„A tánc növeli az együttműködést, ami alapvetően fontos ahhoz, hogy a nemzet összetartóbb legyen”

Oberfrank Réka táncos-koreográfus Miracle című előadása hét táncos közös utazása. A középpontban a testek és azok részeinek felfedezése, egymáshoz való viszonyuk vizsgálata áll. Az alkotóval az öt éven át számos helyszínen és változatban bemutatott darab utolsó előadása előtt a tánc társadalmi gyógyulásban és a nemzeti összetartozás megélésében fontos szerepéről is beszélgettünk.

– A Miracle utolsó előadásával lezárul egy korszak?

– Valamilyen szempontból ez egy lekerekítés. A Miracle amúgy a korábbi, Zoom című triómból építkezett, három helyett már hét táncossal, de a látszólag különálló munkáim között is van egy kontinuitás. Nem érzem, hogy megtörök valamit, inkább viszem tovább mindazt, amit ettől az időszaktól kaptam. Koreográfusként közben tartottam egy nagyobb szünetet: a MOME design- és művészetmenedzsment szakára jártam, emellett a Grecsó Zoltán által alapított Willany Leó improvizációs táncszínházban dolgoztam PR-menedzserként. Itt maradok még táncosként, most viszont újra szeretnék önállóan alkotni. Emellett fut az Alkotóműhely nevű programom, ahol tíz héten át dolgozom együtt aktívan táncoló, de nem feltétlenül hivatásos emberekkel, illetve workshopokat és intenzív kurzusokat is tartok.

– A rendszerváltás után gondolkodott azon, hogy a kultúrpolitikában is szerepet vállaljon?

– Ez korábban is felmerült már, de bennem még nagyon erős a kreatív vágy. Sok emberrel dolgozom együtt, közösségeket hozok össze, aztán ezeket egymással is összekötöm, kialakulnak izgalmas turbulenciák, ezek visznek előre. A szakdolgozataimban is sokat foglalkoztam a területtel, de nem látom, hogy lett volna valaha igazi aranykora a kortárs táncnak Magyarországon. Jó lenne, ha lenne valamiféle stabilitás vagy – bár ez rossz szó – életpálya, hogy lássak magam előtt valamit, ha már tíz éve vagyok a területen. Mert ha valaki ilyen nehéz körülmények között is tud haladni, az azért jelez kitartást és kreativitást. Szeretném, ha ezt a rendszer valahogy honorálná.

Most például tizenkét pályázatot kellett beadnom ahhoz, hogy összejöjjön egymillió forint egy projektre. Ebben ugyan voltak külföldi pályázatok is, de az arányokat jól mutatja. Hálás vagyok a SÍN Művészeti Központnak, hogy segíti a munkánkat, mert nélkülük még nehezebb lenne. Én még a szerencsések közé tartozom: lesz bemutatóm, dolgozhatok.

Remélem, hogy a következő időszak valamiféle tisztítótűz lesz, és őszintébbé válik a rendszer. Jó lenne átlátni, hogyan működnek a pályázatok, ki dönt, milyen szempontok alapján. A saját közegünkön belül is lenne mit tisztázni, például azt sem látom teljesen transzparensnek, mi alapján kerül be valaki a Trafóba.

Közben viszont a MU Színház új életre kelt: rengeteg régi és új alkotót vonzott be, itt működik a Willany Leó, a SubLabPro társulata, a Káva Kulturális Műhely, újjáépült a kávézó, ami közösségi térként is működik, tele a műsor, és jönnek a nézők. A Miracle is ide készült, sok helyre eljutott, kültéri és beltéri verzióban, szinte a létező összes hazai fesztiválon és tavaly a Várkert Bazárban is játszottuk – nagy álmom volt, hogy legyen itt is kortárs tánc –, de szerettük volna még egyszer „hazahozni” a MU-ba, hogy itt búcsúzhassunk el tőle.

– Az eredeti szereposztásból többen már nem itthon élnek, vagy a táncosi pályát is elhagyták. Sosem vonzotta a külföld?

– Dehogynem. Erasmus-ösztöndíjjal Dániában tanultam fél évig, utána pedig egy évet Barcelona mellett, Palamósban, a CobosMika társulat utánpótlásprogramjában. Másfél év után mégis úgy éreztem, hogy dolgom van itthon. Bekerültem az Imre Zoltán Programba (IZP), beindult a pályám, és itt maradtam. Nem vágytam arra, hogy Berlinben vagy Brüsszelben próbáljak szerencsét szabadúszóként, inkább társulatokhoz szerettem volna bekerülni. A ljubljanai En Knapnál az utolsó körös meghallgatásig jutottam, végül nem engem választottak. Közben itthon mindig történt valami, és ezt ma már nem bánom. Bízom benne, hogy tudtam tenni a területért, ki tudtam itt munkálni magam, és hogy hasznos tagja tudok lenni ennek a közegnek. Nekem fontos, hogy a táncnak társadalmi hatása is legyen, hogy kapcsolódást hozzon létre emberek között.

