Liszka József: Töredékek a reményről

A 75 éves Hunčík Péternek, baráti öleléssel

Az első jegyzeteket épp fél esztendeje, advent idején, amikor a katolikus-keresztény világban meggyújtottuk már a harmadik gyertyát, és a szintén fényben úszó zsidó hanuka alatt eldörrent borzalmas ausztráliai puskalövések után kezdtem írni, s most, újra elővéve, meg kell erőltetni az agyamat, hogy fel tudjam idézni, milyen „borzalmas puskalövésekről” is volt akkor szó? Mert a borzalmak, a szörnyűségek, de a róluk szóló hírek mindenképpen oly gyakori vendégeink, hogy egy összemosódott, hatalmasan hömpölygő, szürke folyammá tömegesülnek, amiből az egyedit bajos kihalászni.

És akkor én most a reményről akarok írni.

Akkor kezdtem írni mindezt, amikor a svéd fővárosban már elhangzottak Krasznahorkai László szavai arról, hogy „a remény nálam éppen végleg kifogyott”, illetve nem sokkal utána a stockholmi gyerekeknek szánt mondata: „A remény ti vagytok”. Remény és reménytelenség közt vergődve, Rilke lehulló őszi falevelének „tagadó rezdülésével” gondolván a reménytelenségre.

***

Krasznahorkai László tehát a gyerekeket (persze ez ennél jóval bonyolultabb) nevezte meg: a remény ti vagytok. Amivel nehéz lenne vitába szállni. Ki más, mint a fiatalok? Azaz! A gyarló ember számára a reménynek mégiscsak vannak további kézzelfogható (megölelhető), hús-vér letéteményesei, igen, megtestesítői is. Emberek, akiknek már puszta léte százaknak, ezreknek, tízezreknek (nem folytatom) ad erőt. Mondjuk egy Zuzana Čaputová. Egy Krasznahorkai László. Egy Iványi Gábor. Egy Hunčík Péter. Igen, önmagában a tudat, hogy vannak (beszélnek, írnak, tesznek!), afféle lelki túlélőcsomag elmaradhatatlan tartozéka. Akikről tudható, hogy amíg olvasólámpám fényében ezeket a mondatokat próbalom értelmessé gyúrni, az ő asztali lámpáik is égnek valahol, ők is mondatokat formálnak, terveket kovácsolnak, vagy éppen úton vannak, hogy jó szót vigyenek az arra szomjazóknak, gyámolítsák a rászorulókat, egy podcast-stúdióban ülnek, hogy fáradhatatlanul a szívük szerinti jót közvetítsék. A többi között arról, hogy a „remény mi együtt vagyunk”. És ezt fáradhatatlanul mondják, írják, tegyék. Igen, ők (is) a mi reménységünk.

Mert lehet élni reménytelenül?

***

Véletlenül (ilyenkor azért egy kicsit elmélázok afölött, hogy van-e véletlen, de ezt a szálat most ne kövessük), szóval véletlenül a kezembe akadt a Panofsky-házaspár, Dora és Erwin okos és alapos kismonográfiája Pandóra szelencéjéről (Die Büchse der Pandora). Ők is szelencének mondják, miközben tisztázzák, hogy hordó volt az, s csak Rotterdami Erasmus óta szelence, de ez esetünkben irreleváns. A gyönyörű mítosz szerint, miután a kíváncsi (ez sem biztos) és szépséges Pandóra felnyitotta a tetejét, az összes rossz és nyomorúság kiszabadult, benne maradt viszont a remény. Talán ez is Zeusz akarata volt (mint az egész konspiráció), s nem egyszerűen Pandóra ijedt mozdulata, amivel gyorsan visszazárta az edényt, hogy az embert valami életben tartsa. Igen, abban a hordócskában szunnyadó remény. Ami be van zárva, de attól még létezik. Nietzsche mindazonáltal a hordó alján meglapuló, elzárt reményt a legrosszabbnak mondja a gonoszok közül, hiszen csak meghosszabbítja az ember kínjait. De hagyjuk a gonoszkodó zsenit, Csokonai felé se csángáljunk el, hiszen élni mégiscsak jó.

