A politikusok egyre direktebben kommunikálnak a választókkal a közösségi médiában, és az emberek is inkább onnan tájékozódnak. Miért van szükség a 21. században közmédiára egyáltalán?
A médiakörnyezet mai átalakulásában kétféle válságról beszél a szakirodalom. Az egyik, hogy rengeteg az álhír, a féligazság, nagy a „fehér zaj”, sok az információ, és nehéz eligazodni. Ez szükségessé teszi egy megbízható információkat sugárzó csatorna létét. Jó példa volt erre a Covid, amikor a kutatók azt tapasztalták, hogy megnövekedett a közszolgálati média iránti érdeklődés, mert az emberek rájöttek, hogy onnan kaphatnak megbízható híreket. Abban is egyetért a szakirodalom, hogy az egyik legfontosabb feladata a közmédiának a tényellenőrzés. Erről azonban tudjuk, hogy kétélű fegyver: ezzel nem a társadalom polarizáltsága csökken, és nem az alternatív univerzumok szűkülnek, hanem tovább növelheti a polarizáltságot. Ha kiderül egy politikusról, hogy hazudott, és ezt meghallja a követője, nem feltétlenül fogja ezt a tényt elfogadni. A másik probléma pedig az, hogy legalább a 80-as évek óta egyre több médium van. A műholdas csatornák megjelenésével indult a dolog, majd jött az internet, és gyökeresen megváltozott a helyzet. Egykor mindenki ugyanazt a 3-4 újságot olvasta, ugyanazt a 2-3 csatornát követte. Ez társadalmi széttöredezettséghez vezetett, megingott a társadalmi kohézió. Nincsenek az embereknek közös élményeik, tapasztalataik, értékeik. Nemcsak azért, mert megnőtt a médiumok száma, és nagyon személyre szabottá vált a médiafogyasztás, hanem azért is, mert megszűnt az a szinkron jellegű médiafogyasztás, amit régen még sokan átéltek: szombat este mindenki a Derricket nézte, a másik városban is, a szomszédban is.
Vége az MTVA-nak, benyújtották a törvényjavaslatot a magyarországi közmédia átalakításárólMeg kedden az Onedin családot...
Azt is, és másnap a suliban mi is arról beszéltünk, mi történt az Onedin családban, és tudtuk, más is azt és ugyanakkor látja. Ma ez egyre ritkábban van így. Legfeljebb a BL-döntőnél hallom, hogy más is örül a gólnak az utcában. A média ma már nem integrálja, hanem dezintegrálja a társadalmat. Ebben a közegben nagy szükség van arra, hogy legyen egy horgony, amibe bele lehet kapaszkodni, ami közös tudást jelent. A társadalmi kohézió kialakulása egykor szorosan összefüggött a tömegmédia megjelenésével: azzal, hogy megjelentek az első nyomtatott regények. A nemzet nem úgy közösség, mint egy falu, ahol mindenki ismer mindenkit, hanem a média miatt alakul ki az az érzésed, hogy akik ugyanazt a nyelvet beszélik, akiknek ugyanazok a médiális tapasztalataik, azok egy közösséghez tartoznak. Arról vita van, hogy mindez mikor és hogy kezdődött, de a 18-19. században lett ez az érzés általánossá. Ezt nevezik a könyv második forradalmának is. Ma már azonban a média nem egyesíti, hanem megosztja az embereket, és kell egy közös pont, ahonnan mindenki kiindul, ahova mindenki odakapcsol, ha választás vagy futball-vb-döntő van.
Több mint egy éve hatályban van az EU-s sajtószabadság-törvény, de az Orbán-kormány kibújik ez alól isA közmédiáról sokaknak a tévé meg a rádió jut az eszébe, de egyre kevesebben néznek ma már tévét a hagyományos módon. Az online platformokkal, portálokkal mennyire kell felvennie a versenyt a közmédiának, és hogyan? A német közszolgálati média szerződött például influenszerekkel, hogy próbáljanak közszolgálati tartalmakat képviselni.
A közszolgálati média néhány országban a nemzeti hírügynökséget is jelenti, például nálunk is. A közmédia nemcsak a lineáris tévét és rádiót jelenti. Ahogy a BBC-nek is van online streamingje, és nálunk is van a Médiaklikk, ahol meg tudod nézni a korábbi műsorokat. A közmédia igyekszik alkalmazkodni a digitalizácóhoz és a platformizációhoz. Más kérdés, hogy Magyarországon ez nem a legjobban működik. A másik probléma az, hogy nálunk a közszolgálati streamingplatform másodlagos, és nem használják arra, hogy exkluzív, eredeti tartalmakat tegyenek oda fel. Ahol a közszolgálati média széles elismertségnek örvend, mint a skandináv államokban és az Egyesült Királyságban, ott ez a fejlődési irány. A másik irány pedig az, hogy a közszolgálati média igyekszik a meglévő kereskedelmi platformokon (Instagram, TikTok, stb.) terjeszteni a tartalmait. Podcastokat, rövid videókat készít, ezzel próbálja elérni azokat a fiatalokat, akiket elvesztett amúgy rég, és behívni őket a hagyományos platformokra. Az ingyenes streamingplatform működtetése az egyik, a multiplatform-jelenlét a másik fejlődési irány.
Közpénzből a párt hangján, avagy a régi propaganda lebontása után azonnal ki kell építeni azt a rendszert, amely az új kormánytól is védi a közmédiátA Médiafórum szakmai közösség kiadott egy sajtószabadságról szóló irányelvi tervezetet, amelyben szerepel a takarékos, kis közmédia kívánalma is. Ez részben reakció arra, hogy eddig a közmédiában 150-160 milliárdot költöttek el, ráadásul rosszul, de valóban a minimál-közmédia a jó irány?
