„A Ludwig Múzeum nem tartozott a kultúrpolitika prioritásai közé”

Hogyan értékeli a Magyar Pavilon elmúlt tíz évét?

Az elmúlt években főleg fiatal kiállítókat és kurátorokat vittünk ki, akik izgalmas projekteket valósítottak meg, de a tíz év alatt középgenerációs és már befutott művészeket is bemutattunk. Szóval nem mondható el, hogy egysíkú lenne a kiválasztási gyakorlatunk, a pályázati zsűribe mindig bevontunk külső szakértőket is. A kiállításainkat pedig rendszeresen beválogatták a legjobbak közé, és komoly archívumot hoztunk létre, illetve felújításokat végeztünk a pavilonon.

Miből és hogyan finanszírozták a Magyar Pavilon működését?

A minisztériumtól kapjuk a forrást. A pályázati keretünk ugyanannyi, mint tíz évvel ezelőtt, huszonhárom millió forint. A pavilon még ezen felül kell fenntartanunk. Ha belegondolunk, hogy tíz éve mennyi volt az euró árfolyama, és most mennyi, miközben a szolgáltatások ára megsokszorozódott, úgy nem nehéz belátni, hogy mára meglehetősen devalválódott ez az összeg. És mindez a Ludwig Múzeum általános költségvetési helyzetével függ össze. Bár tavaly a múzeum bekerült a kiemelt kulturális intézmények közé, ehhez mi nulla forintot kaptunk. Ez is azt mutatja, hogy sem a kortárs művészet, sem a Ludwig Múzeum nem tartozott a kultúrpolitika prioritásai közé, de a szakmai autonómiánkat sikerült megőrizni, azt csináltunk, amit szakmailag a legjobbnak tartottunk. A Velencei Biennále szervezésébe soha nem szólt bele a kulturális minisztérium, hogy ki állítson ki, és milyen legyen a kiállítás. De voltak az előző rendszerben kezdeményezettek, ezek közül a zászlóshajó a Magyar Művészeti Akadémia (MMA), amely a portfoliójából nagyon hiányolta a lehetőséget, hogy a Velencei Biennálén szerepet kapjon.

És nem befolyásolták, hogy mi legyen a Magyar Pavilonban?

Az MMA einstandolni akarta a biennálés kiállítások szervezését. Már Fekete György elnöksége idejében is árgus szemekkel figyelték, hogy mit csinálunk, de nem avatkoztak be. 2019-ben aztán az akadémia akkori főtitkára, Kucsera Tamás Gergely készített egy kormány-előterjesztést, amit velünk nem egyeztetett le, és abban az szerepelt, hogy a Ludwig Múzeum adja át a költségvetéssel és mindennel együtt az MMA-nak a magyar kiállítások szervezését a Velencei Biennálén. Ez szerencsére kitudódott, és sikerült megakadályozni, hogy az előterjesztés a kormány elé kerüljön. Idén kilencvenkilenc ország van jelen a Biennálén, és egy országban sincs szerepe az adott ország művészeti akadémiájának a kiállítás szervezésében. A Biennálé részvételi szabálya előírja, hogy a kiállításokat a kulturális miniszterhez tartozó állami intézménynek kell szerveznie. Az MMA pedig nem állami kötségvetési intézmény, hanem egy önálló köztestület.

Ezután milyen volt a kapcsolat az MMA-val?

Átmenetileg nyugvópontra került ez a kérdés. De az MMA-nak az egyik fő problémája a nemzetközi jelenlét és elismerés hiánya. Ezért úgy gondolták, hogy ha megszerzik a biennálés szereplést, azzal a siker egy csapásra az ölükbe hullhat. És ebben van valami, mert nagyon jók az adottságai a Magyar Pavilonnak. Közvetlenül a Központi Pavilon mellett van, és állandó épületünk van, amit kevés ország mondhat el. Hogy más ne mondjak, nincs állandó pavilonja például Indiának, Szlovéniának, Portugáliának, így ezek az országok kénytelenek a városban irtózatos pénzekért helyet bérelni. Ehhez képest a Magyar Pavilon a Biennále történetében második külföldi pavilonként épülhetett meg 1909-ben. Ráadásul egy roppant erőteljes szimbolikájú, látványos szecessziós épület.Az MMA részéről a kérdés tavaly újra előkerült, amikor Turi Attila elnök ellenszenvvel viszonyult a tavalyi építészeti kiállításunkhoz, melynek címe az volt, hogy Nincs itt semmi látnivaló. Ez a projekt egy globális problémáról, a pályájukat elhagyó építészekről szólt, és nagyon komoly nemzetközi visszahangot kapott. Az MMA-nak ez nem tetszett, ezért azt akarták, hogy változtassuk meg a pályázati rendszert, és ezentúl hat tagú bíráló bizottságba négy főt az MMA elnöke delegálhasson. Teljesen átírták volna az eddigi gyakorlatunkat. Lényegében beavatkoztak volna egy másik önálló kulturális intézmény életébe. A minisztérium ezt nem igazán támogatta szerencsére. De jellemző, hogy még a választás utáni héten is próbálkoztak az MMA-ból, hogy szeretnék ezt az „együttműködést” tető alá hozni. Ha az MMA kiállítási ideáljait, mint a Műcsarnokban rendezett Magyar Szalont megnézzük, akkor nem nehéz elképzelni, hogy milyen kiállításokat szerveztek volna a Magyar Pavilonban, és hogy ez évtizedekre vetette volna vissza azt a nemzetközi presztízst, amit mi az elmúlt tíz évben kivívtunk.

Hogy látja, a jövőben a kultúrpolitika hogyan fog hozzáállni a Magyar Pavilon kiállításaihoz?

Azt remélem, hogy több figyelmet fog kapni a kortárs képzőművészet, és ez anyagi lehetőségekben is kifejeződik, hiszen most rendkívül aránytalan a forráselosztás. Nemcsak az intézmények, hanem bizonyos állandó rendezvények között is. A Velencei Biennále nem egy alkalmi rendezvény, hanem százharmincegy éve mindig megrendezik. Az ott szervezett kiállítások hét hónapon át megtekinthetők, ami országimázs szempontból is roppant fontos, ezért nagyobb figyelmet érdemelne. Mi egyre inkább saját erőből, rengeteg munkával, a művészek egyre nagyobb, saját anyagi tehervállalásával és szponzorok pénzeiből rendezünk kiállításokat. Ez hosszú távon nem fenntartható. Más országokban a minisztérium mellett a nemzeti nagyvállalatok is beszállnak szponzorként. Azt remélem, hogy ez nálunk is változni fog. Az idei velencei kiállításunk a lélegzésről, a sóhajtásról szól, és pont azon a napon, május 9-én nyílt meg a nagyközönség előtt, amikor Magyarországon megalakult az új országgyűlés. Úgy érzem, ez a történelmi pillanat számunkra és a művésztársadalom számára is egy nagy levegővételt jelent, hogy végre megszabadultunk az előző rendszer nyomasztó kultúrpolitikai légkörétől.