A városon átguruló mondat – Budapesten végre megtartották az első valódi közösségi Krasznahorkai-ünnepet

Szerdán reggel hat órakor egy platós teherautó indult útnak Krasznahorkai László tiszteletére. A NobelMobil huszonnégy órán keresztül irodalmi karavánként járta a várost. Egy szobára emlékeztető installációval, benne egy székkel, egy asztallal, egy nyitott könyvvel, azt a lehetőséget ajánlva gurult, hogy bárki felolvashat a szerző frissen megjelent regényéből, A magyar nemzet biztonságából. A projektet civil művészek kezdeményezték, céljuk egy igazi közösségi ünneplés megteremtése volt, amely az utca embereié.

A tizenhárom megállóban sorba állók másfél percet olvastak fel a kijelölt részletekből, majd a lapszélre írták a nevüket vagy egy rövid üzenetet. Így készült el az a kollektív utazó-emlékkönyv, amelyet a Magvető kiadó később az írónak juttat el. Közben két helyszín közti lassú haladás során a teherautó hangszóróin Krasznahorkai saját felolvasása szólt – olyan tisztán és plasztikusan, hogy hangja mindenhol meg-megállította a járókelőket – írta le az egyik alkotó.

A szervezők november elsején határozták el, hogy olyan ünnepet szeretnének, amely nem fullad VIP-szereplőkkel tűzdelt hacacáréba. – Nem tudtunk elképzelni protokolláris eseményt, ahová elmennénk – fogalmazta meg Miklusicsák Aliz, a projekt főszervezője. A megállók részben személyes, részben irodalmi vagy együttműködési szempontból kerültek a térképre: így tűzték ki például a csepeli Vízművek lakótelepet is, ahol a regény főhőse él, és ezért volt a Természettudományi Múzeum is kiemelt pont. A BMSZKI hajléktalanszállóra, mint „startvonalra”, egy szerencsés véletlen folyamán esett a választás. Amikor a szálló Logos irodalmi csoportja megtudta, hogy Krasznahorkai irodalmi Nobel-díjat kapott, még aznap felolvastak egy részletet az Ellenállás melankóliájából. Az erről megosztott posztot vették észre a szervezők és keresték fel az intézményt, így az első NobelMobil-felolvasó, a Logos egy afáziával élő tagja volt. Miklusicsák azt mesélte, előadásmódja nagyon meglepte a szervezőket hiszen a regény bevezetőjét olyan tisztán és koncentráltan olvasta, hogy senki nem gondolta volna, milyen betegséggel küzd.

Innen kezdve minden megálló másféle arcot mutatott. Volt, ahova Kecskemétről jövet harmincnál is többen álltak sorba; volt, ahol csak egyre gyarapodott a „tömeg”, és voltak helyszínek, ahol a közönség sütikkel vagy teával kínálta egymást. A Bem mozi előtti megálló rengeteg fiatalt vonzott, akik aztán szinte bulit csaptak az autó körül. A szervezők szerint végül több mint háromszáz résztvevő olvasott fel és írt üzenetet a Nobel-díjas szerzőnknek.

Lefelé lépdelve a platóról az emberek többsége arról beszélt, hogy a rövid részletek ellenére „elképesztő, intenzív” élmény volt beülni a fotelbe. A mondatok sodrása elnyomta az előzetes izgalmat; volt, aki azt mondta – a szöveg csak visz, nem tudsz másra figyelni. Még a nehezebb nyelvi szakaszok, a szakmai kifejezések sem riasztották el az olvasókat – nálam összesűrűsödött négy ilyen „prokarióta” és hasonló szó, de megbirkóztam ezekkel is – mondta egy fiatal nő. – Szerintem ez egy szuper kezdeményezés, hiszen van egy olyan feltételezés Krasznahorkairól, hogy nehezen olvasható. És szerintem itt, ha csak belehallgat valaki, érzékelheti, hogy oké, lehet, hogy végtelenek a mondatok, de tudunk vele együtt menni és nagyon is élvezhető – fűzte hozzá egy másik lány.

Sokan kiemelték, hogy ezt a közvetlen találkozást érdemes lenne rendszeresebbé tenni. – Ilyeneket kellene csinálni, inspirálni az embereket, megkönnyíteni a kultúrához való hozzáférést – mondta az egyik férfi, hangsúlyozva, hogy – ez a Nobel-díj egy jó értelemben vett szenzáció, ami új közönséget, új érdeklődőket hozhat az irodalom és Krasznahorkai írásai után.

A felolvasók közül többen arról beszéltek, hogy számukra ez jelentette Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díjának az első valódi közösségi ünnepét. Voltak, akik szerint ez volt az első alkalom, hogy jó volt magyarnak lenni, hogy végre büszkék. Közben mások az együttlét örömét emelték ki – hogy ott álltunk sorba, hogy mindenki izgult, néztük, hogy hogy kerülünk majd sorra és beszélgettünk egymással – ez is nagyon jó. Mindenki kedves volt a másikhoz – mondta egy hölgy.

A huszonnégy órás út bár tele volt mikrocsodákkal, a legmeglepőbb és legszürreálisabb jelenet hajnali háromkor, Csepelen történt a lakótelepen. A szervezők arra számítottak, hogy ekkorra már senki nem lesz ébren. Amikor megérkeztek, a tér üres volt, szóval úgy döntöttek, maguk kezdenek felolvasni. Ám röviddel ezután a ködből előbukkant egy idős nő, aki elmondta: biológus; férje lepkész volt, gyűjteményük a Természettudományi Múzeumba került és apja katonatisztként a Ludovikán lakott. Erre a megdöbbenés oka az volt, hogy mindez szinte tűpontos megfelelője a regény világának – bár nem ő az a doktor akiből a főhős karaktere született. A stáb tagjai szerint ez a találkozás volt a nap csodája, amit ebben a formában senki nem hinne el, ha nem lenne felvétel. Ám szerencsére a teljes utat dokumentálták. A huszonnégy órában rögzített hang- és filmanyagból Fiantok Dániel rendez filmet, amelyet szintén az írónak ajánlanak majd, mellette az utazó-emlékkönyvvel.

Végül csütörtök hajnali ötkor a Magvető kiadó előtt tartott utolsó megállóban Krasznahorkai László szerkesztője, Szegő János kiemelte, érdemes az olvasásra nem csak izolált tevékenységként gondolni, hiszen ha hangossá és közösségivé válik, egészen más dimenziókat kap.