Nincs igazi válaszom. Attól tartok, puszta üres szavak lennének, ha csak számokat sorolnék fel. Ez nem az én nyelvem, mint művésznek. Nem tudok semmit megjósolni. 1990-ben szerintem senki sem tudta, hogy a Szovjetunió össze fog omlani, és mégis röviddel azután megtörtént. Szóval valójában soha nem lehet tudni mikor omlik össze egy diktatúra. Vannak politikai kommentátorok, akiknek ez a munkájuk, hogy előrejelzéseket tegyenek, és imádnak mindenfélét elemezni. Hadd csinálják hát, én pedig a saját dolgomat fogom végezni – mondta a Népszavának Andrej Zvjagincev Franciaországba emigrált orosz filmrendező, amikor arra kértük, saccolja meg, meddig tud még Vkagyimir Putyin hatalmon maradni.
De miért aktuális ez a kérdés az ő esetében? Jelesül azért, mert a Minotaur című új alkotásával versenyez az Arany Pálmáért, és a mű szomorú látlelet a mostani orosz társadalmi és politikai rendszerről. Az egy képzeletbeli orosz kisvárosban játszódó film középpontjában Gleb áll, a kormányközeli sikeres vállalkozó, akinek az élete egyre nehezebb: folyamatos nyomás nehezedik rá az állam részéről, hogy cége munkatársaiból felajánljon embereket, akiket el lehet vinni az ukrán frontra, és mivel brutális módon végez felesége szeretőjével, még ezt az ügyet is el kell tussolnia. Persze, ez is megoldható ebben a környezetben, a polgármesteren keresztül meg lehet kenni a hatalmat (háborús költségekkel való hozzájárulás keretében), hogy érkezzen a segítő kéz és az éppen a bizonyítékokat néző rendőrnyomozók kapjanak egy, az akta elsüllyesztésére utasító telefonhívást a legmagasabb körökből. „Minek dolgozunk?” – kérdezi erre az egyik rendőr. „Franc se tudja, menjünk ebédelni” – érkezik a válasz és a megérdemelt vastaps a nézőtéren.
A Minotaur egyébként 1969-es Claude Chabrol film nyomán készült, de ahogy Andrej Zvjegincev fogalmazott, csak a gerincet tartotta meg. Azaz csak a szerelmi háromszöget, a hűtlen feleséget, a gyilkos férjet és az áldozattá váló szeretőt. Ezen felül minden „oroszosított”, mert az ottani valóség egészen más, mint ahogy azt a francia új hullám alatti trendi volt, ergo új kontextusba kellett helyezni az egészet. Tény, Chabrol klasszikusában, mely egy vegytiszta thriller volt, ott a műfaj szabályai szerint történnek a dolgok. Tehát, ha történik egy bűntény, megjelennek a rendőrök, kiderítik, ki a tettes és megbűnhődik. Andrej Zvjagincevnél erről szó sem lehet.
Nem mellékesen, a politikai és háborús filmekkel megpakolt versenyprogram egyik érdekes foltja a Notre Salut című dráma, mely egy opportunista tündöklésének és bukásának a története. Emmanuel Marre író-rendező alkotása a saját nagyszüleinek a fikcionalizált története, amelyben Swann Arlaud alakítja Henri Marre-t, aki önként jelentkezik csinovnyiknak a Vichy-kormányhoz a második világháború idején. Sok érdekes témát vet fel a mű, például beszél arról, hogyan „kereskedett” a Vichy-kormány a németekkel a külföldi zsidó menekültek kapcsán. Marre remekül alakítja az elvakult hívőt, akinek megvan az esze és tehetsége ahhoz, hogy lavírozzon, egészen a megérdemelt bukásig. A film alapul veszi a nagyszülők levelezését is – ez talán az alkotónak izgalmas csak – és a csaknem három óra játékidő sem segítette a művet, de a „hosszúsági probléma” igen sok versenymű esetében szóba kerülhet.