A külföldi körkép nagyon vegyes. 3-4 csatorna mindenhol van. Nálunk, bár nehéz tisztán látni, 7 tévé és 7 rádiócsatorna van, ez nem kirívóan sok. A közszolgálati média működtetése drágább mindenhol, mint egy kereskedelmi csatornáé, mert saját műsorokat kell csinálnia: egy közéleti magazinműsor elkészítésének egy perce drágább, mint egy megvett brazil sorozaté. Nálunk a probléma emellett az volt, hogy a köztévé a tiltott pártfinanszírozás terepe volt, klientúrát épített, és a Fidesz-KDNP-hez lojális személyeknek biztosított pozíciókat. Nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy ez a 150 milliárd forint sok-e vagy kevés. Az elköltés módja a lényeges, nem az összeg. De lehet érvelni amellett, hogy kevesebb csatornára van szükség, és több reklámmentes, transzparensen működő streamingplatfromra. Az is kérdés, hogy miből finanszírozzák ezt. Most éppen az állami költségvetésből, amit Medgyessy Péternek köszönhetünk, aki 2002-ben eltörölte a tévékészülék alapú előfizetési díjat. Ez azonban nem volt átgondolt döntés, mert ezzel kikerültek az emberek a megrendelői státuszból. Nemzetközi trend ugyanakkor, hogy valamiféle általános adót, hozzájárulást rónak ki a közmédia fenntartására háztartásonként a tévékészülék alapú díj helyett, az utóbbi amúgy nehézkes is. Fontos kérdés a reklám is: ez önmagában is strukturálja a műsorokat, kommercializálja őket, eltolja a szórakoztatás felé. A magyar köztévében sok a reklám, a rádióban is, és a Médiaklikken is. Látszólag ingyenessé teszi a tartalmakat, de igazából kétszer fizetünk értük. Egyszer azzal, hogy megnézzük, az időnkkel. Másodszor pedig akkor, amikor megvásárolunk valamit, mert a termék árába is beépítik a reklám költségeit.
Milyen tematikus csatornák lennének indokoltak a közszolgálati médiában? Említette már a tényellenőrzést, de a kultúra, a sport, a régi tartalmak újraközlése mellett még minek van létjogosultsága?
Ez a kezdetektől ellentmondásos helyzet volt. Kezdetnek a BBC államosítását értem 1926-ban, mert korábban magánrádió volt. A BBC-nek meg kell testesíteni a nemzet egységét. Az egész nemzetnek szól, és a kisebbségeket is meg kell szólítania. Kellenek olyan műsorok, amelyek megteremtik a nemzeti kohéziót, de a kereskedelmi réseket is be kell tömködnie a közmédiának: olyan műsorokat kell készítenie, amelyeket a kereskedelmi média nem gyárt. És az is igaz, hogy a digitális világban egyre kevesebb műsor hiányzik a kínálatból - a műsorszórás és tárolás költségei sokat csökkentek, az interneten minden elfér, mindent megtalálunk ott, most már azt is megéri terjeszteni, ami korábban nem volt kifizetődő, mert csak kevés embert ért el. Ezért a jövőben valószínűleg egyre kevesebb kisebbségi tartalmat kell a közszolgálati médiának kínálnia.
Térjünk ki még a rádiókra, mert folyton a tévékre asszociálunk a közmédiáról. Itt a hagyományos Kossuth (politika), Petőfi (könnyűzene), Bartók (magaskultúra, komolyzene) felosztást mennyire érdemes átgondolni?
A podcastosodás része annak, ahogyan a közszolgálati média alkalmazkodik a digitalizációhoz és platformizációhoz. Már csak azért is, mert a legnagyobb baj a közszolgálati médiával az, hogy főleg az idősek követik, ők tekintenek rá mértékadó forrásként, a fiatalok viszont a podcastokat hallgatják különösen a Covid óta. A streamingszolgáltatások térnyerésének célja elsősorban a fiatalok megnyerése.
„Nem is egyszerűen csak szakadék, hanem generációs ellentét, generációs feszültség van ma Magyarországon”Sokszor elhangzik, hogy a közmédia vezetését konszenzus útján, átlátható folyamatban lenne jó kiválasztani. Vannak-e külföldről átvehető jó gyakorlatok, példák? Mennyire kiküszöbölhető a politikai hatalom befolyása?
A világon közel 160 országban van összesen majdnem 600 közszolgálati médium. Ezek bő 80 százalékánál kérdéses a függetlenség, míg szűk 20 százalék körül van a függetlenek aránya. A nagy kérdés az, hogy egyedül a médiaszabályozással lehet-e gondoskodni a függetlenségről, van-e olyan jelölési, kiválasztási, kinevezési mechanizmus, ami az autonómiát biztosítja. Csakhogy a média függetlensége nem ezen múlik, hanem az alkotmányos környezeten, különösen azon, hogy milyen a választási törvény. Ha arányos a választási rendszer (vagyis ha egy párt például a szavazatok 25 százalékát kapja, akkor a mandátumok 25 százalékát nyeri el), és nem többségi vagy vegyes, mint ma nálunk, akkor általában koalíciós kormányok kerülnek hatalomra, nem egypárti kormányok. A koalíció megegyezési kényszert szül, és ez a közszolgálati média vezetésének kiválasztására is igaz. Nem azt mondom, hogy a Tisza Párt mindenképpen meg fogja szállni a közmédiát, hanem azt, hogy a kelet-európai országok történetében ez a trend az általános. A sajtószabadság arányos választási rendszerben, többpárti kormányoknál mindig kevésbé csorbult annál, mint amikor egy párt kormányozott.
