Rendszerváltást a kultúrában is!

A mögöttünk hagyott több mint másfél évtizedben tucatnyi írásomban bíráltam az orbáni kultúrpolitikát. Persze csak azokba a lapokban tehettem ezt, amelyek szerkesztői lehetővé tették számomra. Nekem még volt szerencsém a Népszabadság véleményrovatában is publikálni, abban az országos napilapban, amelyet Orbán Viktor politikai okokból bezáratott. Kormányzása alatt a volt miniszterelnök ráadásul létrehozta a KESMA-t (a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványt), és ennek a szervezetnek az ernyője alá terelt számos sajtóterméket. Aztán a történelminek mondható bukása után hirtelen elkezdett aggódni a sajtószabadságért.

Legutóbb a Szép Szóban A kultúra elrablása címmel megjelent írásomban próbáltam összefoglalni a 2010–26 között regnáló kultúráért is felelős miniszterek és államtitkáraik, valamit a kulturális életben vezérszerepet betöltő kultúrharcosok kártékony működését. Azt reméltem, az lesz az utolsó olyan írásom, amelyben bemutatom, hogy a Fidesz elefántjai mit műveltek a kultúra porcelánboltjában. Tévedtem! Legalább még egy írás erejéig folytatnom kell, mert az említett publicisztikám megjelenését követően elkezdtek kihullani abból a bizonyos szekrényből az eddig nem ismert csontvázak.

Hankó Balázs minisztersége utolsó évében kavicsot dobott a kulturális élet állóvizébe. Arról a miniszterről beszélek, aki megpróbált megdönteni egy nem létező Guinness-rekordot azzal, hogy ki tudja egy nap alatt a legtöbbször kimondani, hogy „magyar identitás”, meg hogy „most jó magyar fiatalnak lenni”. Ez a törekvése nem járt sikerrel, szemben azzal a teljesítménnyel, amit az adófizetői pénzekkel művelt.

Az állóvíz napjainkra, kis túlzással, tengerré terebélyesedett. Egy Hankó által nagyon tudatosan átgondolt döntés majdnem akkora felháborodást generált, mint annak idején a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) megalapítása és köztestületté nyilvánítása, vagy a Színház-és Filmművészeti Egyetem modellváltó szervezetbe terelése. A különbség csupán annyi, hogy ezek kapcsán bűncselekményről nem beszélhetünk, de a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) pénzeszközeinek és a kultúrát is felügyelő miniszteri keretnek a szétosztásával összefüggésben viszont felmerülhet ennek a gyanúja. Az NKA körül kibontakozó botrány miatt feljelentést is tettek, kíváncsian várjuk a további fejleményeket.

Milliárdok szétosztása esetében nem lehet védekezési alap, amit Hankó mondott, hogy „a kulturális döntések ízlésbeli kérdések”. Persze nem árt, ha a jó ízlést sem mellőzi a miniszter, amikor kulturális támogatások odaítéléséről dönt, vagy az NKA bizottságainak a döntését aláírja. Látva a nyertes pályázatok listáját, és főleg azok tartalmát, állíthatom, hogy kificamodott ízlése lehet Hankónak. A 17 milliárd forint kiszórása épp az országgyűlési kampány finisére időzítve, kizárólagosan Fidesz-szimpatizáns alkotók és szervezetek részére, nem pusztán etikai kérdéseket vet fel.

Megjegyzem – utalva Mága Zoltán hegedűművész Hankó Balázshoz intézett támogatás kérő levelére –, milliárdokért én is elhúznám kérés nélkül is bárkinek a nótáját, de hát nekem ilyen nem adatott meg. Mága Zoltán nem elégedett meg azzal, hogy néhány év alatt több milliárd forint fejében jótékonykodhatott gálaműsorával, további félmilliárd forint támogatást kért Hankótól az országgyűlési választások előtt, hogy az Orbán-rendszer nehogy megbukjon. Aztán még a fotósának is jutott félmilliárd...

Azért is írok erről, mert úgy gondolom, ennek az ügynek az ismerete, illetve mélységének a nem teljes ismerete is generálhatta az elmúlt napok felháborodását a kulturális szervezetek körében Magyar Péter kormányával összefüggésben. Ismert, hogy a Magyar Közlöny 2026. május 13-i számában megjelent egy rendelet, mely szerint Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter az MMA-t kéri fel közös egyeztetésre a kormány kultúrpolitikája kialakításához. A rendelet megjelenését követően a kormányfőnek és miniszterének szembesülnie kellett a szélesebb értelemben vett szakma tiltakozásával. A tiltakozás jogos. A miniszter megpróbálta védeni a védhetetlent, formalitásra hivatkozott. Nem vonom kétségbe a magyarázatát, de egy nem vitaalapot képező megoldást is találhattak volna. Kiváló jogászaik vannak.

