Van-e bármi, amin aggódhat egy olyasvalaki, aki elért mindent, ami írónak lehetséges? Úgy képzelem, ezek csakis apróságok lehetnek, egészen hétköznapi dolgok. Már nem feltétlenül olyan vaskos kérdések például, mint a kényelmetlen világból való menekülés paradoxona, a remény és céltalanság ellentétének embert próbáló egymásnak feszülése. Egész egyszerűen azért, mert többek között ezeket már megírta Krasznahorkai László 2019-ben, a Mindig Homérosznak című művében. Bár a kötet eleve összművészeti alkotásnak készült Max Neumann német képzőművész képeivel és Miklós Szilveszter dobjátékával, elő is adni az már nagyon más kávéház. (Nem is került rá gyakran sor: utoljára hét évvel ezelőtt, a Margó Irodalmi Fesztiválon, akkor Miklós Szilveszter mellett Haumann Péter színművész tolmácsolásában kelt életre a színpadon ez a Homéroszi meneküléstörténet.)
Április végén viszont a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) bejelentette, Doctor Honoris Causa, vagyis díszdoktori címet adományoz Krasznahorkai Lászlónak. A szüntelenül utazó író ugyanis ide (is) szinte hazajár: a hetvenes években az azóta az intézménybe olvadt József Attila Tudományegyetemen jogi tanulmányokat folytatott, valamint később is időről időre visszajárt a városba egy-egy könyvbemutató, kerekasztal-beszélgetés erejéig. Az esemény alkalmából az intézmény májusban négy rendezvénnyel is tiszteleg az író előtt, ennek a része, hogy Krasznahorkai – Miklós Szilveszterrel együtt Max Neumannak ajánlva az estét – maga olvasta fel a Mindig Homérosznak című kötet néhány fejezetét csütörtök este.
Krasznahorkai László: A remény nálam éppen végleg kifogyottHa pedig valakinek a sors úgy hozta, hogy Krasznahorkai László lehet, akkor egy valójában gigászi homéroszi meneküléstörténetet nemcsak szűk száz oldalban, hanem egy órában is képes úgy leírni, hogy telt ház előtt öltsön testet az a fenyegető érzés, ami a Mindig Homérosznak főhősét is hajtja. Ez a belső vándorlás pedig örök, így az út során egyre gyűlő koloncok tekintetében jó, ha folytonos készültséggel válaszol erre az ember. Ehhez az író a mű segítségével beszélt olyan egészen gyakorlatias kérdésekről is, mint az utazási sebesség helyes megválasztásának körülményei, de szó esett az arc nélküli üldözők kiismerésének lehetőségeiről, az elszánt törekvés és az őrület közötti vékony határról. Ugyanakkor adott tanácsokat is, „a jó csalárd állapotáról”, az emberi szükségletek béklyóiról és a tömegben létezés szükségességéről – persze utóbbit csak ésszel. A súlyos állításokra időt is hagyott, mint ahogyan könyvei sem engedik a sietséget: a menekülésről szőtt intelmei által keltett aggodalomból Miklós Szilveszter feszültséggel teli dobjátéka rángathatta csak ki a hallgatóságot. Nem hiába mondják sokan, az író műveit érdemes hangosan olvasni, hogy megtaláljuk benne a ritmust - ha már egyszer nincs mindig kéznél egy Miklós Szilveszter vagy egy ritmushangszer.
A városon átguruló mondat – Budapesten végre megtartották az első valódi közösségi Krasznahorkai-ünnepetKrasznahorkai László márciusban még úgy nyilatkozott, a magyarsága ellen minden erejével küzd. Az utóbbi hetekben viszont nemcsak itt a Szegedi Tudományegyetemen, hanem a Magyar Tudományos Akadémián is feltűnt, aztán június közepén egy exkluzív felolvasóesten vesz részt a budapesti MOMkultban, amelyre 10 év után kerül sor újra.
Krasznahorkai László: Magyarország már nem egy ország, hanem egy elmegyógyintézetÚgy képzelem, bár a Mindig Homérosznak című kötet főhősének szorongása egyetemes emberi tapasztalat, Krasznahorkai László, aki a Nobel-díjjal elért mindent, ami írónak lehetséges, már megoldotta ezt az egyenletet. Úgyhogy legfeljebb maradnak olyan apróságok az aggódásra, mint például az, hogy csütörtök este az SZTE Kongresszusi Központjának a (műsor felvezetőjének részeként) koromsötét színpadán különösebb gond nélkül találja meg előadói helyét a mikrofon mögött. Közben meg ki tudja, végülis, ahogyan a Mindig Homérosznak sorai sem adnak végérvényes választ az egyetemes szorongásra, úgy az is lehetséges, délibáb marad csupán az út vége is.
