Krasznahorkai László: A remény nálam éppen végleg kifogyott

Angyalokról, emberi méltóságról, lázadásról és a remény elvesztéséről beszélt a Nobel-díjas magyar író, Krasznahorkai László vasárnap a Svéd Akadémián tartott díszelőadásában.

Krasznahorkai László azzal kezdte, hogy eredetileg a reményről akart beszélni, azonban nála „éppen végleg kifogyott a remény”, éppen ezért az angyalokról fog beszélni  Szólt a régiekről, akik maguk voltak az üzenet - ellentétben a mostaniakkal, akik szárnyaikat vesztve, egyszerű utcai ruhában járnak köztünk, és abban sem lehetünk biztosak, hogy odaföntről érkeztek, egyáltalán léteznek-e még vagy „már csupán Elon Muskok őrült szerkezetei” szerkesztik a teret és az időt. Ezeknek az angyaloknak nemcsak szárnyuk, hanem már üzenetük sincs: – Csak állnak és néznek ránk, a tekintetünket keresik, és kérlelés van ebben a keresésben, hogy nézzünk a szemükbe, és adjunk nekik mi át egy üzenetet, csak sajnos nekünk semmink nincsen, mert csak azt tudnánk mondani válaszként a kérlelő tekintetre, ami régen volt válasz, amikor még volt kérdés, de most se kérdés, se válasz, hát, miféle találkozás ez, (...) mi biztosan nem értjük, miről van szó, néma a süketnek, süket a némának, hogy lesz ebből beszélgetés, hogy lesz ebből megértés... – tette fel a költői kérdést Krasznahorkai László. Végül arra jutott,

a szó szakrális értelmében, mégpedig nem értünk, hanem miattunk, „valamennyiünkért és valamennyiünk miatt, szárnyak nélkül, és üzenet nélkül, tudatván, hogy háború van, háború, és csak háború a természetben is, a társadalomban is”, és ez a háború nemcsak fegyverekkel, kínnal és pusztítással zajlik. – A cinikus, kíméletlen világ elszenvedői ők, akik védekezés nélkül állnak a megalázás előtt. Elég egy rossz szó, egy igazságtalan, méltóságukat sértő gesztus, hogy örökre sebet kapjanak, olyan sebet, amit később tízezer jó szóval sem lehet jóvátenni – mondta erről.

Krasznahorkai László ezután vette elő az emberi méltóságról beszélt, látszólag dicsérve az emberiséget a rengeteg vívmányáért, ám felróva, hogy eközben elhagytuk a „tudás és a szép és az erkölcsi jó nemes és közös birtokát”, az evolúció pedig valóban lélegzetelállító, ám sajnos megismételhetetlen.

A díszelőadás utolsó fejezete a lázadásról szólt. Krasznahorkai László ezt egy hosszú, kissé szubverzív történettel illusztrálta, amelyik Berlinben, a Ruhleben felé tartó U-Bahn állomáson játszódott le a szeme előtt valamikor a kilencvenes évek elején. Egy hajléktalan – az ő szóhasználatával clochard, akiben nehéz nem áldozatot látni – éppen a vágányok közé vizelt tiltott területen, amikor a másik oldalról egy rendőr rákiabált. A szabálykövető, illetve magát a szabályt megtestesítő „jó” rendőr nem tudott azonnal átmenni, fel kell mennie a lépcsőn és át egy összekötő hídon, miközben a szabályszegő „rossz” szerepét játszó clochard alig mozdulhatott. Bár a „jó” rendőr és a „rossz” clochard közt mindössze tíz méter volt, ez a távolság az író számára áthidalhatatlannak tűnt köztük. – Az én szememben az a tíz méter örök és legyőzhetetlen, mert az én figyelmem azt érzékeli csak, hogy a Jó soha nem éri el a csápoló Gonoszt, mert

- fogalmazott Krasznahorkai László. Ezt követően felszállt az egyik szerelvényre, és azon gondolkodott: vajon mikor lázad fel ez a clochard „a többi páriával” együtt. Eltűnődött azon is, milyen lesz ez a lázadás: – Talán véres, talán kegyetlen, talán szörnyű, amikor az egyik felkoncolja a másikat, aztán leintem magam, mert azt mondom, ó, nem, az a lázadás, amire én gondolok, más lesz, mert az a lázadás az egészre vonatkozik. Minden lázadás az egészre vonatkozik, és (...) egészen belassulnak a lépteim abban az otthoni toronyszobában, újra felvillan az az akkori berlini utazás az U-Bahnnal Ruhleben felé. Egyik kivilágított állomás fut el a másik után, nem szállok ki sehol, azóta is megyek azzal az U-Bahnnal az alagutakban, mert nincs állomás, ahol kiszállhatnék, csak nézem az elfutó állomásokat, és úgy érzem, mindent elgondoltam és mindent elmondtam arról, hogy mit gondolok a lázadásról, az emberi méltóságról, az angyalokról, és igen, talán mindent – még a reményről is – zárta beszédét.

Mint ismert, Krasznahorkai László, a 2025-ös irodalmi Nobel-díj kitüntetettje, „a lenyűgöző, látnoki prózájáért” részesült az elismerésben, amely az apokaliptikus terror közepette világít rá a művészet jelentőségére. Nem világos, hogy a magyar kiadója vagy politikai szempontok miatt, de a hazája, Magyarország némi fáziskéséssel jött rá, hogy méltatni is kellene. Jellemző például, hogy a 2025-ös Frankfurti Könyvvásár magyar standjának egy A4-es lapra futotta, szülővárosának, Gyulának pedig első körben még annyira se. Bécsben eközben szombat délután ért véget az a harmincórás felolvasási maraton, amelyben a tiszteletére a Sátántangó, a Megy a világ és a Herscht 07769 című regénye is elhangzott.

Krasznahorkai László egyébként az irodalmi hagyatékát sem Budapesten, hanem Bécsben helyezte el.