***

A véletlenbe (már megint), mint szalmaszálba, abba kapaszkodom, miután találomra – nem, azért teljesen nem találomra, mert Heinrich Heinének a bacherachi rabbiról szóló novelláját keresve – leveszek a legfelső polcról egy német elbeszélés-antológiát, amiben az óhajtott textus persze éppen nincs benne, de megakadt a szemem a már sokszor olvasott Kleist-klasszikuson (Das Erdbeben in Chili), belelapozok, belekóstolok, majd azon a lehetetlen sámli-létra-hokedli öszvéren állva ott is felejtem magamat és borzongva belemélyedek. Mintha először. Aztán mielőtt leszédülnék, lejövök önszántamból, s noha ebben a korban az ember már semmin nem csodálkozik, pláne számára ismert dolgokon nem, mégis ráképedek, hogy milyen ostobák vagyunk. Mi. Emberek. Majd kezd megvilágosodni, hogy de hiszen Heinrich von Kleist rafináltan többcsavaros története, minden borzalma ellenére mégiscsak éppen a reményről szól. Vagy nem? Mindenesetre nem az ember által csiholt reményszikráról, hanem valami tényleg létezőről.

***

Aztán előveszem Szabó Ede szenzitív magyar fordítását is, ami (legyen ez itt a reklám helye) a pozsonyi Kalligram jóvoltából a Kleist prózai munkáit egybegyűjtő, 2013-ban megjelent kötetben (is) olvasható, A chilei földrengés címen. Az alábbiakban, ha idézek, hát belőle.

***

Magát a nem is oly hosszú történetet néhány mondatban visszaadni nem egyszerű vállalkozás (hadd emlékeztessek Esterházy Péter állítólagos nagynénjére, aki olyan könyvet nem volt hajlandó olvasni, aminek tartalma egy mondatban összefoglalható), hiszen a szóban forgó elbeszélés a szó szerinti „Dichtung” (ami köztudottan a költészet német megfelelője, viszont eredeti jelentése a sűrítés); rengeteg, egymást is fedő kép, információ, hangulat van benne egybetömörítve. De azért próbálkozzunk!

A Chile fővárosát, az elbeszélésben St. Jagót sújtó 1647. évi földrengés képével nyit, amikor egy elkeseredett fogoly a cellájában épp fölakasztani készül magát, de a támoszlop, amire a véletlenül nála felejtett kötelet épp odahurkolja, ahelyett, hogy halálának segédeszköze lenne, a megmozdult föld rombolása során éppen hogy megmentőjévé válik. De miért is került ebbe a helyzetbe? Korábban házitanító volt egy előkelő családban, ahol szerelmi viszonyba keveredett tanítványával. A felbőszült apa a rangon aluli hősszerelmest elbocsátotta, leányát meg kolostorba záratta. Ám a szerelmesek ott is kieszközölték, hogy találkozzanak, sőt egy szép nyári estén a kolostorkertben egymáséi is lesznek. A szerelem gyümölcse látványos módon kívánkozott a világra, ugyanis az úrnapi körmenet során, ahol az apácák is fölvonultak, az állapotát mind ez ideig titkolni tudó, várandós anya összeesett és a templom lépcsőjén egészséges fiúgyermeknek adott életet. Hatalmas botrány kerekedett, a felbőszült hivatalosságok az anyát és az apát is azonnal börtönbe záratták, s előbbit először máglyahalálra, majd enyhítésképpen fejvesztésre ítélték. A börtönbe zárt apának a harangok zúgása jelezte, hogy megindult a menet a város főterén felállított vérpad felé. „Az utcákon, amerre a kivégzési menetnek kellett vonulnia, kibérelték az ablakokat, lebontották a háztetőket, s a város jámbor leánykái meghívták barátnőiket, vegyenek testvéri egyetértésben részt az isteni bosszú számára rendezett színjátékon”. Mindez az isteni szeretet jegyében. Aztán, mintha az egész kegyetlen képmutatást a Mindenható is megelégelte volna, megmozdult a föld, s a város pillanatok alatt romba dőlt. Aki tudta, a pőre életét mentette, nem foglalkozott senki a kivégzésre ítélt fiatalasszonnyal. A hatalmas káoszban a szerelmesek egymásra találtak, „üdvözülten ölelték meg egymást e boldogtalanok, akiket az ég csodája mentett meg!” Gyerekük is előkerül, s úgy tűnik, minden jóra fordul. Hiszen a novellában a remény, minden borzalom ellenére, a pusztító földrengés után földereng, amikor a bajba jutott emberek elkezdik egymást gyámolítani, s úgy tűnik, győzedelmeskedik a szeretet.

