi politikai sajtó Magyarországon

Jelen állás szerint – reméljük, csak ideiglenes állapot – az utolsó tördelt, igaz, már nem kinyomtatott, hanem csak pdf-formátumú Népszavát olvashatják ma az előfizetőink. Online formában, a nepszava.hu-n a jövőben is elérhetőek maradnak híreink, tudósításaink, riportjaink, interjúink, elemzéseink, kritikáink, s más cikkeink, ám napi, klasszikus újságformában egyelőre megszűnik a Népszava. S minthogy augusztustól a Magyar Nemzet is online és hetilap formátumra vált, jelen állás szerint négy hét múlva nyomtatott országos politikai napilap nélkül marad a hazai sajtópiac, vagyis Magyarországon megszűnik a napi politikai printsajtó. Még egyszer hangsúlyozzuk: remélhetőleg csak ideiglenesen.

Pedig bő 180 esztendőn át elképzelhetetlennek tűnt idehaza a mindennapi élet nyomtatott közéleti sajtó nélkül, a polgárosodás hozta el a valós igényt, s a technikai forradalom teremtette meg az infrastrukturális hátterét az addig jellemzően időszaki kiadványokat felvonultató magyar sajtónak, hogy megjelenhessenek az első napilapok – a postai terjesztés miatt valójában csak heti 4 alkalommal –, mint 1844-ben a Budapesti Híradó vagy egy évvel később az addigi heti két megjelenését megduplázó, korábban Kossuth Lajos szerkesztette Pesti Hírlap.

Ettől kezdve, alakuljon bárhogyan is az ország politikai berendezkedése, jöjjön, majd bukjon bármilyen rendszer, mindvégig – leszámítva a Tanácsköztársaság egy részét, illetve a második világháború végét – létezett napi politikai írott sajtó Magyarországon. Lapok alakultak és szűntek meg, a leghosszabb ideig éppen az 1877-ben alapított, három évvel később az 1873-tól datálódó Munkás Heti-Krónikával egyesült, s 1905-től egészen máig napilap formátumban a Népszava jelent meg. A lapkiadási, szerkesztési keretek persze rendre változtak, az állam jelentős kontrollt gyakorolt – cenzúrázott, lapokat tiltott be, illetve támogatott akár a pofátlanság határán is túl –, így klasszikus, demokratikus, pluralista és szabad sajtópiacról nem beszélhetünk egészen a rendszerváltásig. Legalábbis elvileg. 

A sajtópiacon azonnal megjelentek a külföldi – nyugat-európai – befektetők, illetve a hazai – nincs jobb szó rá – kalandorok, vagyis az addig az MSZMP-hez, a kormányhoz vagy valamely társutas szervezethez – SZOT, Hazafias Népfront – tartozó lapok magánkézbe kerültek, a vidéki sajtón például német és svájci tulajdonosok osztoztak meg. Az új gazdák pedig ideológia és gazdasági alapon köteleződtek el egyes politikai formációk mellett, így viszonylag gyorsan kialakult a pártosodás, noha – kisebbségi részvényesként – csak a szocialista párt maradt valódi tulajdonos.

Ennek ellenére a három legnagyobb példányszámú politikai napilapról, a Népszabadságról, a Magyar Nemzetről és a Magyar Hírlapról konkrétan tudni lehetett, melyik párttal – adott esetben pártokkal – szimpatizálnak. A régebbi, klasszikus lapok mellett a pártállami kontroll alól felszabadult sajtópiacon persze rengeteg próbálkozó megjelent, jellemzően fél- vagy egészen bulvár jellegűek, ám az elmúlt évtizedekkel közülük csak a Blikk tudott dacolni. Ahogyan a frissen alakult politikai lapok is eltűntek, beolvadtak, nevet változtattak – a klasszikus, 1938-ban alapított Magyar Nemzet például előbb 2000-ben veszítette el eredeti identitását, amikor összevonták a – eredendően Új Magyarországként indult – Napi Magyarországgal, s átvette annak pártpropaganda jellegét, hogy aztán a 2015-ös G-napot követően irányt váltson, s emlékeztessen eredeti önmagára, majd a 2018-es választás után a Magyar Idők vegye fel a lap nevét, s avanzsáljon ismét a kormánypropaganda zászlóshajójává.