Számomra ez nem csak arról szól, hogy „szeretném, ha tapsolnának nekem”.

– Mit szól ahhoz, hogy a politikai örömünnepléssel egyidejűleg megjelent a köztereken a tánc? Hegedűs Zsolt örömtánca szintén sokakat inspirált, alternatív Lábán Rudolf-különdíjat is kapott a tánc népszerűsítéséért.

– Hihetetlenül boldog vagyok, hogy a tánc egyáltalán szóba kerül a társadalomban, és hogy az utcán is természetesebb lett jelen lenni vele. Fontos, hogy ne csak a háttérben beszéljünk róla, hanem hogy néhány, az előtérben álló ember hangsúlyozza: ez nagyon hasznos és jó dolog. A tánc nagyon sokat tud adni, összekapcsol önmagunkkal és másokkal is. Növeli az empátiát, az együttműködést, ami alapvetően fontos ahhoz, hogy a nemzet összetartóbb legyen, és meg tudjuk fogni egymás kezét.

Világhír lett Hegedűs Zsolt parlamenti táncábólHegedűs Zsolt megint úgy táncolt, mintha nem lenne holnap

– A magyar táncos nemzet, régen még inkább így volt. Hogyan és mikor tűnt el ez az életünkből?

– Nem tudom, ez hogy alakult, mert az általánosban nekünk minden héten kötelező néptáncóránk volt, és én ott teljesen rákaptam a tánc ízére. Bár most találtam meg egy felvételt, amin már négyévesen zenére ugrálok, és néztem magamat, hogy úristen, ez tök jó. Szerintem minden gyerek kortárs táncos, csak felnőttként próbáljuk visszaszerezni azt a szabadságot és játékosságot, amit gyerekként még ösztönösen tudtunk.

– Akkor minden kortárs táncos valahol örök gyerek?

– Talán igen. Én például nagyon erős megfelelési kényszeres „jó gyerek” voltam, minden koreográfiát azonnal precízen megtanultam. Az improvizáció segített visszatalálni az ösztönösséghez és a felszabadultsághoz. Azért is érzem fontosnak, hogy a tánc nagyobb szerepet kapjon az életünkben, mert rengeteg történelmi és személyes trauma ül a testekben. Látni azon, ahogy valaki az utcán sétál, a tartásán vagy a gesztusain. A test hordozza mindazt, ami a lelkekben és a közös történetünkben van. A tánc pedig testi szinten tud oldani olyan feszültségeket, amelyeket nem feltétlenül lehet szavakkal feldolgozni. Szerintem az a játékosság, kedvesség, puhaság, ami a kortárs táncban van, végső soron személyiségbeli változáshoz vezethet. És derűhöz, amiből szintén jó lenne több.

– A Miracle-ben fontos szerepet kapnak a testrészek. Van kedvence?

– A mellkas, a bordakosár. Sokáig nem is gondoltam rá külön testrészként, pedig nagyon sok érzelmet hordoz. Itt jön a befeszülés a pánikrohamnál is. Van itt valami, amit védenünk kell, és ami a mozgás szempontjából is nagyon izgalmas. Különböző megvilágításokban gyönyörű képeket lehet vele létrehozni. Fontos tartószerkezet, csak sokkal mobilisabb, mint a medence. Lehet izolálni, külön is mozgatni, és teljesen más érzeteket ad. Én nagyon szeretem, és imádok vele molyolni. Sokat köszönhetek Horváth Nórának, akivel az IZP-s darabjainkon (AfterEverAfter és Beat – a szerk.) együtt dolgoztunk. Akkoriban sok pánikrohamom volt, és ezzel is akartam foglalkozni. Ebből indult el bennem a bordakosár mozgásának kutatása, amiből született egy jelenet. Ott éreztem meg először igazán az izoláció erejét, amivel később több darabomban foglalkoztam. Hálás vagyok Nórinak, mert akkor segített felismerni, hogy találtam valami fontosat, és biztatott, hogy csináljam tovább. Emiatt érzem azt, hogy a Miracle valójában nem öt-, hanem inkább tízéves történet.

– Milyen testrészekkel dolgoznak a darabban a táncosok?