Mintha az emberek megtanulták volna a leckét. A főhős „nem tudta elfojtani magában azt az érzést, hogy az elmúlt napot, bármennyi nyomorúságot árasztott is a világra, olyan jótéteménynek kell neveznie, amilyenben még egyszer sem részesítette az ég. És valóban, úgy tetszett, hogy ez irtózatos pillanatok közepette, amikor az emberek minden földi java odaveszett, és az egész természetet a betemetés fenyegette, szép virágként bontakozik ki maga az emberi szellem. A mezőkön, ameddig ellátott a szem, elvegyülten hevert mindenféle rendű ember, hercegek és koldusok, matrónák és parasztasszonyok, állami hivatalnokok és napszámosok, szerzetesek és apácák szánakoznak egymáson, kölcsönösen segítenek egymásnak, örömmel megosztják, amit életük fenntartására megmenthettek, mintha az egyetemes szerencsétlenség egy családdá változtatott volna mindeneket, akik megmenekedtek belőle.”

Amit egy újabb fordulat, egy fanatikus papnak a tömeget felgyújtó beszéde semmissé tesz. Az elemek pusztítását az ember elemi ösztöneinek tobzódása, ártatlan emberek meglincselése követi, s ezek után marad meg végül, a hamu alatt hunyorogva az apró pilács, annak a tényleg ártatlan kisgyereknek az élete.

A remény.

***

Hamu alatt pislákoló remény. Négy szóval talán így jellemezhető a Kleist-novella. Hiszen a sok borzalom, embertelenség dacára a végén mégis megmaradt az a kis élet, lélek, aki voltaképpen okozója volt az egész szörnyűségnek.

De most sem fogalmazok pontosan, s hovatovább egyre világosabban látom, mennyire pongyolán, meggondolatlanul rakom egymás mellé a szavakat, nem mérem föl súlyukat, helyzeti jelentőségüket. Mert nem az a kisgyerek volt az okozó, még látszólag sem. Kleist rafinált megoldással paradox helyzetet teremt: a tiltott szerelemnek, ami a gyilkosan tomboló őrület kirobbantója volt, szóval ennek a „bűnös” szerelemnek a gyümölcse marad meg. Az emberi stupiditás, a vak fanatizmus, a megkergülő nyájszellem dacára. Hogyan lesz a birkanyájból vérfarkashorda? Ez tényleg érdekes ellentmondás. Az irányítható, befolyásolható birkanyáj. De a birkák békések, gyámoltalanok. Birkatürelem. A kosok is? Kergebirka. Na ugye! Bármelyik metafora a feje tetejére állítható.

***

Végül meglett a Heine-novella is. Itt a szerző a reményt úgy hagyta életben, hogy történetét megszakította egy olyan pillanatban, amikor az, a remény (a „csalfa tünemény?”), éppen felcsillant. Azt persze nem tudom, noha a mindenre ügyelő német irodalomtörténet és filológia már nyilván kiderítette (tehát tudható volna), hogy Heine története miért szakad meg ott, ahol megszakad. Az író szándékosan nem folytatja, vagy egyéb, külső oknál fogva maradt meg a szöveg töredéknek? De éppen ez a töredék volta, befejezetlensége (befejezhetetlensége) hagyja életben a hamu alatt pislákoló reményt. Hogy talán mégis. Mert egyébként, ha az író nem akar valamiféle szirupos giccsbe fordulni, akkor bizony oda a remény. Ezt innen, utólag látjuk igazán.

***

És íme, mintha egyszerre beszélni kezdene szobám több ezer könyve, mondják a magukét, különféle nyelveken, suttogva és kiabálva, kérdezve és kioktatva, de mindez, a tartalom, inkább csak a hangulatból érezhető, ahogy egymást túlmorogják, túlharsogják. Viszont ez a hangzavar mintha mégis a reményről szólna. Ami nélkül nem veszünk részt vitaműsorokban, nem érvelünk az éppen regnáló hatalmasokkal szemben a gyámoltalanok védelmében, írók nem írnak könyveket, nem mondanak stockholmi beszédet, hiszen még a reménytelenségről szólást is a remény diktálja. Hogy akad, aki elolvas, lesz, aki meghallgat. Aki szkepszisünket talán nem fogadja el. A reménytelenséggel szemben a remény mellett teszi le a voksát. Ebben is lehet reménykedni. Hiszen még a palackba zárt és a tenger szeszélyeire bízott segélykérő levelet is a remény íratja a bajba kerülttel.

A reménytelen ember hallgat. Aki jelet ad, beszél – remél.

Ez még nem sok.

De valami.

Remény.

Igen, ami mi vagyunk. Együtt.