a magyarországi írott sajtó – a teljes médiapalettához hasonlóan – kvázi kétpólusúvá vált, s az aktuális kormányváltásokkal váltakoztak az ellenzéki vagy kormánypárti pozícióik. Ezen az 1996. január 1-vel életbe lépett médiatörvény sem segített, addigra ugyanis a tulajdonosi körök felosztották maguk között a politikai palettát, persze ettől még előfordult, hogy egy médium – elsősorban gazdája gazdasági irányváltását-érdekeit követve – élesen váltott. Ráadásul a médiatörvény nem a politikai befolyás csökkentésére törekedett, sokkal inkább csak felosztotta a médiát a pártok és holdudvaraik között. A közmédia pozícióját jelentősen gyengítették az 1997-től megindult kereskedelmi televíziók, melyek jókora darabot lefedtek a hirdetési piacból. Mivel a közmédia finanszírozása egyre jobban függött az állami költségvetéstől, a mindenkori kormányok játszótere, politikai szócsöve, kényszeredett kiszolgálója lett, igaz, nem minden kormányzat használta ugyanolyan hatékonysággal és kizárólagossággal.

A kétezres évekre – a Fidesz-MDF-kormány 2002-es bukását követően – szinte teljesen kétpólusúvá vált a hazai sajtó, ám ekkor még akadtak középutasok is, jellemzően a megyei napilapok, melyek megpróbáltak ellavírozni az önkormányzatok, kormány, helyi gazdasági erők útvesztőjében, s ha kisebb-nagyobb kompromisszumokkal is, de valamelyest sikerrel.

A kétezres évek közepén jelentek meg a már konkrétan direkt pártkötődéssel alapított médiumok, mint a Hír TV vagy a Lánchíd Rádió, velük próbálta ellensúlyozni a Fidesz – és akkor csatlakozott, s máig levakarhatatlan társutasa, a KDNP – az általa hangoztatott baloldali médiafölényt. Ezzel szemben a szocialista-liberális oldal, mely ekkor még részen kezében tartotta a közmédiát, nem tekintett előre, s ennek hamarosan komoly következménye lett.

A 2010-től kétharmados felhatalmazással kormányozni kezdő Fidesz-KDNP ugyanis kihasználva alkotmányozó többségét, a polarizálódott ellenzék egyre csökkenő befolyását és erejét, s óriási nyomulásba kezdett. A többpárti delegáltakkal működő Országos Rádió és Televízió Testületet és a Nemzeti Hírközlési Hatóságot összevonva létrehozta párthű vezetéssel a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságot, s ezzel megszűnt a valódi, szakmai kontroll, a Médiatanács ugyanis a kormány kiszolgálójává, adott esetben büntető-furkósbotjává vált. Emellett összevonták az addig különálló közszolgálati médiumokat, az MTV-t, a Duna Tv-t, a Magyar Rádiót, valamint az MTI-t, a dolgozók közös műsorgyártóhoz, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alaphoz kerültek, melynek vezetőjét a Médiatanács elnöke nevezte ki, őt pedig Orbán Viktor. A kormánypártok által, jellemzően állami és uniós pénzből feltőkésített NER-oligarchatársadalom eleinte külön-külön kezdett médiafelvásárlásokba, előbb kiegyenlítve, majd drasztikusan megfordítva az addigi erőviszonyokat.