Az új kormányt támogatók többsége úgy gondolja, hogy az MMA további működése nem lehet alku tárgya. Önálló szervezetként nem menthetik át magukat az új időkre még akkor sem, ha történetesen Rost Andrea, vagy akár más Tisza-szimpatizáns is tagja MMA-nak. A milliárdos ingatlanokkal körbebástyázott MMA, ahogy a Fidesz által létrehozott más szervezetek nem a társadalom többségének az érdekeit szolgálták, csak a hatalmon lévőkét, illetve azokét, akik hatalomban tartották őket. Az MMA-nak, mint köztestületnek egy poliphoz hasonlóan sikerült behálóznia az országot, öt városban működtetett regionális központjai révén.

Az MMA, mint például a Magyar Kultúráért Alapítvány, vagy a Petőfi Irodalmi Ügynökség, bűnben fogant intézmény, a fideszes alkotók kifizetőhelye. Az MMA rendes tagjainak juttatásai milliárdokat tesznek ki évente, miközben van olyan független színház, amelyik egyetlen fillér állami támogatásban sem részesül. De kongatják a vészharangot a nem Fidesz-közeli filmesek, képzőművészek, irodalmi folyóiratok szerkesztőségei, a vidéki közösségi művelődés animátorai is. És akkor még nem is szóltunk arról a vérlázító helyzetről, hogy az olvasók, a színházlátogatók, a filmnézők kedvenceit felkaroló Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai nem részesülnek a „kiemelkedő művészeti teljesítmény és művészeti életút iránti tisztelet kifejezéseként” az MMA-tagokéhoz hasonló járadékban, ahogy más kedvezményekben sem. A költségvetési pénzekkel kistafírozott szervezet még ösztöndíj-programot is tud működtetni.

Téved, aki azt állítja, hogy az MMA sohasem politizált, mert egész létével nem tett mást. Ez az intézmény – Demeter Szilárd, Baán László, Káel Csaba és Vidnyánszky Atilla mellett – aránytalanul nagy befolyásra tett szert a hazai kulturális életben. Befolyással bír a pénzösszegek elosztására, az állami elismerések odaítélésére, a vezetői megbízatásokra. A köztestület tagjai és vezetői csendben tűrték 2010–26-között a területért is felelős miniszterek és államtitkárok kulturális élet egészére kiható kártékonynak minősíthető intézkedéseit.

Nem emelték fel a szavukat a Színház- és Filmművészeti Egyetem szétverése ellen és nem szólaltak meg a kulturális intézmények szükségtelen átalakítása, összevonása, a fővárosból vidékre költöztetése ellen sem, ahogy akkor sem, amikor látták és tapasztalták, hogy milyen állapotok uralkodnak a művészképző intézményekben. Akkor sem volt észrevételük, amikor a szentesi középiskola igazgatója megszüntette a drámatagozatot. Akkor sem tiltakoztak amikor, a Magyar Művelődési Intézetet központját kiköltöztették Lakitelekre és átadták Lezsák Sándor ölelő karjaiba. A rendszerváltás része lehetne az is, ha a Lakitelki Népfőiskola Alapítvány által létrehozott Nemzeti Művelődési Intézet Nonprofit Kft. visszakerülne a fővárosba és minisztérium háttérintézményeként működne, vidéki irodái pedig becsatlakoznának a megyeszékhelyen működő művelődési házakba.

Visszatérve Tarr Zoltán rendeletére, nem lehet elmenni annak szóhasználata – kultúrpolitika – mellett sem. Ha valóban rendszerváltást akarunk, akkor a kultúrára nem tekinthetünk úgy, mintha annak nem is lenne más funkciója, mint az identitás-, meg a politikaépítés. Orbán felismerte, hogy a kultúra társadalomszervező erő, de visszaélt vele. Azt vallotta, hogy egy politikai rendszernek kulturális korszakba kell ágyazódnia. Orbán nem a független, szakmai testületekre bízta a kultúra irányítását, hanem Fideszhez hű emberekre, meg saját alapítású intézményeikre. A finanszírozás fókuszába a történelmi múlt dicsőítése, a népi, nemzeti hagyományok kerültek. Csak megtűrte, rosszabb esetben kimondva-kimondatlanul is tiltotta a progresszív, vagy kísérletező, a hatalom működését bírálni merészelő alkotókat és intézményeket. A kultúrára szánt pénzek elosztása csak ritkán működhetett normatív alapon, így mindenben megfelelt a kultúrpolitikai szóhasználatnak. A Hankó által előidézett botrány is jól mutatja, hogy az NKA és a miniszter egyedi keretének az elosztási mechanizmusában egyre erősebb lett a közvetlen politikai kontroll.

Ha valóban rendszerváltást akarunk, akkor a kultúrának autonóm társadalmi alrendszereként kell működnie, nem lehet a hegemóniateremtés eszköze. Az lenne a helyes, ha szóhasználatunkban is különbséget tennék kultúrpolitika és kulturális politika között, és ennek megfelelően alulról építkezve vállalna a miniszter a kulturális területért politikai felelősséget. Teremtse meg a feltételeit annak, hogy mindenki megélhesse saját kultúráját az egyetemesnek is mondható kultúrával együtt. Biztosítsa az infrastruktúrát és a kereteket (pályázati rendszerek, jogi környezet, stb.). A tartalom formálását pedig vissza kell adni a független szakmáknak és a civil szférának. Váljék a kultúra az esélyegyenlőség eszközévé.