– Volt külön fej, váll, medence, talp, néha pedig nagyobb egységekkel dolgoztunk, például az egész lábbal. A Zoomban még az érdekelt, milyen, amikor három nagyjából hasonló test dolgozik együtt egy színpadon. A Miracle-ben viszont már tudatosan kevertem a férfi- és női testeket, a különböző anatómiai adottságokat. Nem azt akartam elérni, hogy minden mozdulat ugyanúgy nézzen ki, hanem hogy ugyanonnan induljon belülről: ugyanarra a csigolyára gondoljanak, ugyanazt az érzetet keressék. Ha valaki más anatómiai adottságokkal vagy akár sérülésekkel mozog, akkor ugyanaz a mozdulat kívülről sosem lesz teljesen egyforma, de ez engem nem zavar. Sokkal organikusabb megközelítés érdekel, mint a tökéletes szimmetria.

– Az előadás egészen finom, intim mozdulatokból jut el egyre intenzívebb állapotokig. Hogyan építette fel ezt az ívet?

– Az egész abból az érzésből indult, hogy létezik egy békés együttállapot, egyfajta szimbiózis, aztán ahogy az ember individuumként elkezd formálódni, megjelennek az akaratok, a konfliktusok, a szabadság és a kötöttség kérdései. Hogy meddig mehetsz el önállóan, és mikor húz vissza a rendszer vagy a közösség. Fontos volt, hogy a táncosoknak saját belső útja legyen a darabban. Rengeteget beszélgettem velük arról, milyen érzéseket hoz létre vagy milyen emlékeket ébreszt bennük egy-egy mozdulat, és végig jegyzeteltem. Az „ébredésnek” hívott rész például abból indult, hogy újra felfedezzük a testet, mint egy kisgyermek, amikor mozogni kezd. A Miracle egyben Covid-darab is: az óbudai panellakásom erkélyén kezdtem róla álmodozni a lezárások alatt. A darab intenzitása, túlfűtöttsége ebből a kitörési vágyból született.

A bezártságban elkezdtem újra rácsodálkozni a testre. Próbálgattam apró mozdulatokat, és rájöttem, hogy nem kell mindig nagy gesztusokban gondolkodni. Elkezdtem anatómiai dokumentumfilmeket nézni, és ráébredtem, hogy az emberi test egy csoda. Nagyon erős hála volt bennem akkoriban azért, hogy egészséges vagyok, mozoghatok, hogy a test képes megtartani minket. A Miracle is ebből a hálából született: hét csodálatos emberi testet akartam bemutatni a színpadon.

– El tudja képzelni, hogy később felújítja még ezt a darabot?

– Abszolút. Engem nagyon érdekel, hogyan változnak a testek az idővel. Viccesen szoktuk mondani egymásnak a táncosokkal, hogy majd tizenöt év múlva újra megcsináljuk, aztán újabb 15 év után is, amikor már tényleg idősek leszünk. A kortárs táncban pont az izgalmas, hogy nem egyetlen ideális test létezik. Engem érdekel, hogyan változik a mozgás, a jelenlét, és az ember a saját testében. Egy idősödő test ugyanúgy lehet erős és izgalmas a színpadon, sőt talán még érdekesebb.

– Szeptemberben, illetve már a Sziget Fesztiválon bemutatkozik a Meeting Point, a Katona Péter hiphoptáncossal létrehozott új kollektívája. Hogyan került ebbe a világba?

– A hiphop mindig is érdekelt, csak miután gyerekkoromban néptáncoltam, jazzbalettoztam, mazsoretteztem, jégtáncoltam és fuvoláztam, ez kimaradt. Aztán másfél évvel ezelőtt meghívtak a You Are The Flow formációba, ahol street dance-esekkel és parkourosokkal dolgoztunk együtt. Akkor éreztem először igazán, mennyire inspirál ez a világ, és onnantól elkezdtünk egymás eseményeire járni. Itt ismertem meg Petit is, aki DJ-zik és elektronikus zenéket ír, nekem zeneileg és alkotótársként is teljesen új inspiráció. Nemcsak a különböző mozgásnyelvek találkozása érdekel minket, hanem az is, hogy ezekből milyen közösségek születhetnek. Ezért tartunk fúziós workshopokat, ahol különböző műfajokból érkező táncosok dolgoznak együtt. A hiphop és a kortárs tánc világa között rengeteg a közös pont, csak sokszor egyszerűen nem ismerjük egymást. Engem most ez lelkesít: új emberekkel, új nyelvvel dolgozom, ami teljesen kizökkent abból, hogy már tudom, hogyan kell csinálni a dolgokat. Az új darabunk címe is egy hiphopos mondásból jön: „#eachoneteachone”, vagyis mindenki tanít valamit a másiknak.