Portfóliójukban kifejezetten erős médiabirodalmak jöttek létre Mészáros Lőrinc, Liszkay Gábor és Andy Vajna körül, amelyek külön-külön is a kormányt szolgálták, s már nemcsak az országos, de a vidéki lapok, a bulvár nagyobb része, illetve a színes magazinok, helyi tévék, rádiók, lapok és internetes portálok is ide tartoztak. Ennek a felvásárlási boomnak lett az áldozata 2016-ban a Népszabadság, melyet egy osztrák kalandor-stróman szüntetett meg, mielőtt cégét, a Mediaworksöt átjátszotta volna Mészárosnak. Ám Orbán Viktor központosító törekvéseinek még ez sem volt elég, a NER-médiacápák így önként és dalolva „dobták be” a közösbe érdekeltségeiket, s jött létre 2018-ban a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA). A hirdetési piac leszabályozásával a kormányfüggetlen sajtó kiszolgáltatott és szinte lehetetlen helyzetbe került, a potenciális, gazdasági alapon hirdető cégeket ugyanis kvázi letiltották a szabad sajtóról, ráadásul a kormány – elsősorban az általa ellenzékinek tartott RTL Klub megrendszabályozására – bevezette a reklámadót. Amúgy a sajtó nagyobb része szempontjából egyetlen jelentős finanszírozónak – nevezzük így az állami hirdetéseket – a kormánypártok maradtak, akik éltek és visszaéltek a helyzettel: a kormányhű propagandamédiumok elképesztő mennyiségű és értékű állami hirdetést kaptak, mások semmit, illetve akadtak olyanok – köztük a Népszava –, mely annyi irányított hirdetéshez jutott, ami éppen csak elég volt a fennmaradásához. Cseppet sem mellékesen a hatalom megszüntette az állami napilapterjesztést – a Magyar Posta csak hetilapokat és más kiadványokat visz ki –, 

A kormány a sorozatban kétharmaddal megnyert választásokat követően sem változtatott médiapolitikáján, a közmédiát, a legnagyobb nézettségű kereskedelmi médiát, a TV2-t, s az összes, országos és helyi frekvenciával rendelkező rádiót, valamint a Népszava kivételével az összes print napilapot a propaganda szolgálatába állította – kivételt néhány Simicska Lajos tulajdonában álló lap jelentett a 2015-ös G-nap és a 2018-as választás között –, így a szabad nyilvánosság a digitális térbe költözött, ahol viszont nem érvényesült a Fidesz-KDNP médiafölénye, még úgy sem, hogy súlyos tízmilliárdokért sajtónak látszó propagandaoldalak tömegét finanszírozta, míg a független média közadakozásból, előfizetésekből próbált, s mint kiderült, tudott túlélni-fennmaradni, jelentősen hozzájárulva ezzel a Fidesz-KDNP áprilisi 12-i földcsuszamlásszerű vereségéhez.

A kétharmados Tisza-siker alapjaiban rázta meg a magyarországi sajtót, az állami támogatás azonnal megszűnt, az ígért, demokratikusan, pályázatok útján hirdetést ígérő Sajtóalap viszont még nem állt fel. A Fidesz-sajtóbirodalmáról kiderült, a névleg tulajdonos NER-oligarchák saját, összeharácsolt vagyonukból nem akarnak áldozni médiaportfóliójukra, a választások óta eltelt időben kormánypárti lapok és hírportálok szűntek meg, a vidéki sajtó nagyobb része és a Magyar Nemzet anyagi okok miatt az online térbe szorul, hetilappá alakul át. Nem sokkal jobb a helyzet a független sajtó esetében sem, a hirdetési piac ugyanis még nem éledt újra, így

könnyen előfordulhat, hogy újabb lapok, portálok lesznek kénytelenek bedobni a törülközőt, s így tovább szűkül a hazai médiapaletta.

Harminchat esztendővel a rendszerváltás után ugyanis még mindig nem sikerült olyan szabályozást kialakítani, melynek köszönhetően a sajtó meg tudna élni a piacról.